Bérmunkás, 1941. január-június (29. évfolyam, 1144-1169. szám)

1941-04-05 / 1157. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1941 április 5.

EGYRŐL-MÁSRÓL

Elmondja: Z. J.

MUNKÁSOK, MUNKÁSOK ELLEN

Jay G^uld az 1880-as évek egyik legvérszomjasabb vasut- mágnása egy alkalommal cinikusan mondotta, hogy “a munkások egyik felét bármikor meg vásárolhatom, a másik fél le- gyilkolására” Jay Gould ezen állítása nem volt túlzott 60 évvel ezelőtt és ha az eseményeket vizsgáljuk, sajnálkozással kell megállapítanunk, hogy még ma is közel jár az igazsághoz Gould mondása.

Lapunk egyik közelmúlt számában beszámoltunk az International Harvester Co. chicagói telepein végbemenő kontro- verziákról, amely telepeken a munkások már több hét óta a CIO irányítása mellett sztrájkolnak. A szóban forgó terepek egymás tőszomszédságában vannak a Western Ave. és 26- ik ucca körül — az egyik a tracktor telep, a másik pedig a gazdasági gépeket gyártó — és a két telepen közel 13 ezer munkás van foglalkoztatva. A tracktor telepen a munkások már január óta sztrájkolnak, mig a farm implement telepen március 1-én szüntették be a munkát.

Pár héttel ezelőtt a National Labor Relation Board elrendelte a nevezett — és az Int. Harvester Co. többi telepein is — a különböző nevek alatt szereplő “Independent” (kompánia) unionok feloszlatását, melyek jelentős gátat képeztek a munkások megszervezésében. Az independent unionok feloszlatását nyomon követte az AFL belépése és az independent unionok tagságának nagyrésze az AFL-hez csatlakozott.

Mint ismerjük ezen “independent” szervezeteket és amint a NLRB is megállapította, azok a vállalat igazgatósága által kontrolált testületek, melyeket a munkások széttagolására használnak és kétségtelen, hogy az IHC igazgatóságának sok köze van ahhoz, hogy ezen “független szervezetek” léteztek. És igy az is kétségtelen, hogy nem a véletlen müve volt, hogy az AFL belépése egy időre esik a független szervezetek feloszlatásával.

A most folyamatban levő események napnál világosabban bizonyítják, hogy az AFL belépése nem az International Harvester Co. igazgatósága ellenzésére, hanem igenis annak felszólítására kezdte meg a szervezést a telepeken és éppen akkor, amikor az ott foglalkoztatott munkások elszánt harcot vívtak a munkások szervezkedésének egyik leghirhedszeomlástól. Beadja derekát a zjsaroló pénzügyőröknek, kölcsönzéssel és bérbeadással, sőt az inget is lehúzza a dolgozók hátáról és odaadja nekik.

A propozició felett hullámzó hisztéria viszont azt a tényt állítja elénk, hogy nem csak Hitler az egyedüli mestere a propagandának és hazugság gyártásnak, de vannak mások is annyira szakértők.

tebb ellenségével. 55 évvel ezelőtt ugyan ezen a telepen hasonló események történtek, melyek előzményei voltak az örökké emlékezetes “Haymarketi tragédiának.” Abban az időben a szervezetlen csőcseléket és a Pinkerton detektív vállalatot használta fel az International Harvester a sztrájk letörésére, most pedig az ÄFL-t és a chicagói rendőrséget.

Az AFL közbenjárásával az International Harvester Co. igazgatósága úgy határozott, hogy március 23-án megnyitja a farm implement telep kapuit, ahol 6400 munkás van alkalmazva. A megnyitás előtt a NLRB és illinois állam kormányzója is ismételten kérték a vállalat igazgatóságát, hogy térjenek el szándékuktól, de minden hiába volt. Ugylátszik a Harvester igazgatósága is Jay Gould véleményén van, mely szerint a munkások egyik fele bármikor hajlandó a másik fél legyilkolására.

Az elhatározást tett követte és március 23-án megnyíltak a telep kapui. A villamosoktól a gyár kapuig a rendőrség tömör | sorfalát állították fel a picketek | távoltartására. Állítólag ez a j legnagyobb rendőrségi csapat amely valaha kilett rendelve bérharc alkalmával. A kirendelt rendőrség száma meghaladja az ezret és ezek nagyrésze napi 24 órán át cirkál a gyár körül. A munkára jelentkezők számát illetőleg a jelentéseg nagyon eltérőek. A vállalat szerint az első napon több mint 3000 jelentkezett és minden nap nagyobb számmal térnek vissza a munkások a munka felvételére, úgy hogy a hét végével az alkalmazott munkások több mint kétharmada dolgozik.

Ezzel szemben az union vezetősége a visszatért munkások számát 600-ra becsüli és bíznak abban, hogy sikerül azokat ismét kihívni pár napon belül. Elfogulatlan helyről jövő jelentés szerint a visszatért munkások száma az összes foglalkoztatott munkások kétharmadát teszik.

Semmi kétség aziránt, hogy amikor az érdekelt munkások ily nagy számmal foglalnak állást a sztrájk ellen, azt a sztrájkot tovább folytatni őrültség. Ez a tény azonban nem mossa le az AFL-ről azt a szégyenfoltot, hogy múltjához híven, most is a munkáltatók kezére játszott és eggyel több sztrájktörés terheli. Első sorban, bármily éles verseny folyik is a szervezetek között, amikor már a bérharc kitört, minden ellentétet félre kell tenni és mindenkinek a harc győzelemre segítésén kell munkálkodni. Az AFL ezt a múltban sem tette igy és most sem, sőt éppen ellenkezőleg, mindig arra törekedett, hogy a sztrájkolok között egyenetlenséget szítson és a sztrájk megtörésével nyerje meg a munkáltatók kegyét.

Régi megállapítás az AFL- ről, hogy az a kapitalizmus legerősebb védbástyája. A szervezetlen tömegeket a kapitalizmus nem tudná oly eredményesen

felhasználni a sztrájkoló munkások ellen, mint azt az AFL-be szervezett munkásokkal teheti. Mert amíg a szervezetlen munkásokat egyenként kellene ösz- szeverbuválni, addig az AFL százával, vagy ezrével szállítja a sztrájktörőket: munkásokat, munkások harcának leverésére.

A TÖRTÉNELEM BIZONYÍT

Pár héttel ezelőtt e rovatban megjelent “Civilizáció alkonya” cimü cikkünkhöz több hozzászólás érkezett. A válaszokra viszont választ adtunk és lapunk március 15-iki számában ismét válaszol Róbert Oszkár barátunk és többek között figyelmünkbe ajánlja az angol Labor Party vezéreinek teljesítményét.

Mi nem vagyunk a hangulatok emberei és bennünket a látszat nem lelkesít. Mi a történteket vesszük vizsgálat tárgyává és azokból következtetünk. Ezt tesszük Bevin és társainak munkálkodásával is és amikor a vizsgálattal kész vagyunk, arra a következtetésre jutunk, hogy bizony a munkásosztály csak rabszolgaságát hosszabbítja meg, amikor Beyinektől várja felszabadulását.

Róbert Oszkár többek között ajánlja a munkásságnak, hogy: Egyelőre ezt a világveszedelmet segítsünk ki-irtani s ne tessék már most meditálni, hogy utána egy másik kapitalista-vadhajtás fog kinőni. Angliában ma Bevin és a Labor Par- ty-beli vezértársai példátlanul népszerűek.” Miután elmondja, hogy nemrégen jött Londonból, ahol szem és fültanuja volt, hogy az angol nép mennyire “ünnepli lelkében” Bevinéket, akiket az ország megmentőinek tart, biztosit bennünket arról, hogy: “....a jövő a Bevineké, az agilis, nyilteszü, nyiltszivü munkáspolitikusoké, akik a szocializmus felé való haladásért fognak dolgozni, ha elhárítják a veszélyt. Becsületes emberek. Becsületes szocialisták. Amit Sztálin vétett a dolgozók ellen, amikor sorsára hagyta Európa legázolt munkásságát, azt Bevin és társai igyekeznek helyre ütni s az ő sikerükön áll vagy bukik a világ dolgozóinak végső mozgalmi szabadsága!”

Egyáltalán nem mond újat R. O. a fenti sorokban. Ezt a reményt fűzték a munkáspolitikusokhoz 30 évvel ezelőtt is, amikor még csak álmodoztak arról, hogy azok a képviselőházakban, vagy pláne a minisztériumokba bejutnak. És amikor bejutottak, mily borzalmas volt a kiábrándulás!

A német parlamentben 110 szocialista képviselő ült, amikor az első világháború kitört és a világ munkásságának szeme a német parlament felé irányult, mert biztosak voltak abban, hogy ez a 110 szocialista képviselő nem szavazza meg a háborús költségvetést. És mi történt Minden ellenvetés nélkül megszavazták.

A háború utáni forradalom megdöntötte a német császári trónt és a köztársasági kormány élére “szocialisták” kerültek Eberttel az élén. mit tettek a munkásosztály felszabadítása érdekében? Azt, amit a kapitalista politikusok. Minden elképzelhető eszközzel igyekeztek az előre törtető munkásságot visszaszorítani.

Oroszországban a kommunista politikusok kerültek a magaslatra és mindenki — rajtunk kívül — azoktól várta a világ munkásságának felszabadítását. Felsoroljuk az eredményt? Azt hisszük szükségtelen, hiszen maga R. O. is megemlíti cikkében.

Amikor Angliában McDonald került kormányelnökségre a szocialisták örömujongva üdvözölték és azt állították, hogy a munkásosztály problémája meg van oldva. Talán szükségtelen adatokkal bizonyítani, hogy itt is mennyire tévedtek.

Magyarországban a Garamik, a Weltnerek, a Vancákok egészen becsületes szocialisták voltak, amig a kapitalista osztály válaszúihoz nem állította őket és a válaszúinál azt a másik utat választották, amelyik a munkásosztály céljától elvezet.

Folytassuk tovább a történelmi adatok felsorolását? Minek ? A fentiekből éppen elég I tanulságot lehet levonni. És Be- vinék, akikért R. O. oly nagyon lelkesedik, ugyan azon az utón haladnak, amelyen elődeik a mocsárba vezették a munkásságot. Ily .tanításnak az eredménye, hogy a munkásosztály ma, ily borzalmas jövőnek néz elébe.

Bevinék tevékenységénél sokkal nagyobb fontosságú az, hogy mit tesz az angol munkásság? Tanult-e a múltak hibáin és ahelyett, hogy minden reményét Bevinékbe helyezik, szervezkednek a termelés színterén? A vezérimádás helyett fel rázzák-e az álmodozókat, hogy felkészüljenek az újabb kudarc megakadályozására ?

A történelem azt bizonyítja, hogy a borzalmas jelen a politikus munkásvezérekbe vetett bizalomnak a következménye. Ha a jelen helyzet 50 évvel ezelőtt következett volna be, senki sem csodálkozna azon, mert a munkás szervezetek abban az időben csak gyermek cipőkben jártak. Ma azonban közel egy évszázados múlt után, bizony nem lehet a munkásság tehetetlenségének más oka, mint az ilyen ferde tanítás.

És sajnos, semmi remény arra, hogy változás álljon be, mindaddig, amig a munkásmozgalom célja és teljesítő képessége a vezérektől függ. Amig ez a helyzet áll fenn, addig mindig megvan az eshetőség, hogy a kapitalista osztály kellő dőben és kellő módon nyomást gyakoroljon a vezérekre, mert iudja azt, hogy amerre a “vezér ürü megy, arra megy a nyáj is.” Ez kivétel nélkül minden esetben igy volt a múltban ns mi a biztosíték, hogy Bevi- nékkel nem igy fogunk járni?

Az IWW 36 éves működése alatt egyik legfontosabb feladatának tekintette, a munkásságból kiölni a vezérek iránti vakbizalmat. Oly szervezet felépi- t ésén fáradozunk, amelyben nem a vezérek szabják meg a tagságnak a követendő irányt, hanem fordítva, a tagság szabja meg a vezéreknek — ha lehetnek ilyenek ily szervezetben -- hogy mit tegyenek. Ha R. O. és általában azt a felfogást vallók az utolsó 25 évben ily szervezet felépítésén fáradoztak volna, ahelyett, hogy annak megerősödését gátolták, ma nem lenne az az eshetőség, hogy “Hitler és a nácizmus haljon meg, ne a munkásmozgalom” és nem lenne kérdés az, hogy “len-