Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)
1940-07-20 / 1120. szám
1940 julius 20. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL Elmondja: Z. J. A BÉRRENDSZER REPARÁLGATÁSA Az utóbbi évtizedben minden gondolkozó ember előtt nyilvánvalóvá vált, hogy a kapitalista rendszer csak alapos foltozga- tással állhatja a fejlődés viharának támadásait ideig-óráig. Az összeomlás félremagyaráz- hatatlan jelei 1929-ben jelentkeztek ebben az országban, amikor a lakosságnak több mint egyharmada az éhhalállal küzdött, mig a második harmad a legnagyobb bizonytalanságban tengette életét, máról-holnapra. Nem az 1929. évi ipari pangás volt az első, de amig az előzőek néhány hónap, vagy esetleg egy-két év után lendületet vettek az átlag felé, addig az utóbbi állandóan mélyült és szélesedett. Az évek múltak, a munkanélküliek száma állandóan növekedett. A nyomor a lakosság mind nagyobb százalékát sújtotta. A munkanélküliség következtében milliók váltak lakástalanná, ugyanakkor a lakások százezeréi üresen álltak. A leveskonyhák előtt a nyomorgók végeláthatatlan sorokban ácsorogtak alamizsnára várva. A szemétdombok voltak a legnépesebb helyek a városokban, ahol az éhezők igyekeztek a hulladékokat összeszedni az éhség csillapítására. A nyomorgó lakosság az a reménye, hogy a pangás egy-két év után elmúlik, kezdett eloszlani. Az éhezőket a gyomruk gondolkodásra késztette és a kizsákmányoló osztálynak minden fáradozása az éhezők lecsillapítására kezdett kárbaveszni. Az éhséglázadásokban mindig nagyobb és nagyobb tömegek vettek részt és bár kitűzött cél nem volt a tömegek előtt az éhség csillapításán kívül, mégis mindig félelmetesebbé válltak azok a kizsákmányoló osztály részére. Az 1929. évi összeomlás idején a Republikánus párt volt és maradt három évig uralmon és a jelen társadalmi berendezkedés szerint a kormány hivatása az ország pártatlan kormányzása, semmi intézkedést nem tett a kormány a nyomorgók szenvedésének enyhítésére. A nép bizalma megingott a párt iránt és az 1932. évi választásoknál az ellenpárt —demokrata — párt aratott győzelmet. A Demokrata párt ugylát- szott felismerte a kapitalista rendszert fenyegető veszélyt és nagy energiával látott annak foltozgatásához. A veszély valóban komoly volt és ezt a kapitalista osztály oszlopos tagjai is elismerték és ennek tulajdonítható, hogy az első években nem gördítettek akadályt a new dealisták mentőakciója elé. De amint a veszély kezdett elmúlni, úgy lett mindig hangosabb az ellenzék. A new dealisták komolyan vették hivatásukat — a kapitalista rendszer megmentését — és oly reformokat igyekeztek létesíteni, amelyek a társadalom két osztálya — a kizsákmányoló és kizsákmányolt osztályok — közötti ellentéteket némileg kiegyenlítik. Amellett, hogy a munkanélküliekről gondoskodás történt közsegély nyújtásával és a kormány által irányított közmunkák — WPA, PWA — kezdeményezésével, a magániparokban foglalkoztatott munkásokat érintő reformokat is hoztak. Ilyenek a munkaidő és munkabér szabályozására irányuló törvény, a munkanélküli segély, az aggkori biztosítás stb. Mindezen reformok azonban nem létezhetnek anélkül, hogy azok bizonyos mértékig a munkáltató osztály profitját ne érintsék. A munkaidőt szabályozó törvény értelmében — mely iparágakra ez vonatkozik — a heti munkaidő 42 óra és ezen felül az órabér másfélszerese fizetendő. Ez ugyebár kizárja a 60 és 70 órás munkahetet, mert a munkáltatók inkább több munkást alkalmaznak, mint más- félszeres bért fizessenek. A munkabér törvény megszabja a munkabér minimumot, ami bár szégyenletesen alacsony, de még ennek dacára is több millió munkás részesült bér javításban a törvény életbeléptekor. A munkanélkülisegély és aggkori biztosításra a munkások béréből levonnak egy százalékot de ugyanakkor a munkáltatóknak is ugyanily százalékkal kell hozzájárulni. A közsegély és inségmunkák finanszírozása bizonyos mértékig szintén megterheli a munkáltatók profitját, amennyiben magasabb adókat szabnak ki a jövedelemre és innen ered az, hogy a kizsákmányolok oly vehemens ellenségei ezen reformoknak. Bár a kapitalisták maguk is tudják, hogy ezen reformok elengedhetetlenül szükségesek a rendszer életének meghosz- szabbitásához, mégis álhatato- san támadják a new dealistá- kat. Misem bizonyítja jobban ezen állításunkat, mint a Republikánus párt ez évi platformja. ők úgy vélik azokat módosítani, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon, ami annyit jelent, hogy annak terheit a dolgozó munkások fizessék teljes egészében. A termelő eszközök fejlődése folytán a kapitalista rendszer oly stádiumba jutott, hogy azt már csak költséges foltozgatás- sal lehet életben tartani. Ez a foltozgatás azonban nem tart- nat a végletekig és előbb-utóbb gyökeres változásra lesz szükség. A változás elkerülhetetlen es a kérdés akörül forog, hogy milyen irányba történjen ez a változás? Hitler nemzeti szocializmusa, vagy pedig a világ nemzetközi osztálytudatos munkásságnak tudományos tervezete szerint? Az előbbi, amint az események igazolják sokkal brutálisabb, sokkal kegyetlenebb, mint a magánkapitalizmus. A náci rendszerben az alárendeltek sokkal közelebb jutnak a rabszolgasághoz, mint bármikor a rabszolga rendszer megszűnése óta. Bár amint mondják Németországban nincsen munkanélküliség, de ennek ellenében megszűnt minden polgári és egyéni szabadság. Ezzel szemben a világ forradalmi munkásságának oly tervezete van, amely megszünteti a nyomort és rabszolgáaságot. Megszünteti a társadalomban az osztályokat; a társadalom minden egyes tagja hozzájárul a javak termeléséhez, és egyenlően részesülnek a termelt javakból. Nem lesz ur és szolga, hanem mindenkire egyenlő jogok és kötelességek hárulnak. Ily rendszer azonban nem jön önmagától. Ezért a munkásságnak harcolni kell és eredményesen csak úgy harcolhat, ha felépiti a viszonyoknak megfelelő forradalmi Egy Nagy Szervezetét az IWW útmutatása szerint. AZ AMERIKAI IFJÚSÁG ÉS A HÁBORÚ A kapitalistáknak nem kis gondot okoz az amerikai ifjúság megfelelő nevelése. Különösen élénk a mozgolódás az ifjúság közül a jelenben, amikor minden nap meg van az eshetőség, hogy Amerika aktuálisan is belép a háborúba. Ilyenkor olyan if jakra van szükség, akik minden ellenvetés nélkül viszik fiatal életüket a vágóhídra, hogy megvédjék azt a bizonyos “demokráciát”. Az utóbbi időben az ifjúság kezdi értékelni a saját életét és az ifjúsági egyesületek összejövetelein mindgyakrabban hallatszik a háború ellenes hangulat. Ez a háború ellens hangulat meglehetős magas hullámokat vert az “American Youth Congress” konvencióján, amely a közelmúlt napokban zajlott le Wisconsin állam Lake Geneva városában. A konvención több mint 400 delegátus vett részt az ország területén működő if j usági testületek képviseletében. A korivención heves vita tárgyát képezte az ifjúság magatartása a háborúval szemben. A háború ellenes hangulat lecsa- polására kéznél voltak a kapitalista osztály csatlósai, hogy megmételyezzék az ifjúság agyát. Hogy ez mennyiben sikerült a jövő fogja eldönteni. A vita folyamán gyanúsítások hangzottak el, hogy a Szövetség kommunista befolyás alatt van és ebből kifolyólag szakadás is következett be. A kiszakadtak vezére Gene Tuney a pár év előtti nehézsúlyú boxbajnok, aki egyik tanácsadója volt az American Youth Congress testületnek. Hogy a megmaradtak bebizonyítsák, hogy nem kommunisták, felkérték a jelen nehézsúlyú boxbajnokot — Joe Louist — tanácsadónak, akiről alig lehet feltételezni, hogy nem éppen az a cél irányítja, mint Tuneyt. Bár az amerikai ifjúság csoportosulása nem osztály jellegű, mégis bizalomkeltő, hogy összejöveteleiken komolyan foglalkoznak az őket oly közelről érintő kérdéssel, mint a háború. A háború ellen megnyilvánuló ellenszenv azt bizonyítja, hogy az ifjúság között mindna- gyobb számmal akadnak, akik nem hajlandók életüket feláldozni az imperialista háborúkban és ha ez a szellem elterjed az ifjúság között, kockázatos vállalkozás lesz az uralkodó osztálynak háborúskodni. Nagyon fontos azonban az ifjúságra nézve, hogy tanácsadóikat megválogassák. A Tuneyk és Louisok nem azt a szellemet képviselik a jelen rendszerben, amelynek követése üdvös volna az ifjúságra. Mennél előbb szabadulnak meg ezen tanácsadóktól, annál üdvösebb rájuk nézve. Mi a világ reménye? (B-y) “A világ reménye a német forradalomban van . . . . Egy fölfordulás megszabadítana attól a lidércnyomástól, hogy az egész életünket védelmi készülődésre fordítsuk és évente öt vagy talán húsz billió dollárt költsünk a következő tiz évben csak a készülődésre. Pénzben kifejezve ennyit érne nekünk a német forradalom”. “Nem tudtuk azt, hogy a müncheni zöld asztalnál nekünk is ilyen sok veszteni valónk volt. Ha Hitlert akkor (vagy még előbb) megállították volna, akkor nemcsak Csehországot, hanem Németországot is elveszítette volna. Csak üres szavakat adhatott volna.a népének. A német nép szereti a misztikus frázisokat, de szeretik a zsírt is és 1918-ban megmutatták az uralkodó osztálynak, hogy mi történik, ha nincs elég zsíros hús.” “Az amerikai vezérkar egy rétege barátságot akar kötni Hitlerrel, hogy a védelmi készülődésre szükséges adóktól megmeneküljön. Mi azt mondjuk, hogy a világ reménye a német forradalomban van és minden újabb ‘békités’ (appeasement) ezt a forradalmat hátráltatja.” “Mi idealisták még e sötét órában is a német népre fogadunk, mint az egyedüli erőre, amelyik feltudja szabadítani a világot. Nem hisszük, hogy Anglia vagy az Egyesült Államok feltudnák szabadítani a világot. Ezek az országok pénzt és vért pocsékolhatnak védelemre, de a védelem nem szabadság, hanem a rabszolgaság uj formája. Hitler miatt a gyárakban azt kell gyakorolni.” Az idézőjelekből sejthette az olvasó, hogy nem mi irtuk ezeket. De nem is “vörös” forrásból vettük. A N. Y. Post julius 5-iki számában jelent meg S. Grafton tollából. Sietünk idézni még mielőtt ilyen “forradalmi bujtogatásért” börtön nem jár, vagy még rosszabb valami. Olyasmi ami azoknak járt, akik 1932-ben és 1933-ban szintén azt mondták, hogy a világ fölszabadulása csak a német forradalomban van. De ezek az illetők Németországban mondták ezt a német munkásoknak. Csak jobban mondták. Például 1932 elején megjelent egy kis füzet. A cime: Németország: a nemzetközi helyzet kulcsa. Idézünk egy pár sort belőle: “A gazdasági és politikai ellentmondás hallatlanul kiélesedett (Németországban). A megoldás közeleg. Megérkezik az a pillanat .amikor a forradalom előtti helyzetet át kell formálni forradalmi, vagy ellenforradalmi helyzetté. Hogy melyik irányban nyer megoldást a német válság, azon függ nemcsak Németországnak, nemcsak Európának, hanem az egész világnak a sorsa nagyon hosszú időre.” “ . . . A fasizmus még nincs uralmon. A fasizta vezérek még félnek, de a kommunista párt vezérkarának a behódolási hajlama egyengeti az útjukat. Ä hivatalos párt behódolási politikája az egész középosztály és a (Folytatás a 8-ik oldalon)
