Bérmunkás, 1940. január-június (28. évfolyam, 1092-1117. szám)

1940-02-10 / 1097. szám

1940 február 10. BÉRMUNKÁS 3 oldal EGYRŐL-MÁSRÓL Elmondja: Z. J. “SZERVEZETT” MUNKÁSOK A POLITIKUSOK HÁLÓJÁBAN Bár az ez év novemberében esedékes elnök választástól még 10 hónap választ el, de a poli­tikusok már most is fülsiketítő lármával ütik a dobot pártjaik és jelöltjeik mellett. Mindenik túlszárnyalja az ellenfelét az Ígéretekkel és alaposan kitere­getik egymás szennyesét köz­szemlére. Érdekes az, hogy nemcsak az ellenpárt jelöltjei­ről szedik le a “szentelt” vizet, hanem ugyanazon párthoz tar­tozó ellenjelöltről is­Ha ezen jelölést elnyerni igyekvő, vagy jelöltek “prog­ram” beszédeit hallgatjuk és az ellenfélről tett kijelentéseket felül is vizsgáljuk, száz eset kö­zül 99-ben azt fogjuk találni, hogy azok valóban igazak. Mind az a szenny, sár, amit egy­másra dobálnak a politikusok, nem rágalom, hanem azokat el­követték vagy mint egyének, vagy pártemberek és bár nyíl­tan bevallják egymás hibáit, a szavazók mindezek felett sze­met hunynak és sorsukat to­vábbra is rábízzák a politiku­sokra. Nyilvánvaló az, hogy ahol po­litikai pártok vannak, ott a graft, az árulás, lekenyerezés, a megvásárlás elkerülhete 11 e n A politikai pártok alapja a kor­rupció és az megmételyez min­dent, ami azzal vonatkozásba jön. Természetes az, hogy a po­litikai pártok irányitói az ural­kodó osztály tagjai, vagy azok megbízottai és minden tevé­kenységük a kizsákmányoló osz­tály érdekében történik. Az elnök választással kapcso­latban az amerikai szakszerve­zetek fő moguljai is megszólal­tak és áruba bocsátották a ve­zetésük alatt álló tagságot a legtöbbet ígérőnek. Mint isme­retes William Green, az Ameri­can Federation of Labor elnöke már évek óta tépázza a jelen “new deal” kormányt, azzal vá­dolva, hogy ellenfele John L. Lewis vezetése alatt álló Cong­ress for Industrial Organization szervezetet favorizálja. Green ezért minden aljasságra készen volt, hogy bosszút álljon. Ahol bármily akció alakult ki, a kor­mány, vagy a CIO ellen, Green mindnek részese volt és most a választás közeledtével mind- hangosabban licitálja a vezetése alatt álló 4 millió tag szavaza­tát a többet Ígérőnek. De John L. Lewis, a CIO fő­mogulja sem rejti suba alá a vé­leményét. A nagy ágyút a Uni­ted Mine Workers of America bányászszervezet konvencióján sütötte el és pedig Roosevelt el­nök ellen. Szerinte Roosevelt nem váltotta be Ígéretét és a “munkásság nem kapott ellen­értéket” azért a 600,000 dollár­ért, melyet a UMWofA pénztá­rából kiemelt és azzal Roosevelt újraválasztását elősegít ette. Ilyen hatalmas összeg ellenében elvárta, hogy Roosevelt őt, már mint Lewist legalább is munka­ügyi államtitkárnak nevezi ki, de mert ez nem történt meg, azt állítja, hogy a munkásság “nem kapott képviseletet” a new deal kormányban. Szóval, Lewis csalódott és bi­zonyos, hogy a következő elnök választásnál másnak — a töb­bet ígérőnek — fogja szállítani a UMWofA bányász tagjainak ezreseit és a CIO több milliós tagságának szavazatait. Lewis hajlandó a bányászok pénzét számolatlanul szórni, de ennek ellenében legalább is egy mi­niszteri tárcát akar kapni. De, hogy ezzel mit nyerne a mun­kásság, azt is érdemes megvizs­gálni. A kapitalista társadalmi rendszer úgy van berendezve, hogy a hatalom a föld, az ipar­telepek és termelő eszközök tu­lajdonosainak kezében van- Min­den úgy történik, ahogy az uralkodó osztály érdeke megkí­vánja. Ezen hatalom biztosítá­sára segéderőket alkalmaznak, mint a kormány, parlament és egyébb közegek. Ezek köteles­sége oly törvényeket hozni és végrehajtani, melyek az uralko­dó osztály érdekeit védelmezik. Tévedés azt hinni, hogy a parlamentben más törvényeket is lehet hozni, pl. amely az el­nyomottak érdekét szolgálná. Mert sokan úgy vélekednek, hogy ha olyan képviselőket kül­denénk oda, akkor azok hozná­nak ily törvényeket. Hát nem hoznának. Először is olyan kép­viselők nincsennek és nem is lesznek, akik a munkásság ér­dekeit képviselik. És ha ilyen megválasztható volna is, még akkor sem hozhatnának oly tör­vényeket a kapitalisták parla­mentjében. Még ha szocialista, vagy mondjuk kommunista el­nököt és törvényhozó testületet választanának, azok sem tehet­nének egyebet, mint amit a ka­pitalisták szövetsége a Wall Street diktál Mint ahogy nem tehetett Németországban, Spa­nyolországban, Ausztriában és Franciaországban, éppen úgy nem lehetne itt az Egyesült Ál­lamokban sem. Mert amikor a törvényhozó és végrehajtó tes­tületek megtagadják az enge­delmességet a kapitalista osz­tálynak, akkor azokat fegyve­res erőszakkal oszlatják fel. De a jelen kormány kézzel fogható bizonyítékot szolgáltat arra, hogy mit lehet és mit nem lehet. Feltételezzük, hogy Roo­sevelt elnököt a legjobb szán­dék vezette — no, nem a bér­rendszer eltörlésére, hanem — oly reformok bevezetésére, amely ideig-óráig megszüntetné a munkanélküliséget és az ez­zel járó nyomort. Több ízben hangoztatta, hogy a munkaidőt le kell szállítani oly alacsonyra, hogy minden munkás munká­hoz juthasson. A munkabéreket pedig emelni kell, hogy a vásár­ló képesség arányban legyen a termelt javakkal, hogy a szük­ségleti cikkek ne halmozódja­nak fel. Na, és mit ért el ezen kitűzött célból hét év alatt ? Semmit. A kapitalista osztály a legenyhébb kísérletezést is ez irányban a legvemhesebb ellen­zéssel verte vissza, mert annak bevezetése a profit hátrányára lett volna. Mivel a jelen események kéz­zelfogható bizonyítékot szolgál­tattak, hogy a kapitalisták tör­vényhozó testületé nem szolgál­hatja az elnyomottak érdekét, mit akarhatnak tehát a szak- szervezetek főmoguljai a parla­menttől, vagy a kormánytól? Ha tényleg a munkásság érde­keit tartják szem előtt, akkor a munkásság sérelmeire ne a parlamenttől várjanak orvos­lást, hanem ott az ipartelepe­ken kell azokat végrehajtani, ahol a sérelmek felmerülnek. A két szakszervezetben — az AF- ofL és a CIO — állítólag hét millió munkás van beszervezve, amely hét millió szervezett munkás még Amerikában és az elavult szakszervezetekben is sokat számit- Nem kell, hogy a vezér urak egy lépést is tegye­nek a munkásság érdekében, csak álljanak félre és engedjék ezt a hét millió munkást a leg­jobb belátásuk szerint, szerve­zetten cselekedni. Még szétta­goltságuk és konzervativizmu­suk dacára is, meglepő teljesít­ményt volnának képesek létre­hozni. A szakszervezetek minden jel szerint más célt szolgálnak, mint sokan feltételeznek róluk. Éppen úgy mint a politikai pár­tokat, a szakszervezeteket is felülről diktálják és azok vezé­rei a kapitalista osztály uszály­hordozói. Ahelyett, hogy a mun­kások érdekeivel törődnének és a sérelmeket az iparokban, a termelés szinterén igyekezné­nek orvosolni, a szakszervezeti tagságot a politikusok hálójába terelik, ők a legnagyobb ellen­ségei annak, hogy a szervezett munkásság a helyes utón és he­lyes módszerrel lásson sorsa in­tézéséhez. “IDEÁL A HÁBORÚ MEGSEMMISÍTÉSÉRE” A közelmúlt napokban tartot­ta konvencióját a “National Conference on the Cause and Cure of War” Washingtonban és mint a neve után lehet ítél­ni, ezen testületnek az volna a célja, hogy megtalálja az okait és orvosságát a háborúnak. Ily konvenciókon sokan vesznek részt és sokan beszélnek, de a tettrekészség rendesen hiány­zik a résztvevőknél. Többek között egy asszony­ság azt mondotta, hogy: “ha volna hátgerincünk, intelligen­ciánk és lelki erőnk, a háborút lehetetlenné tehetnénk egy ide- által. Feszóllitom a hallgatósá­got, hogy hózzanak ilyen ideált- Az ár, melyet ellenértékűi kap a hallhatatlanság.” Semmi kétség aziránt, hogy a háború az emberiség legna­gyobb átka. Talán semmisem okoz borzalmasabb pusztítást az emberiség soraiban, mint a há­ború. Férfiak az élet virágjában kell áldozzák életüket. Anyák, feleségek, gyermekek, aggok és csecsemők pusztulnak el és a megmaradtakat a nyomor tize­deli meg. És mind ez miért? A háború lehetetlenné tétele a legégetőbb kérdése az emberi­ségnek. Annak lehetetlenné té­tele a megváltás. És ha azt ide­álokkal meglehetne szüntetni, akkor már nem is volna háború. Mert ideálokban nincs hiány. Bár nem minden ideál alkalmas, de van ideál amely alkalmas volna, ha megvolna az erő azt a gyakorlatba végrehajtani. Minden ideál csak akkor ér valamit, ha a gyakorlatban ér­vényre jut. A háború megsem­misítésére is megvan az ideál. Ismerjük a háború okozóit és megvan az orvosság is annak kigyógyitására. Éppen csak az erő hiányzik amely azt a gya­korlatba érvényesítse. Minden ellenkező állítás da­cára, a háború a kapitalizmus szüleménye. Felcicomázhatják azt akármilyen szinü sallangok­kal, a tény mégis csak az ma­rad, hogy a háborút a nyers­anyag források birtoklása és a termelt áruk elhelyezése uj pi­acok szerzése okozza. Erre pe­dig a kapitalizmusnak van szüksége. Következetesen: amig kapitalizmus van, addig profit is létezni fog; amig profit lesz, addig a háborúra is megvan az eshetőség, sőt szükségszerűség. A háború okozója tehát a ka­pitalizmus. Az egyetlen orvos­ság: a kapitalizmus megdönté­se- Ezt azonban sem sóhajtozás- sal, sem imádsággal nem lehet végrehajtani. Ennek teljesíté­sére szervezkedni kell minda­zoknak, akiknek átok a háború, forradalmi Egy Nagy Szerve­zetbe és ennek segítségével oly rendszert felépíteni, amelyben nem lesz kapitalizmus, nem lesz profit, hanem a termelt java­kat azok fogyasztják el, akik azokat termelik, vagyis: a Munkások. SZINELŐADÁS és táncmu­latság NEW YORKBAN MOST SZOMBATON, feb­ruár 10-én este 8 órakor az IWW és Modern Színkör fog- - ja tartani nagyszabású — MULATSÁGÁT — a Bérmunkás Otthonban, 1351 Third Ave. (77 St-). Ez alkalommal két egyfel- vonásos színdarab kerül be­mutatásra több mint tiz sze­replővel, köztük olyan szín­művészekkel, mint VÁMOS VILMOS és FISHER KÁL­MÁN. Az előadás után tánc lesz Lovász Pali zenekara mellett. A belépő jegy ára 35 cent. Saját érdekében cselekszik ha ezen a mulatságon megje­lenik. Olvasd a Bérmunkást! AZOK az olvasóink, akikhez lapke­zelők nem kerülnek 35 centet küldjenek, és 10 cent posta költséget — lehet bélyegben is — és meg­küldjük a BÉRMUNKÁS NAPTÁRÁT P. O. Box 3912 Station S. S. Cleveland, Ohio

Next

/
Oldalképek
Tartalom