Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)
1941-02-15 / 1150. szám
8 oldai BÉRMUNKÁS 1941 február 15. LIBERÁLISOK Nagyon sok intellektuel szeret ezen név alatt parádézni. Most, hogy a legtöbb a háború mellett foglalt állást, időszerű megvizsgálni gondolatmenetüket. Hogy teljesen tisztába legyünk, hogy ki és mi a csoda dolog a liberális, egy kis össze hasonlítást kell tennünk a másik két nagy csoporttal, melyre az emberiséget osztani jelenleg lehetne. A liberális az, aki megakarja állítani a fejlődést, mindent türhetőnek, kimagya- rázhatónak tart, a közép arany- utat ajánlja. Békéltet, prókáto- roskodik a két szélsőséges csoport között. A két szélsőséges csoport, az úgynevezett reakció és radikalizmus, egymás ellen élet-halál harcot viv. A reakció vissza akarja tolni a fejlődést, visszaállítani a rabszolgaságot, mivel ezt csak nyers erőszakkal tudná megcsinálni, igy minden erejével ilyen alapon dolgozik. A radikálisok siettetni akarják a fejlődést, igy természetesen állandóan harcban állnak a reakcióval, mint akik a legnagyobb akadályai a fejlődésnek. Ezen harcokban a liberálisok lépnek közbe, mint békéltetők, azért sokszor középosztály névvel is illetik őket. ők úgy gondolják, hogy még mindig jól lehet tartani a kecskét úgy, hogy a káposzta is megmaradjon, vagyis: a munkásokat még kilehet elégíteni New Deal, munkanélküli segély, öregségi penzió, stb.-vel. Amellett meg maradhat a haszon rendszer is és ő rájuk, mint békéltetőkre, prókátorokra, tovább is nagy szükség lesz. A reakció, melyet fasizta vagy názi néven ismernek sokan Európában győzedelmeskedett, fegyverrel, börtönnel csinált békét — saját békéjét — igy a liberálisoknak egy kicsi részét bevonta az államhatalomba és azokat, akiknek nem tetszett a reakció által diktált béke, a koncentrációs táborokba, vagy a másvilágra küldte. Többé harc nem lehet a reakció és a munkásság között, igy a békéltetési, prókátori szerepeket betöltő liberálisokra sincsen több szükség, sőt börtönnel büntetik ha bele kotnyeleskedik az állami ügyekbe, melyet a rendőrség vett át. Európában csak Anglia maradt meg még a liberálisok kezében, de azokat is halálos veszély fenyegeti úgy belső, mint külső ellenség által. így természetes, hogy az amerikai liberálisok, Mr. Roosevelt fő-főlibe- rális vezetése alatt sietnek az angol liberálisok védelméreó De a reakció úgy itt, mint anglia- ban ezt nem szívesen látja és inkább lépnének egységfrontra a fasizmussal, a békét fegyverrel megteremteni és fentartani, mint kedvezmények adásával, mely a liberálisok módszere. Bár a liberális éppen úgy retteg a radikálisok győzelmétől, mint a reakció győzelmétől, ha nem jobban, illetve a liberálisok is, mint a reakciósok, sok különböző színek alatt még alosztályokba sorozwhatók. Vannak fekete, barna szinü liberálisok, akik nagyon közel állnak Hitlerhez és ha még nem is, de mihelyt Hitler győzelmére van kilátás, itten is hozzája csatlakoznak. Vannak zöld szinü liberálisok, akik az örök reménységben élnek, hogy ezt a rendszert egy kis reformmal még beláthatatlan ideig fen lehet tartani, igy hajlandók harcolni mind két szélsőség ellen. Aztán vannak fehér liberálisok, akik úgy hiszik és hirdetik, hogy csak az emberek roszassága okozza a harcot a két szélsőség közt és ha úgy a reakció, mint a radikálisok megjavulnak, meg szűnik a harc. Ezen fehér liberalizmus szerint csak a rósz farkas eszi meg a bárányt, és a rósz bárány retteg, nem bízik a farkasban. És ha a farkas, mint a bárány meg javul, akkor békében élhetnek egymás mellett. Példának felhozzák, hogy vannak farkasok, amelyek nem eszik meg a bárányt, de nem mondják meg, hogy csak azért, mert libát és kacsát könnyebben szerezhetnek. És még vannak rózsaszínű liberálisok, akik sokszor még a szocialista jelszót és párttagságot is vállalnak. Leginkább munkásmozgalmakban viszik a békéltetési szerepet a két szélsőség között. Ilyenek voltak Kerenszky, Blum, McDonald. . Azért van az, hogy a liberálisok olyan zavaros álláspontokat foglalnak el. Minden csoportot kiakarnak elégíteni, egyszer egyik, máskor másik szélsőségnél kilincselnek, legtöbbször mindkettőt akarják szolgálni. Nem meglepő, hogy a liberálisok nagy része a telekügynökök, ügyvédek, papok, irók, kisüzletesekből kerülnek ki, kik már foglalkozásuknál fogva is ilyen közvetítési szerepet töltenek be a társadalomban. Az is természetes, hogy mentői gazdagabb egy-egy ország, annál több ilyen prókátorra, közvetítőre van szüksége, mivel az ellentét a két szélsőséges csoport között annál nagyobb a harc annál gyakoribb és elkeseredettebb. Ezt észre vesszük minden bérharcnál, reformok hozatalánál és most világméretekben a háborúval kapcsolatosan. Sok liberális, leginkább a fekete és barna színűek, még ezt a háborút is békéltetni akarják. A zöldek és fehérek, meg a rózsaszínűek már harcot látnak szűk ségesnek a két szélsőség ellen és mivel a reakció, mely most közvetlen fenyegeti őket, igy az ellen hajlandók a harcot hirdetni. De ha a másik szélsőség, a radikalizmus fenyegetné őket éppen olyan, vagy még egységesebb álláspontot foglalnának el az ellen is. A liberálisok tudják, hogy csak addig lehet nekik létezni, funkcionálni, amíg osztályok vannak és az osztályharcot békéltethetik, mindkét részről korlátozhatják. Mihelyt vagy egyik, vagy másik szélsőség hatalomra kerül, nem lesz többé szükség békéltetésre, prókáto- roskodásra, mert a reakció fegyverrel diktál békét. A szervezeteket, mely nélkül harc nem lehet felosztlatja, mig a másik szélsőség a radikálisok győzelme esetén megszűnnek az osztályok, igy az osztályharc is I és nem lesz szükség közbenjá- I rókra, békéltetőkre. Vi. | TÁRCA |j Az első étel — Irta: HAMVAS SÁNDOR — Az öregasszony halála érthetetlenül élt a kis leány emlékezetében. Nem tudta meg magyarázni magának, hogy mi a halál, bár pár nappal ezelőtt végignézte, mint száll el az élet nagyanyjából s a temetésen is résztvett.' Minden oly furcsa és megmagyarázhatatlan volt. Sirt, amikor a szülei sírtak és hallgatott azután már, amikor apja, annyira a nyo moruság és fájdalom súlya alatt hallgatott. Relytélyekei sejtett. Kíváncsian, kutatóan pislogott és a titkok nem tárultak fel előtte. Végül úgy aludt el este, hogy semmire sem talált magyarázatot; a kis szája szétnyílt és picit nyálazott. Másnap reggel a szokottnál korábban ébredt. Az anyja keltette föl. A kis asztalkára készítette a reggelijét s föléje hajolt, puha, meleg kezével félre simította a haját a homlokáról. Kétszer is megcsókolta, aztán belebeszélt az arcába, szemébe. A Hangja duruzsolt, de a lágy szavak terhesek voltak. Hogy ma már neki kell ebédet főzni, kelljen hát fel, lassan hozzáfog hat a dologhoz. Burgonya, zsir, paprika, hagyma, só, lábasmi n- den elő van készítve, csak éppen csinálni kell. Az ebéd, egyszerű burgonyapaprikás, nem kíván nagy tudást. Különben is eleget láthatta, hogyan csinálta a nagyanyja. És takarítson, hozza rendbe a lakást. Szépen vesse be az ágyakat, hiszen azt is érti, sokszor segített a nagyanyjának... — Szóval, igy... mert látod nekem nincs időm rá, mennem kell... Megint megcsókolta, valamit motyogott még, az apja is megcsókolta és mind a ketten távoztak. Úgy mentek el a munkába, mint minden reggel, éveken keresztül. A kapuig együtt haladtak, ott szét váltak; az anyja ment jobbra, az apja balra... A kis leány frissen mozgott, ügyesen beágyazott, a nagy, kövér párnákat megpaskolta a kis kezével, mint ahogy a nagy anyjától látta, a térítőkét elsimította, gondosan kisöpört, letürölgetett és kifordult a kony hába. Alaposan benne volt a mozgásban. Minden porcikája mozgott. Az asszonyosan félrekötött kendő csücske is libegett táncolt. De a konyhában egyszerre megállt. Főzni kellett volna és hirtelen nem tudta, mit tegyen, hol kezdje. Töprengett, a fejét törte. Kapott ide, kapott oda, vizet vett, kiöntötte, a lábast a tűzhelyre tette, elvette, fogta a gyufát már ser- cintette volna... de nem, nem itt kezdődik a főzés!... A burgonyát nézte, a szürkésbarna gumókat. Meg a lábost, zsírt, paprikát, sót. Csak nézett a nagy kutató, kereső szemével, mint aki megriadt... Hát hol is kezdje?... Nem tudta... Idegen világ volt ez, az önállóság, cselekvés soha nem ismert világa. Érezte, tudta, hogy a saját labán áll. Tudta, ha meggyujta- ná a tüzet, lobogna, égne. Minden az ő akaratához igazodnék. A zsir sercegne, a hagyma pirulna; csak éppen el kell kezdeni. A nagy tanácstalanságban ismét kapkodott, aztán az órára tekintett és akkor megint megmerevedett a keze. Gyorsan lélegzett... az első mozdulat hiányzott!... Azt kereste, kutatta sokáig és nem találta. Percekig állt igy, majd a leikébe suhant a nagyanyja képe... Nagymama!... Hogy ha itt lenne ő. most mindent tudna ! Magyarázna, beszélne, tanítaná... mert mindig igy tett; kezénél fogta, vezette s mintha láthatatlan lepleket hajtogatott volna szét nagy-nagy titkokról... De nem volt itt a nagyanyja, sehol nem volt a lakásban... Meghalt! — hasított az agyába a szó és akkor egyszerre megtudta, hogy mi a halál. A felismerés súlyosan zuhant rá s mintha elfáradt volna, ült le a zsámolyra. Fázott és melege volt. Valahol a mellében rettenetes nagy űrt érzett. Gyötrődött. A kis szá- jaszélét harapdálta. Megtörtén mozdulatlanul ült ott, az idegen világban, ebben az uj világban, amit eddig soha, soha nem ismert s amely egyszerre, váratlanul tárult eléje... Aztán felérzett. Az órára tekintett. Az idő nyargalt. Maga sem tudta, hogyan és miért, felállt, fogta a kést és hozzákezdett a burgonya hámozásához. A kés ügyetlenül állt a kezében s mert éles volt, vastagon fogott. A nagyanyja, bizony, nem igy csinálta, nála vékonyan hullott alá a burgonya héja... Mindegy, gondolta és szaporábban hámozott. A mozdulatai felfrissültek, a ke-' ze egyre fürgébben járt. S már emlékezett... Igen, igen, a nagy anyja először hagymát vágott, zsírt tett a lábasba, az apróra vágott burgonyát megmosta... Sürgött-forgott a konyhában, mintha pillangó; röpködött volna... A tűz feilobbant a tűzhelyben, kacéran kivilágított az ajtó kerek lyukain. A zsir sercegett, a hagyma gő- zölgött; a csípős szaga szétáradt a levegőben... Délre kész lett az étel. Az asszony s az ember hazajöttek. Mindent megnéztek, bólogattak megcsókolták a kis leányt és asztalhoz ültek. Hanem az ember az első falatnál fölszegte a fejét: — Mi ez? Teljesen sótlan az étel! — szólt szigorúan s a hoblokára ránc gyürődött. A kis leány összerezzent. A sz/emében riadt fény vibrált s a kis szájából remegőn pergett alá a szó: — A sót... elfelejtettem... De akkor már pityergett. A könnyek csak úgy kibuggyantak a szeméből és aláfolytak. Az utjok fényes volt. Az asz- szony arca piros lett, mint a vér, a kis lányt hirtelen magához ölelte és a feje fölött az urának, mondotta: — Mit kívánsz ettől a gyermektől ? Még csak kilencéves és ez az első étel, amit főzött!... Hát sózd meg magadnak és egyél... Az utolsó szavaknál már ő is sirt. így sírtak együtt, az anya és gyermeke... siratták az öregasszonyt s valami mást sirattak ; maguk sem tudták, hogy mit. Az ember megsózta az ételt, evett, félrenézett és valamit dünnyögött... hogy ő csak kérdezett, de tudja, hogy máskor jobb lesz az étel.
