Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-09-09 / 1075. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 szeptember 9. | TÁRCA | Az égő város Irta: Hollós Korvin Lajos — Elölről kezdeni? Nem, most már nem lehet elölről kezdeni! — kiáltotta hangosan és' kiugrott az ágyból. A Kiállító Szalon munkásai, akik lihegve hordták fel a képeket ide a nyolcadik emelet magasságába, meghökkenten kapták fel a fejüket. — Tessék? — kérdezte az egyik s mert válasz helyett félelmesen mosolygott, a munkás zavartan ismételte: — Szólni tetszett művész ur? . . . i— Hehe . . . Nem szóltam. Azazhogy . . . mondja, Simon van egy cigarettája? — Hogyne, tessék! — felelte mindkét munkás egyszerre s mialatt a festő cigarettát pödört Simon szelencéjéből, az jelentősen nézett Jánosira, a Szalon másik munkására, mintha azt mondaná: hát már itt tart szegény . . . —- Kicsit hideg ez a műterem — mondta Jánosi, fehéren gőzölgő lehelletébe bámulva. — Hideg? — kérdezte a festő és a kályhára pillantott, mely fagyos, érdektelen közönnyel tátogatta ajtaját, mint egy ásító szájat. — Hehe, persze hideg, még nem gyújtottam be, mert . . . nem volt, izé . . . nem volt gyufám . . . Tudja mit hehe .. . adja nekem a gyufáját — mondta, mert Jánosi éppen tüzet adott a cigarettához. Azután az első szippantástól heves köhögőrohamot kapott. A munkások az ágyhoz támogatták és Simon gyengéden a takaróba göngyölte. — No már, no, nyugodjék meg, művész ur — mondta vigasztalóan s még szépen a falhoz támasztották a képeket, mielőtt csöndes részvéttel bólogatva betették maguk után az ajtót. Legfelülre “A város”, cimü hatalmas vászna került, az, amelyiktől a legtöbbet várta a kiállításon. Itt festette, a műterem ablakában, a nyolcadik emelet magaságából nézve a várost, a gondolkozva pipáló öreg háztetőket, a rozsdazöld fémlemezü kupolákat s a távolban fenyegető kormos gyárkéményeket; majdnem a fél város látszott a nagyméretű képen, minden tarkaságával, ellentétével, gondtalan és gondterhelt ábrázatával, osztálykülönbségeivel, rangfokozataival — mindezt tetőkkel, falakkal, palákkal és téglákkal fejezve ki, vidor és komor színfoltokkal, könnyed és szögletes vonalakkal, élénk és halódó tónusokkal s szinte a szociológia tudományosságával, a zene harmóniájával s az építészet konstruktivitásával .Mindent beleadott — ahogy mondani szokták — ebbe a képbe, művészetét és szemléletét, egyéni igényességét és kollektiv felelősségérzetét, ihletét és tudatos virtuozitását. Hiába. Minden hiába volt, az elfecsérelt öt nyári hónap retteftő erőfeszítése, az önmegtagadás, a koplalás, esztendők készülődése, a rengeteg vázlat és terv, a mindennapi kenyér feláldozása, minden, minden hiába volt. A kiállítás megbukott. Min, min bukott meg? Az emberek érdektelenségén? A közönyön? A “viszonyok” miatt? A kritikusok felületességén, Igen, a bírálatok csak vállon veregették, husz-huszonöt sorokban dicsér- gették ezt-azt a képet . . . de- hát mit is várt? Elragadtatott üvöltést, hasábos cikkeket és szenzációt? ... És vevőket? Vevőket? ma? képekre? . . . . Hehe . . . ezek a képek, ez a negyvenöt vászon, minden jaj- 'gató színével, minden lázas lá- tomsásával csak giccs, béna erőfeszítés, üres technika Ohó, hátha .... S most kezdje elölről? Semmitmondó kis csendéleteket fessen virággal, jardinettel és vizespohárral, két pengőért darabját bútorkereskedőknek és képügynököknek? Csak hogy a puszta megélhetése biztosítva legyen? Portrékat fessen fukar kispolgároknak és karikatúrákat rajzoljon a kávéházakban húsz és ötven fillérekért? Csak hogy teljen a falás kenyérre, amiért cserébe le kell mondania minden szabad idejéről, fantáziája kiélési lehetőségéről, elmélyülésről, művészi becsvágyról, az igazi hivatásról, mindenről, ami művésszé teszi és megkülönböztetett őt a festészet kontáraitól és iparosaitól. — Nem, most már nem lehet elölről kezdeni! — kiáltja hadonászva és lerúgja magáról a takarót. Hiszen eddig is azért tett meg minden engedményt a kenyérnek, mert hitte, hogy erre csak addig van szüksége mig kiállhat végre igazi mondanivalójával, ezzel a negyvenöt nagy vásznával s különösen a legnagyobba!: “A város”-sal. Honnan venné a hitet, hogy újra elbírjon tiz év megalkuvást, honnan venné a reményt, ha . . ha most két hét alatt összeomlott tiz évig táplált reménye s birna még tízévi sinylődést a teste? Hohó, le kell számolni mindezzel, a beérkezés örömével, amely uj munkára sarkal, a szanatóriummal, amely uj egészséget adhatna, a megelégedettséggel, hogy nem kell többet megalkudni . . . Görcsös nevetés rázza és lázas fények táncolnak a szemén. Meg fogja bosszulni magát, meg kell bosszulni a világ közönyét, meg kell büntetni ezt az emberiséget, ezt a várost . . . fel kell gyújtani ezt a várost, el kell égetni, egyenlővé kell tenni a porral, miként az istenek és a cézárok tették hajdan a kegyelemre méltatlan városokat felgyújtották — Ohó! — kiáltja és hirtelenül felül az ágyban sovány arcán forró pir biborlik —, azt mondtad, hogy hideg ez a műterem? Hideg, azt mondjátok? Ohó, hát felgyújtom a várost a városotokat és annak hevével fütöm be a műtermet, annak a lángjánál melegszem majd meg! Elpusztulok a havas télben, hajléktalanul és fejetek felett beomla- nak a tetők, összedőlnek a tűzfalak, a tűzfalak! őrült képek víziója pereg recehártyáján. Egyszer már látott hasonlót egy égő francia kikötővárosban. Kiugrik az Agyból s a képhez tántorog. Palettákat kap fel, tubusokat és zacskókat, színeket kever, lágy okkersárgákat, haragos cinóbe- reket, izgatott karminokat, üszkös szürkéket, lobogó vöröseket. S nekiesik a képnek, a hatalmas vászonnak, eszelős gyorsasággal, kapkodva és lihegve, rögeszmés bizotnsággal. Lázas verejték patakzik a homlokáról, a hátáról, a melléről; — már melegszik, melegszik! — kiálltja időkint s ledobja magáról a ruhát, az inget, mindent. Meztelenül ugrál a hatalmas kép előtt, ide egy láng, oda egy csóva, amoda egy füstoszlop, — ohó, majd én megmutatom! Nincs irgalom! — Közben köhög, köhög, sipolva és zihálva, mindmélyebbről és mindfáj- dalmasabban s a kiszakadó vér- cseppek a vászonra fröccsennek mintha tüzet okádna a képre. Tűz, tűz! — rikoltja lepedékes hangon, rekedten és sipolva s a biborló vért rákeni a képre, mintegy lázas teste tüzével gyújtogatva a várost. A második nap estéjén megtántorodik és elejti az ecsetet. Leül az ágyra, rázza a hideg. Magára csavarja a lepedőt, akár egy tógát, festői redők- ben, mint egy római. Azután a kályhához cipeli a képeket, egymás után, csak azt az egyet, a legfelsőt és legnagyobbat hagyja a falnál. Vékony karjai utolsó erőfeszítésével tépdesi, hasogatja meg a vásznakat s nyomja a kályhába. Az asztalon fekszik Jánosi gyufája, még szerencse, hogy elkérte tőle. NeheDuluth, Minn. — Az osztályharc legismertebb foglya, Thomas J. Mooney, beszédet tartott a duluthi Armoryban, amelyben szöges ellentétét mondotta a kiszabadult Mooney mindannak, amit a börtönben ülő Monney állandóan hangoztatni szokott. Nekünk, akik önzetlenül szolgáltuk kiszabaditási ügyét, idegenül hangzott az olyanfajta egységnek hangoztatása, amelyet azért kellene Mooney szerint — megteremteni a munkásságnak, hogy megóvja azt a sok áldást jelentő törvényt, melyet a New Deal kormánya Roosevelték alatt a munkásság részére hozott. Fenn áll a széttagolt munkásságra az a veszély is — mond A Mooney — hogy a közelgő választásokban, egymás ellen fognak szavazni és akkor kivannak téve annak a veszélynek, hogy elveszítik a sok politikai előnyt, a társadalombiztosítási törvényeket is amelyek mind a javukat szolgálják. Furcsák az ilyen hangok egy jól trenírozott munkás füleinek. Furcsák az ilyen állásfoglalások, de különösen akkor, ha tudjuk, hogy egy olyan ember ajkáról hangoznak el, aki a kapitalista osztály “igazságszolgáltatási” módszerei miatt 22 esztendőt töltött börtönben, a munkásság gazdasági frontján kifejtett tevékenysége miatt: furcsán hangoznak egy szervezett munkástól, kinek nem is voltak pártkötelékei. Mooney mást is mondott: zen fog tüzet a vászon, de aztán ropogva és dohogva lobog, hatalmas lánggal. S kicsap a füstje mérgesen és kormosán, amint a többi képeket gyűrné be a kályhaajtón. Szinte egyenesen a tüdejében. Irtózatos köhögés rázza meg s ráomlik a kályhára, véres sugarat öklen- dezve, eszméletlenül. A kicsapó láng elkapja az odahalmozott vásznakat s belekap a lepedőjébe .... Barátja a kritikus fedezte fel a tüzet. Napok óta nem látták, valakinek illett végre meglátogatni őt a kudarccal és csőddel végződött kiállítás után. Nem is olyan tehetségtelen, mondták este a kávéházban, mindenesetre többet érdemelt volna. :Egy megszenesedett holttest és negyvennégy elhamvadt képkeret maradt az oltás után. Ez a házmester, a tűzoltók, a hatósági emberek dolga. A kritikus élső rettenetét és elborzadását nem részvét követte; amint letörölte könnyeit, “A város”-ra esett tekintete. Percekig megkövültén állt, majd felkiálltott. A házmester s a tűzoltók követték a tekintetét, de egyetlen szavát sem értették. Nyilván nagyon szerethette a barátját s kissé megzavarta ez a tragédia — gondolták. De ő nem is törődött velük s mintha el is felejtette volna a festő halálát, lelkendezve, elbüvölten, futólépésben rohant vissza a kávéházba. fintorgatva beszélt a “direktak- ciósokról”, akik bizony igazán önzetlenül, minden hátsó érdek, gondolat, vagy ellenszolgáltatás nélkül, csakis élete megmentésén és később a hosszú évek során a kiszabadításán dolgoztak, küzdöttek és fáradoztak. Mint mondotta: kizárólag azért van csensze a duluthi munkásokhoz beszélni, mert California szavazó polgárai egy olyan embert választottak meg kormányzónak, mint Culbert L. Olson. Negyven perces beszéde, csak úgy hemzsegett az olyan kifejezésektől, mint a “Mi nagy elnökünk — a méltóságteljes Wagner törvény — politikai egység — és igy tovább. Semmi szándékába nincsen e sorok írójának Tom Mooneynak, az osztály harc volt rabjának a leszólása. Mert hiszen tudatában cselekvésünknek, ha még- egyszer meg kellene hoznunk azt a sok áldozatot, melyet hoztunk, akkor sem sajnálnánk annak a Mooneynak a kiszabadításáért, aki a tőke és munka harcában a gazdasági fronton esett a tőke bosszújának. Hiszen Mooney valóban sokat tett a munkásmozgalomért, amelynek mártírja volt; de ő is csak ember és ember tévedések ellen nincsen biztosítva. Manapság oly könnyű belekeveredni akár az AFL, akár a CIO politikai kombinációba és a reakció kelepcéibe, hogy az ilyesmitől amint látjuk, még egy Tom Mooney sem bírta mentesíteni magát. XI88671 A hálátlan Mooney hálálkodik ELSŐ DULUTHI NYILAKOZATÁBAN FELKAPASZKODOTT ROOSEVELTÉK SZEKERÉRE
