Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)
1940-08-17 / 1124. szám
1940 augusztus 17. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL ______ ____— _ , ... _________ll Elmondja: Z. J. EGY “MUNKÁSVEZÉR” A SOK KÖZÜL Aki az amerikai szakszerve- zeti mozalmakat valamennyire ismeri, az tisztába van azzal, hogy a szakszervezetek túlnyomó többsége az alvilági bandák irányítása alatt vannak. Ezen szakszervezetek közül számos nem is azért alakult, hogy egy- egy bizonyos iparban foglalkoztatott munkások érdekeit védje, vagy előmozdítsa, hanem azokat az alvilági alakok alakították, hogy azok révén köny- nyü megélhetéshez, hatalomhoz és milliókhoz jussanak. Éppen úgy, mintha egy pénzember egy gyárat alapit, hogy az ott foglalkoztatott munkások által termelt árun hasznot csináljon, ezek a szakszervezeti vezérek uniont alakítottak, azzal a kü- lömbséggel, hogy ily szakszervezet alakításához meg toké sem kellett befektetésre. Bár ez a téma mindig időszerű és elegendő anyagot szolgáltat, hogy akár az év 365 napján is foglalkozhatnánk vele, de lapunk hasábjai túlságosan szu- kek arra, hogy állandóan napirenden tartsuk azt. Sok más fontos események vannak, amelyek lefoglalják a lap hasábjait és igy csak időnkint térhetünk vissza erre a témára, amikor olyan valami térténik, amely felett nem lehet megjegyzés nélkül elsiklani. A közelmúlt napokban halászott el Chicagóban egy hivatásos “munkásvezér” Mike Ca- rozzo személyében, aki egyike volt a legbrutálisabb szakszervezeti basáknak, aki a karmai között levő 15.000 főnyi szak- szervezeti tagságot a legszeny- nyesebb üzelmekre is felhasználta a saját egyéni céljaira. Működése nem volt jobb, vagy rosszabb hasonszőrű társai működésénél, de elég aljas ahoz, hogy a munkásság okuljon belőle és saját maga fogjon hozzá a munkásmozgalom megtisztításához. Carozzo Olaszországból vándorolt Amerikába szüleivel 11 éves korában. Kamasz korában már hírhedt alakja volt az alvilágnak, aki pénzért mindenre kapható volt. Ha valakinek útjába volt valaki és elakarta tenni “lábalól” Carozzo arra is vállalkozott, ha megfizették. Vakmerő volt és ügyes ily vállalkozásokra és igy gyakran akadtak bérlői. A szakszervezeti basák is gyakran felhasználták ellenfeleik elnémitására és igy alkalma volt gyakorlatra szert tenni a szakszervezeti “vezetésben”. Az italtilalom idején tagja volt a hírhedt “Capone szindikátusnak” és amikor ez az üzlet veszedelmes kezdett lenni, felcsapott “munkásvezérnek”. Ily minőségben teljhatalmú ura volt az épület iparban alkalmazott napszámos munkások szervezetének; az útépítő és javító munkások szervezetének; az uccaseprők és más ezzel összeköttetésben levő városi alkalmazásban levő munkások szervezeteinek, valamint az utóbbi időben felujult alagút munkások szervezete szintén Carozzo fennhatósága alatt volt. Ezen szakszervezetek különkülön is, de együttvéve különösen nagy hatalmat biztosítottak Carozzonak. Carozzo szava nemcsak a szakszervezetekben volt döntő befolyással, hanem a városi és még az állami törvényhozó testületekben is. Carozzo azonban nemcsak “murikásve- zér” volt, hanem egyben_ tulajdonosa több aszfaltozó vállalatnak, amely vállalat az “ő szervezetének” tagjait alkalmazta és minden esetben kedvezményben részesültek a város és az állam által kibocsátott munkáknál. A többi hasonló vállalatok évi járadékot fizettek Carozzonak, mert ellenkező esetben állandóan sztrájkba szólította az alkalmazott munkásokat, akik az “ő szervezetének” voltak a tagjai. Ezen üzelmek jól jövedelmező üzletnek bizonyultak Carozzo részére és az utóbbi években már a többszörös milliomosok között foglalt helyet. A milliókat semmi esetre sem a szervezetek által fizetett évi fizetésből spórolta össze, hanem hará- csolásból és zsarolásból. Amig a szakszerevezetek tagságát a legagyafurtabb módon adóztatta meg saját céljaira, ugyanakkor az azok által neki biztosított hatalmat a munkáltatókkal szemben is felhasználta saját egyéni céljaira. így a “munkásvezér” halálakor a szakszervezeteken kívül, melyeket saját tulajdonának minősített, szintén tulajdonosa volt néhány bérháznak, érdekelt volt néhány üzleti vállalkozásban, volt egy 75 ezer dolláros nyaralója és egy több mint 800 akeros mező- gazdasága, melyen versenylovakat tenyésztett. Az elmondottak után a szak- szervezetek tagsága, de általában a munkásság könnyen megállapíthatja, hogy mily értékkel bírnak azon szakszervezetek, amelyeknek ilyen vezetőik vannak. Ki hinné el, hogy az ilyen szakszervezetek a tagsag érdekeit mozdítják elő? Ki tételezhetné fel, hogy az ilyen többszörös milliomos “munkásvezérek” törődnek a szakszervezeti tagság érdekeivel? Amig ily állapotok uralkodnak a szakszervezetekben és a tagság azokat tétlenül nézi a munkásmozgalom a reménytelenség posványába fetreng. A korrupció azonban annyira karmaiba tartja a szakszervezeteket, hogy azok megtisztítása a lehetetlenséggel határos. Az egyetlen mód azoktól való megszabadulás, a teljes lerombolása és oly forradalmi Ipari Szerve- zet felépítése, amelyben a végrehajtó hatalom a tagság kezében van úgy a szervezetben, mint a munkán. Amig ezt a tényt fel nem ismeri a munkásság, nincs remény arra, hogy a munkásmozgalom hivatása magaslatára emelkedjen. PROSPERITÁS ÉS MUNKANÉLKÜLISÉG Az 1929-ben beállott nagyarányú munkanélküliség immár 11 éve tart anélkül, hogy a korporációk és üzleti vállalatok jövedelme elérte a történelem legmagasabb fokát, ami azt jelenti, hogy a termelés emelkedett a munkanélküliek száma azonban még mindig jóval felül van a tiz millión. Ez a szám oly semmitmondó, amely előtt szemet lehetne hunyni. A tiz millió munkanélküli átlag négy tagú családdal rendelkezik, ami 40 millióra emeli azok számát, akiknek életlehetősége a munkaalkalomra van alapozva. Ez a szám egy negyedét képezi az ország összlakosságának és senki sem lehet közömbös, hogy ezek dolgoznak-e vagy nem? Beszélni sokat is beszélnek róla, különösen a politikusok, de a megoldás ma már minden jel szerint az ő hivatásukon kívül esik és megfejtetlen probléma. A reakciósok a munkanélküliek hatalmas táborát ütőkártyának használják a new deal- isták ellen, hogy azok képtelenek voltak megoldani a munka- nélküliség problémáját, a new dealisták viszont a korporációk minden időket felülmúló jövedelmére hivatkozva bizonyítják, hogy a prosperitás itt van és beváltották Ígéreteiket. A munkanélküliséget pedig alamizsnával igyekeznek ellensúlyozni. A munkanélküliség oka ma már minden gondolkozni tudó ember előtt világos. A foglalkoztatott munkások túlságosan hosszú időt dolgoznak a fejlett termelő eszközökhöz arányitva. Előttünk van pl. az Illinois Bell Telephone Co. 1939 évi kimutatása, amely számok kétségtelenül azt bizonyítják. Ezen társaság területén 1939- ben 28 ezer telephonnal több volt használatban, mint 1929- ben. Ebből természetszerűleg az következne, hogy ha ennyivel több előfizetője van a társaságnak, akkor több munkást is kellene alkalmazni, akik ezeket a telephonokat készítik, beszerelik és üzmeben tartják. De ezzel szemben mit látunk? Amig 1929-ben 31.7|0 munkást alkalmaztak, addig 1939-ben csak 24.455-t. Tehát dacára annak, hogy a telephone használók száma 28.000 több volt az elmúlt évben, mint 1929-ben, ami természetesen több bevételt jelent a vállalatnak, az üzemekben alkalmazott munkások száma 7.305-el kevesebb volt mint tiz év előtt. Ugyan ezt a képet minden más iparágban láthatjuk. A termelő és szétosztó eszközök állandóan fejlődnek, ami mind kevesebb munkás foglalkoztatását jelenti, dacára a nagyobb arányú fogyasztásnak. A kevesebb számú munkás a fejlettebb termelő eszközökkel többet termel és ennek természetes következménye, hogy a vállalatok nagyobb haszonra dolgoznak és kevesebb munkást foglalkoztatnak. Ennek a “gordiusi csomónak” a megfejtését a politikusok úgy akarják elintézni, hogy a “kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon”. Ez pedig nem eredményezhet megoldást. A jelenben ha valamely áru előállításához heti 400 “órára van szükség, ott 10 munkást alkalmaznak. Ha egy uj gépet állítanak be, amely ugyan azt az áru mennyiséget 300 óra alatt végzi el, akkor három munkást elbocsátanak és a hét munkás végzi el a munkát 300 óra alatt. Ugyan ez sok helyen megy végbe és a kidobott munkások tömegei állandóan növekednek, de a termelés tovább folyik. így a munkanélküliség nem szüntethető meg. A munkanélküliség egyetlen megoldási módja, hogy a munkaidőt a termelő eszközök fejlődéséhez arányitva redukálják. Ha az uj gép beállítása 100 munkaórát feleslegessé tesz, ahelyett, hogy három munkást elbocsátanak, a tiz munkás rendes munkaidejét heti 40 óráról 30-ra kell leszállítani. Ez az egyetlen megoldása a munkanélküliségnek a jelen rendszerben. A munkáltatók ezt természetesen nem akarják igy megcsinálni. A politikusok még ha megvolna is bennük az akarat nem csinálhatják meg, mert nincs meg a hatalmuk erre. így az egyetlen mód a munkanélküliség megszüntetésére a munkásság kezében van. Ez szorosan gazdasági probléma amelyet a termelés szinterén kell végrehajtani. És pedig a termelést végző munkásságnak. Amig ezt fel nem ismeri a munkásság, addig a munkanélküliség megoldatlan probléma marad, amelynek a munkásság milliói az áldozatai. Szerkesztői üzenetek: B. H. M., CAMBEL, O.: Köszönet az érdeklődésért. Kétszi- nüsködésnek tartjuk az öntudatlan munkások előtti kihang- sulyozását, hogy a Munkás Be- tegsegélyző Szövetség, nincs semmilyen munkásszerve z e t kontrolja alatt, mert ezzel a fő- csavarók, azt a hitet akarják ott kelteni, hogy ők nincsennek semmiféle munkásszervezetben. Jogosan kérdezhették volna meg, hogy akkor miért nevezi magát a testület MUNKÁS intézménynek? No de ezt csak önöknél és hasonló helyeken hangoztatják, más helyütt meg kérkednek vele, hogy havonta öt-tiz dollárokat oda dobnak kendőzés címén a Szocialista Labor Párt magyar lapjának, sőt mint az utolsó összetartásban látjuk, hogy az intéző-bizottsági tagok napi dij elvesztése nélkül résztvehessenek az SLP konvencióján, hát egy héttel elnapolják a Szövetség ügyeinek az intézését, azt hazudva, hogy elsejére esik az első vasárnap. Júniusban másodikára esett és mindent intézni lehetett. Nem hiába van a központi iroda ajtajára írva a köszöntés helyett: eltagadni a tagság előtt mindent. G. A. AKRON, O.: Fogadásokban nem szeretünk döntőbi- rák lenni, ön nem eléggé figyeli az eseményeket, ezért vesztes lesz a vitában, ugyanis az SLP tagjai nem gyűjtenek aláírásokat, hogy halottra kerüljenek. Több helyen a túlbuzgó állami alkalmazottak ezt törvényellenesnek tartják. Az SLP ezzel is igazolni akarja, hogy ők törvénytisztelők, vagyis nem tesznek a törvény ellen, mint — mondják — az IWW-isták. Az SLP akordba vásárolja az aláírásokat, “tisztességes napibért fizetve a tisztességes munkáért.” FIGYELEM CHICAGO! Az IWW összes csoportjai 1940 augusztus 18-án — PIKNIKET TARTANAK — ■ a Calldwell Erdőben. Vasárnap reggeli kezdettel. Amely hely a Milwaukee és Déván Ave.-nál van. Belépti dij nincs. Tánc zene. Legyünk ott mindannyian.
