Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-07-22 / 1068. szám
1939 julius 22. BÉRMUNKÁS 7 oldal TÁRCA | Bözsi Irta: BERKÓ SÁNDOR Tulajdonképpen még ma sem tudom, hogyan is jutott Bözsi eszébe az az újabb hülyeség. Mindig kitalált valamit s olyan hirtelen rukkolt elő egy-egy ötletével, hogy időm se volt gondolkodni fölötte. Egyszerűen tudomásul vettem s bár tudtam fájó tapasztalások után, hogy legtöbbször baj és pofon származik belőle, hűen engedelmeskedtem az akaratának. No, nem kell mingyárt gyávaságra vagy más effélére gondolni, mert Bözsi mégis csak lány volt, dehát oly meggyőzően tudott beszélni, hogy ellentmondásról szó sem lehetett. Különben is, a Tóth néniék padlásánál nem volt nagyszerűbb dolog az egész gyárudvarban. Pedig nagy volt ez a gyár, hatalmas kéményei és vöröstéglás épületei messziről szembetűntek s emlékszem, már a harmadik uccasarokról jól láthattam a lakásunk három ablakát, ahogy az iskolából baktattam hazafelé. A Tóth néniék padlása mindannyiunkat vonzott furcsa titkaival és a sok lim-lommal, amelyekre oly éberen vigyázott a gazdája. Kellett is vigyáznia, azt a kis vacak lakatot néhány kalapácsütéssel el lehetett intézni, csak jó erősen kellett fogni a létrát, mert biz’ az könnyen félrebillent. Ezt rendszerint rámbizták a többiek, mondván, hogy én úgyis mafla vagyok a mászáshoz. De aztán ki is tettem magamért s úgy állt alattuk a létra, mint a cö- vek. Persze, Tóth néni mindig előkerült, épp a legrosszabb pillanatban s a szákmányolt kincs szépen visszakerült a helyére. Nem is beszélve arról, hogy az öreg bestia még árulkodott is; ilyenkor mindnyájunknak kijutott egy-két szülői pofon. — Gyerekek — bökött felénk az ujjával Bözsi —, eszembe jutott valami. — Ancsával, a Bözsi kisebbik testvérével ösz- szenéztünk. Fogalmunk se volt arról, mi lehet a legújabb nagyszabású terv. — Csónakázni fogunk! — vágott mingyár a lényegébe és fejével a roskadozó barakkok felé intett, ahol a “békés tó” terpeszkedett iszapos és félelmetes vizével. Meghökkentem. Arra még csak rászánom magam, gondoltam, hogy néhány fazekat elcsenjek a kredencből, nekünk úgyis van elég s ettől eltekintve katonabandát nem lehet fazekak nélkül csinálni. De, hogy a tó ... no ez csakugyan bolondság, még ha maga Bözsi mondja is. A tótól mindig féltett az anyám, s ha csak egyszer is meglátták, hogy a közelébe merészkedtem, jaj volt a fejemnek. Láttam, Ancsának se nagyon tetszett a dolog és . . Elhatároztuk, hogy csónakázni fogunk. A csónak pedig mi más is lehetett volna, mint a Tóth néniék mosóteknője? Bözsi jól emlékezett rá még az első kudarc idejéből, hogy a teknő mingyárt a padlás bejáratánál van, szóval a dolog nem nehéz, annál inkább, mivel Tóth néni megunta már a sok lakatvásárlást. Óvatosan megkerültük a házat. Hátul, ahol a disznóólak sorakoztak, volt a padlásfel járat, előtte rozoga létra, a tavaszi esőzésektől teljesen átnevesed- ve. Bözsi kiadta utasításait. Először ő megy fel a létrán és ha már feljutott, akkor mászik utána Ancsa. De csak a létra közepéig, hogy segíteni tudjon a teknő leemelésénél. Én majd a létrát tartom s közben vigyázok, nem jön-e valaki, hogy a szokott módon fütty jelet adjak. Nagyszerű leány ez a Bözsi! Csak úgy mászott fölfelé, mint a macska. Még a szoknyája Í3 fennakadt nagy igyekezetében. Figyelmeztettem is szemérme- tesen, hogy vigyázzon, de rám se hederitett. A teknő, illetve a csónak mindennél fontosabb volt. Belökte a könnyű padlásajtót s egy ugrással eltűnt a tátongó homályban. Most Ancsa rugaszkodott neki, de csak a létra közepéig, ahogyan megbeszéltük. Tartottam a létrát, nyikorgóit, inogott, mintha az ördög rángatta volna. Egész testemmel ránehezedtem, csak úgy izzadtam belé, pedig hűvös tavaszi szél fújt és a faágakról kövér esőcseppek potyogtak a nyakamba. Ezt nem bántam, inkább attól féltem, hogy valaki észreveszi és akkor . . . Volt okom félni, mindig én húztam a rövidebbet. A múltkor is, alig tűnt fel a veszély, Bözsiék már a Nemecik perije táján szaladtak, mikor én még csak a kiskutnál égettem. Persze, hogy elkapott a szomszéd tenyere s minden dühét egymagámon töltötte ki. —No, most aztán igazán jó lesz vigyázni! — szedtem össze magam, amint a padlás bejáratnál megjelent a teknő. Nehéz lehetett, mert lentről is halottam a Bözsi szuszogását: — Gyere följebb te marha! Fz tudniillik Ancsának szólt, aki rögvest hajlott a szép szóra és jobbra-balra inogva igyekezett megragadni a teknő lecsüngő végét. Nehezen de sikerült. Ahogy a teknő egyre lejjebb és lejjebb közeledett, úgy nőtt bennem a szorongás. Hiába, a tó vizétől jobban féltem, mint a Tóth néni rikácsoló hangjától, vagy a szülői pofonoktól. Már örültem volna, ha az ügyesen kigondolt ladik valamilyen csoda folytán sohase kerülhetne a földre s megszabadulnék a vizbefulás veszedelmétől. De azért csak szorítottam a létrát, inkább ösztönszerüen, a félelem dermedtségével, mint az érdekes kaland tudatos, bi- zsergető izgalmával. S a csoda nem is késett. Mintha Bözsivel, Ancsával, a teknő- vel és a világ minden súlyával egyszerre szakadt volna rám a padlás, olyat dobbant a szivem, ahogy az ólak között feltűnt a Tóth bácsi dülöngöző alakja. Részeg volt mint mindig. Nyelvén rikoltozva botladozott a káromkodás, simára borotvált feje vészt jósolóan fény lett a , napban. Nem is tudom, a pofonoktól való félelem, vagy pedig örökös irtózásom a részeg emberektől, futtatta végig a hátamon a hideget. A számat füttyre csucsoritottam, de nyelvem tikkadtan tapadt a fogaimhoz és még arra se voltam képes, hogy elkiabáljam magamat. Elengedtem a létrát és teljes erőmből rohanni kezdtem, ahogyan csak a lábam vitt. Akkor álltam meg, amikor a Tóth bácsi hangját halkabbra tompította a szél. Megfordultam és szörnyű látványban volt részem. Bözsi és Ancsa ott bizonytalankodtak a létra kellős közepén ki-ki a teknő egy-egy végét szorongatva. Vissza, a padlásra hiábavaló az ut, mégjobban belekerültek volna a csávába, közvetlen alattuk pedig Tóth bácsi hadonászott. Álltak hát egyhelyben. Arra a gondolatra, hogyha én lennék — mondjuk — az Ancsa helyében, összekoccantak a fogaim. — Ők is megérdemlik néha a verést, nemcsak én! A Tóth bácsi kiáltozására előkerült a felesége is. Ha azt mondom, hogy a lapuló gyerekekre szórt átkok becéző anyai szavak voltak ahhoz képest, ahogyan a férjét szidta még nem érzékeltettem eléggé a tisztes asszonyság dühét. Megmarkolta Tóth bácsi válményekről, elmélkednek az osztályharc eseményei felett anélkül, hogy halvány fogalmuk volna, hogy a lap olvasói elolvassák-e azokat a közleményeket. Ha elolvassák egyet értenek-e azokkal, vagy ha nem, miért nem? A jelen felfordult viszonyok gondolkozásra kell késztessék a munkásságot és különösen a “Bérmunkás” olvasói ,akik az osztályharc élcsapatát kell képezzék, akik elittjei a munkásságnak, alig hihető, hogy ezek vélemény nélkül legyenek. E lap olvasóival folytatott magán beszélgetésekből ítélve megállapíthatjuk, hogy igenis vannak véleményeik. Vannak, akik megegyeznek lapunk szellemével, de vannak akik nem egyeznek meg a szerkesztő írásával, vagy . . . .cs. . . . ő rovatával, vagy akár e rovat Írójával sem. Vannak akik nem egyeznek meg a különböző események az általunk megvilágított formájával és igy tovább. A magán beszélgetések azonban csak két, vagy esetleg néhány ember között folynak le, pedig megérdemelnék, hogy egész Amerika vagy a föld mindazon részein olvassák azokat, ahová a “Bérmunkás” eljut. Bár sem a szerkesztő munkástársam, sem a Lapbizottság véleményét nem kértem ki, de nem hiszem, hogy útját állnák, hogy ebben a lapban egy-két hasábos rovatot nyissunk, melyben az olvasók fejezik ki véleményeiket. Ne tessék félre érteni: nem dicséretet, még csak elismerést sem kérünk, hanem lát s majd hogy ki nem rázta a nadrágból a sovány emberkét. Még a szomszédok is összese- reglettek a nagy lármára, szidva a kocsmát és a férfiakat, akik még az utolsó ingüket is elisszák. — Inkább munka után nézne a piszok! — avatkozott bele a Sumec néni is, az asszonyok nagy helyeslésére. De egyszerre csak mit látok. Bözsi és Ancsa lassan lépdelnek lefelé. Ancsa már a földre ért, a teknő is nagyot cuppant a sárban s miközben Tóth néni a férjét taszigálja, Bözsiéknek sikerült kereket oldani. Haraggal vegyes irigység futotta el a szivemet. Én bizony nem úsztam volna meg szárazon ezt a csónakázást. Csak egyszer kerüljön Bözsi a bajba, akkor is megmenekül, ő, aki mindennek a kigondoló ja és fő végrehajtója. Hát mindig a gyengének kell szenvednie ? Ezt Bözsinek is szóvá akartam tenni s alig vártam, hogy összekerüljünk ismét. Nem késett soká. Még mielőtt egy szót kiböktem volna, úgy képenvágott, hogy menten kétlábra álltak köröttem a házsorok s a fájdalomtól ép, hogy hallottam, amikor mondta: — Miért nem vigyáztál jobban ... te nyavalyás . . . 'kritikát és véleményt. Hadd ismerjük meg, hogy Kanadába*, Argentiniában, New Yorkban, Morgantownban, Decaturban, Zieglerben vagy Indianapolis- ban és a többi magyarlakta városokban és országokban mint vélekednek olvasóink lapunkról és általában a világeseményekről. Minden olvasónk rendelkezik megfelelő értelmiséggel és csak egy kis akarat kell hozzá, hogy papírra vesse véleményét és eljutassa a Bérmunkás címére közlés végett. Szerkesztői megjegyzések: Zára munkástárs kritikát kérő sorainak szószerint adtunk helyet. Nagyon szívesen vesz- szük és magunk is hozzájárulunk egy olyan rovat megnyitásához, amelyben az olvasók szabad véleményüket, nézetüket és esetleges kritikájukat papírra vetik. Azt a megjegyzést azonban nem fogadhatjuk el, “hogy fogalmunk sincsen az olvasók véleményéről” . . . Van bizony. Nemcsak a beérkezett levelek százaiból nyerünk irányítást, hanem gyűlések, előadások és munkásösszejovetelek mellett háziagitációk alatt is beszélgetünk az emberekkel. Tehát fogalmunk van! De azt is tudjuk, hogy nem minden cikkel, nem minden cikk tartalmával és esetenként a hangjával és a levont konklúziókkal sem egyezik meg minden olvsó. Ezt elismerjük és igy is akarjuk. Mi nem hívőket próbálunk nevelni, hanem gondolkozó munkásembereket, kiktől nem várjuk el, hogy szavunkat szentnek vegyék. Jöjjön hát a kritika! Szerk. EGYRŐL-MASRÓL (Folytatás a 3-ik oldalról)
