Bérmunkás, 1940. július-december (28. évfolyam, 1118-1143. szám)
1940-11-23 / 1138. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1940 november 23. A magyar újságok szerepe az egyesülési mozgalmakban TÁRCA Mándika A PÉNZÜGYI BAJOK UJ HAJTÁSAI A MUNKÁS BETEGSE- GÉLYZő SZÖVETSÉGBEN Az amerikai egyleti élet terén nagy viharok kezdete előtt vagyunk. Az a helyzet mely a bevándorlás teljes korlátozása folytán, mindig kritikusabb viszonyok közé szorítja az amerikai betegsegélyző egyesületeket, mindig jobban és jobban mélyül. A veszedelmes helyzetet már évek óta látják azok akik az egyesületi munkálkodás terén gyakorlattal bírnak. Voltak sokan az egyesületi vezetők között akik <*>----------------------------------------komolyan vették az intő veszedelmet és igazi jóakarattal próbálták azt orvosolni. Ezek voltak azok a vezetők, akik a személyi érdekeket félre téve, a nagyobb magyar egyleteket egyesíteni akarták. Azt lehet mondani éveken át folytak az egyesítési tanácskozások az egyletek vezetői között, a tagság és konvenciók jóváhagyásával és a tagság várta a javátszolgáló egyesítési eredményeket. Ez a várakozás azonban hiábavaló volt, mert habár több esetben az egyesítés, csaknem minden problémája elintézve volt, minden megdőlt akkor, amikor egynéhány egyleti vezérnek és titkár urnák, kellett volna föladni a különben elég kényelmes állásukat. Persze az egyesítési tanácskozás mögött ott voltak az amerikai magyar újságok kullancsai, akik szintén saját egyéni üzleti célbői kezelték az egyesítési mozgalmat, fütyültek az amerikai magyarság érdekeire, akiktől a saját céljaikra a dollárokat kisajtolták. Érdekes volt figyelni abban az időben a magyar újságok álláspontját. Azok az újságok amelyek mindegyik egylettől hirdetéseket kaptak, nagyon hidegen fogadták az egyesítést, mert ők azon alapon bírálták el a dolgot, ha több az egylet, több a hirdetés, több a hirdetés több a haszon. Csak egy újság volt amelyik, sokkal hangosabb volt a többinél az egyesítés mellett, és ez a minden hájjal megkent Him- ler Márton hetilapja volt. Azt azonban bizonyára nem tételezi föl egyetlen régi amerikas magyar sem, hogy ott a jószándéknak csak egy parányi szikrája lett volna az irányitó cél. Himler Mártont valami nyomdai vállalkozás ösztökélte és az volt minden reménysége, hogy az egyesülés folytán, vagy 60 ezer főnyi taglétszámot elért egyesület nyomdai munkáinak ő lesz a szállítója. Ezt a reménységet nem adta föl még azután sem, amikor az egyesülési tanácskozások dugába dőltek.^ És erre a célra való kísérletezés tulajdonképpen az Amerikai Magyarok Országos Szövetségének nyélbeütése. Az AMOSZ-nek kellett volna betölteni Himlerék részére azt a funkciót, amitől az egyesülés szétrobbanása folytán elestek. De itt sem történtek olyan simán az ügyek, mert voltak egyesületek mint pl. a Rákóczi Segélyző Egyesület, ahol a tagság úgy döntött, hogy biztosítási célokra kell egyesíteni a magyar egyleteket, nem pedig egyéni vagy politikai célokra. Az AMOSZ igy inkább megmaradt mint a Verhovayak házi intézménye és csak azért létezik még, mert a Verhovay kasz- szából időről-időre kap egy kis vérátömlesztést. Közben persze az amerikai magyarok életkora állandóan nő, a biztosítási egyletek mindig nagyobb tehernek néznek elébe, amit együttesen leküzdeni tudnának, de igy külön-külön nagy bajoknak néznek elébe. Olyan bajoknak esetleg, mint amilyen baj érte a pittsburghi Munkás Betegsegélyző Szövetséget. Ezen intézmény sorsa most már teljesen az amerikai magyarság véleményére van bízva, mert munkás jellegét, amely megkülömböztette a más egyesületektől teljesen föladta, és minden tekintetben egy dik- tátori vezetőség folytán a reakció mocsarába sülyesztették. Erről láttunk bizonyságot a múlt hét folyamán, amikor az újság hírek szerint, Gross Henry és Somló Lipót mint a Munkás Betegsegélyző Szövetség elnöke és titkára megjelentek Himlerék AMOSZ-ának a gyűlésén és munkát kértek. A díszes társaság nagy örömmel fogadta a két gyászvitézt, akik e munkás intézményt, ezzel az aktussal már nemcsak az anyagi, de az erkölcsi gyengeség örvényébe sodorták. Az anyagi gyengeségről a New York Állami Insurance Department adott ki bizonyítványt, amikor az összes New York állami osztályokat beszüntette, az erkölcsi gyengeség bizonyítványát Grosz Henry és Somló Lipót írták alá. Érdekfes figyelni ebben az ügyben is a magyarság “érdekét” képviselő újságok véleményét. Azok a lapok, melyek nem kaptak hirdetési koncot átvették a Bérmunkás bizonyítékait és leközölték mint egy általános közérdekű hirt New York Állami Insurance Dept. döntését a Munkás Betegsegélyző Szövetséget illetőleg. Azok a lapok, amelyek Somlóék dollárjait mint hirdetési összeget bezsebelik elhallgatták az egészet vagy cáfolni akarták. Van azonban egy újság melynek szerkesztője különösen szeret az újságírói erkölcsi pózban más újságíróknak erkölcsi leckéket osztogatni. Ez az egyén Göndör Ferenc az “Ember” szerkesztője, akinek lapja New Yorkban jelenik meg, de a newyorki Ins. Department döntéséről egy szót sem irt, azonban mint az újságírói erkölcs atyamestere, mint faktum közli Smolóék pittsburghi firkálásait, persze a dollár erkölcsi értékmérőjével. Az amerikai magyar társaséletben egyáltalán nem fontos, hogy mit ir Göndör Ferencz személyi közlönye, és azt is biztosan tudom a Bérmunkásnak sem fontos Göndör Ferenc pró vagy kontra véleménye. Csak megjegyezni akartam, hogy az amerikai magyar társasélet azért halad tévutakon, mert irányitói Mándika, a kis sárga kanári szintén tételként szerepelt a hagyatéki leltárban, amikor az örökség szétosztásra került a kedves rokonok között. Az egy- zsobát garzónlakás oly eleven és hangos volt, mint még soha. Pedig két héttel ezelőtt, amikor még élt az ókulárés öreg kisasszonyka, csend volt a szolidan mintás falak között. Csak délutánonként szólalt meg a ke- reszthuros, kurta Bösendorfer- zongora, amikor kajántekinte- tü, virgonc nebulók szorongva végezték a gyakorlatot s a vékony ujjak ügyetlenül végigsik- lottak a fekete-fehér billentyűkön. Azonkívül, a nap különböző szakában, Mándika csattogott, fütyült fehérre mázolt kalitkájában s néha-néha az öregecs- ke kisasszony dúdolt holmi régi dalt ,az elsikkadt múltról, vágyakról, idő előtt elsorvadt szerelmekről, az elképzelt és várva várt “egyetlenről”, aki soha nem érkezett meg. Az idő malmában felőrlődött az öreg kisasszonyka és mert az ember véges lény, meghalt. Talán az emlékek altatták el örökre, tán a szive ölte meg, úgy lehet azonban, hogy napjaimt, ezek a konok napok végeztek vele. Mindegy most már, az öreg kisasszony meghalt, eltemették egy napfényes délelot- tön és itt maradt az egyszobás komfortos lakás, teljes berendezésével, zongorájával, szögleteivel, goblenjeivel, a falon a ko mór Bőcklin-képpel: a “Holtak szigetével”, főzőfülkében néhány mosatlan teáscsészével, tányérkával, kifizetetlen gáz- és villanyszámlával, házbérhátra- lékkal és Mándikával a kalitkában. Mándikát, pár napra, a ház- felügyelőné vette a gondjaiba, aztán, ahogy illik, visszavitte a lakásba, ahol már suttogtak, beszélgettek, osztoszkodtak az örökösök . . . ahogy a házfelü- gyelőné mondta: “a siserehad!” Legelőször a Bősendorfernek az egészen picike kis dollár emberek elvnélküli alakjai. Éppen __ ezért nehéz harcok előtt ál az amerikai magyar munkásság, és elsősorban még a Munkás Betegsegélyző Szövetségbe tartozó munkás tagok. Nem szabad engedniük azt, hogy a dollár emberek a saját céljaik szempontjából teljesen tönkre tegyék intézményüket. Most kell sürgősen és komolyan foglalkozni azzal, hogy biztosításukat megmentsék a jövőt illetőleg és egyesüljenek anyagilag erős, taglétszámban állandóan növekvő egyesülettel. Be kell látni azt mindenkinek aki ismeri az amerikai magyarság helyzetét, hogy többé már nem lehet egy kis betegsegélyző egyletből nagy betegsegélyzőt építeni. A nagyobb betegsegélyző még némileg megerősülhet, de a kis betegsegélyző ha nem keres viszontbiztosítást vagy lecsatlakozást mindig gyöngébb lesz, és végeredményben el kell pusztuljon, nem fog tudni kötelezettségének eleget tenni. Ez a helyzet, ez az igazi valóság. Egyleti Figyelő. akadt gazdája. A kecskeszakállas nagybácsi tette rá a kezét. Valószínű, ő volt a rokonság feje, mert senki nem emelt vétót önkényes határozata ellen. A rokonok csak befelé sustorogtak elégedetlenül: de néma gyermeknek az anyja sem érti a szavát. Egyébként a rokonság feje kijelentette, hogy másra nem tart igényt s az osztozkodás tovább folyt. Ezután minden holmi gazdát talált, csak éppen a villany- és a gázszámla kifizetésére nem nyíltak fel az erszények. A „lakás tulajdonosa meghalt s a halottak még a házbérhátraléku- kat sem egyenlítik ki! De írást nem hagyott maga után a tánti s a kedves rokonok minden elvittek. Antika ott állt a csupasz falak között. Mándikával. ' —- És te, Antika, mire tartasz igényt ? — kérdezte a kecskeszakállas nagybácsi. Egyben rögtön felelt. — Tied- lesz a Mándika, hogy ne menj el üres kézzel! így kapta meg Antika Mándikát, a sárga kanárit. A fiú szeme felragyogott. Hálás köszönetét rebegett az “örökségért” s már vitte is magával jogos tulajdonát az elsőemeleti folyosóra. Ki tudja, mit gondolhatott Antika, amikor kinyitot- ■a a kis börtön ajtaját és szélnek eresztette a kanárit? Tény azonban, hogy az arca átszellemült volt, amikor suttogta: — Menj, legyél szabad! Mándika elindult. Széttárta szárnyacskáit és röpült. Illetve csak röpült volna, mert, jaj, a szárnyacskák csonkák voltak, vagy talán a hosszú rabságban elszoktak a röpüléstől. És bár igyekezett a kék ég, a szabadság felé, mégis lassú, kinósan aláereszkedett a keskeny, ko- porsószerü udvar mélyébe. Vergődött, küszködött, birkózott a mélységgel, amely fenyegetően tárult alatta. Ide-oda cikkázott esetlenül, ügyetlenül, jajveszé- kelő hangok törtek elő parányi tokából . . . sikongás, vád, könyörgés, kapaszkodás az élet, a szabadság után ... de minden hiába volt és ernyedten, fáradtan aláhullt az udvar keramit- kockáira. Ott vergődött egy ideig, egy- szer-kétszer még megkísérelte, hogy^ feltör a mélységből a szabad ég felé, de minden kísérlete kudarcba fulladt s a vég is bekövetkezett. Testes, szürke kandúr jelent meg a szinen és Mándika sorsa beteljesedett . . . Antika a korlát mellől nézte végig a kis tragédiát. Átszellemült arca elborult, s könnyes szemmel nagy-nagy igazságot látott. Úgy lehet, megsejtette az igazság értelmét is, a valóság igazi arcát, a tehetetlenség törvényét s meglehet, hogy filozófusok neve villant fel az agyában ? A kecskeszakállas nagybácsi aki mögötte állt megkérdezte: — Miért engedted el a kanárit, te bolond. Most se Mándi, se semmi . . . Antika a szürke kandúrt nézte, ahogy cibálta, tépte a kis kanári testét. Tollak röpködtek a macska körül. De Antika nem hallotta a nagybácsi “intő” szavait és olyasfélét motyogott, hogy a fogság tönkretette Mándikát — elfelejtett repülni s a hirtelen rázuhanó szabadság megölte!
