Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-12-02 / 1087. szám
1939 december 2. BÉRMUNKÁS 7 oldal FERDESÉGEK Bár ritkán, de megtörténik az Európában tomboló tömegmészárlás alatt is, amit diplomata nyelven háborúnak neveznek, bogy olyan történésekről is tudomást szerzünk a rádió vagy sajtó utján, amelyek nem éppen teljes egészében háborús hirek hanem mellék következményei azoknak. A közel múltban a rádió hír- szolgálati műsoron az erópai háborús hírekkel kapcsolatban — van bőven — két oly hirt röpítettek világgá, amelyeknek az ellentétes természete teszi szükségessé, hogy mi a Bérmunkás hasábjain foglalkozzunk velük. Ha nem tennénk; mulasztást követnénk el. Az első hir arról szólt, hogy Skóciában bányarobbanás következtében harmincöt bányász lelte halálát és, hogy a mentési munkálatok a légi támadás ellen védelmet szolgáltató elsötétítés miatt lehetetlen volt. Többeket megleheti volna menteni, de a sötétség lehetetlenné tette, a lámpa használatát pedig tiltotta a háborús intézkedés. A második hir pedig a következő: Az éjjeli mulatóhelyeken, Berlinben, Párizsban, Londonban a háborús országok fővárosaiban az élet nem változott dacára a háborúnak és a magas áraknak, valamint a védelmet szolgáló elsötétítéseknek. A kávéházak ablakait bevonják bársonnyal oly annyira, hogy a világosság ki ne szivárogjon. így a mulatozók a légitámadástól mentesítve érzik magukat. A fenti két hir közötti ellentét, kell, hogy gondolkozásra kényszerítse még azokat is, akik eddig a szociális gondolatoktól irtóztak. Milyen különbözet ? Milyen távolság. Egyik oldalon a minden javakat termelő bányászok százezrei, kik minden félelem nélkül szállnak le a föld gyomrába és felszínre hozzák a tüzeléshez szükséges szenet, hogy mozgásban tarthassák a világ termelő gépezetét és amikor a társadalom eme nélkülözhetetlen bérrabszolgái a szénbányák vérrel áztatott rögei között kimondhatatlan szenvedések között vívják a haláltusájukat, a rendszer haszonélvezői, az úri fajzat dúskál a javakban minden anyagi gondtól mentesítve éli a világát, dőzsöl, mulatozik. De dőzsölő és mulatozó társadalom haszontalanjai emlékezzetek! Neró . fáklyái is égtek és az akkori társadalom zsarnokai mulatoztak, dőzsöltek. A mulatozáshoz a zenét az elégedetlen égő rabszolgák jajjai szolgáltatták. De azért Neró a rendszerével együtt elpusztult. Gondolkozzatok ti modern kornak nérói és rettegjeteg! MIÉRT A HENCEGÉS? A helyi polgári lapban egy országosan közismert rovatvezetőnek az a hivatása, hogy a fennálló rendszer üdvösségét és hasznosságát magyarázza, busás nagy fizetésért. Nem tudom, hogyan, de megtörtént, hogy a kenyéradó rendszert a kapitalizmust okolta a háborúért. A The Womens International League for Peace and Freedom (Nők Nemzetközi Béke és Sza- baság Ligája) nevű szervezet, felkérte a nevezett irót, hogy tegye magáévá a programjukat, mely a következő: A háború ellenes nevelést a bölcsőnél, vagy a gyermek szobában kezdjék. A játékszerek között a puska, kard, vagy ehhez hasonló ne legyen. A fenti kérést az iró, NEMMEL utasította el és a következő megoko- lással: (Itt már kinyomja a mellét mint aki a suvikszet találta föl) “A kapitalizmus olyan valami amely a természeténél fogva oly állapotokat szül, melyek a háborút szükségessé teszik. A kapitalizmus csak úgy tud létezni, ha a gazdasági érdeke védve van és az előre haladásában nincs meggátolva. Ez pedig csak úgy lehetséges, ha az ellenfelét letiporja, vagyis egy másik csoportot tesz tönkre. Melyik a másik? A nagy hal megeszi a kis halat. Ilyen két gazdaságilag ellentétes csoport harca háborút szül. Tehát nem az a baj, hogy a gyermekek karddal, puskával játszanak, hanem az, hogy kapitalizmus van.” Eddig szól a megokolás. így is van! De miért a hencegés, mikor semmi újat nem mondott? Mi szocialisták nemcsak a fentieket hirdessük már régen, hanem ennél tovább megyünk, ön kihagyta, hogy a rendszert kell elpusztítani és helyébe olyan rendszert építeni, melyben ismeretlen lesz a háború. Egy rendszert, melyben mindenki a tehetségével fog az élet szükségleteinek az előállításáéhoz hozzájárulni. Egy rendszert melyben n.em lesznek szellemi tehetségek áruba bocsájtó prostituált rovatvezetők. Ennek a rendszernek a megvalósításáért szervezi és neveli az ipari munkások nagy tömegét az IWW. Bischof 1 TÁRCA Ki mondja/ hogy mi éhezünk! Irta, Thomas Forsen Bikaerejü markos legény volt Gyuri. De ha azt hiszitek, hogy egy ilyen nagy darab ember rendes időben és eleget evett, hát akkor tévedtek. Egyszer vele voltam Joe lacikonyháján, és akkor láttam, hogy milyen étvágya van ennek a legénynek. Egy egész hamburger éppen két falat volt neki. Nyolc harapás és ugyanannyi nyelésből állott a legnagyobb ebédje amiben valaha része volt. A hamburger után csak úgy önötte magába a forró kávét, miközben már csúcson tóttá a száját a cigaretta után, amit rendesen adtam neki, egy ilyen lakoma után. De mesélni tudott a gyerek. Váltig unszoltam, hogy Írjon valamit. Minden rábeszélésem hiábavaló volt. Szókincse igen korlátolt lévén és a helyesírással is hadilábon állott. Én írogattam itt- ott egy-két folyóiratban, fölhasználva élményeit. .így csináltunk közösen egy-két dollárt és igy éldegéltünk, tengődtünk. Folytonosan a honvágy gyötörte. Gary, Indiana volt a szülővárosa, oda vágyott. Ott laktak a hozzátartozói, szerette volna őket látni és a régi ismerősöket. Ha az ember az egész országot becsavarogta, nem kiváncsi a különféle emberek nézeteire, mások bajai nem érdeklik. Elfogja a honvágy és nem törődik az egész istenverte világgal csak haza vágyik. A vágyakozásból valóságos betgeség lesz. Meg vagy verve, de tudja az ördög mégis legjobb otthon. Sikerült egy Story-t 50 dollárért egy chicagói folyóiratnak eladni és mindketten útnak indultunk. Gyuri tulboldog volt. Megérkeztünk Gary-ba. Itt azután megtudta, hogy hozzátartozói közül csak az öccse a Jóska, annak a felesége a Sára, meg az öreg, Gyuri és Jóska nagyapja voltak még életben. Az Egyesült Államok elnöke ezeket nevezi rosszul táplált, silá- nyan ruházott és nem embernek való lakásokban lakó embereknek. Ahova néztünk csak nyomorúságot láttunk. Az öreg egy fatuskót faragcsált. Törött pipaszár darabok és pipák hevertek szerteszét a lakásban. Gyuri felvilágosított. Az öreg pipákat fabrikált. És igy tudtam meg, hogy Gary városának figyelmes tanácsa és szemétlerakodó telepe van. Gyuri szeretett volna egyet- mást kitudakolni az öregtől. Valósággal trombitált a fülébe, mert majdnem elfelejtettem mondani, hogy siket volt őkel- me. Azt akarta tudni Gyuri, hogy hol szerezte az öreg azokat a nagy fatuskókat. Helyette Jóska válaszolt? a szemétlerakódon szedte őket össze. Fogadni mernék, mondotta Gyuri, hogy egypárszor fülön csípték az öreget. Nagyon tévedsz testvér, amig te távol voltál a szemetén való böngészést törvényesen rendezték. Engedélyt adtak a szemétböngészésre. A városi urak segíteni akarnak a szegény népeken és most már szabad keresgélni a városi szeméttelepen. Ez már döfi, gondoltam magamban és fütyö- részni kezdtem. Ennekelőtte, fordult felém Gyuri, ha fülöncsiptek a szemétdombon a dutyiba zártak, ha csak egy marok pernyét is szedtem. Annyit mondok finom dolgokat lehet ott összeszedni. Ezelőtt az öreg, pipa darabokat böngészett, összefabrikálta őket és aztán eladta. Egy-két vasat csinált igy. El is fogták egy párszor és bizony nem volt érdemes bajlódni. De most törvényesen szabad kutatni és a nagypapa meg van elégedve. De, hogy a boldogság teljes legyen, Sára, a Jóska felesége egy bűzös rongydarabot rázott az orrunk előtt. Ez volt ám csak “finom dolog”. Jóska magyarázta meg a dolgot. Sára, mondotta, tegnap egy ruhát böngészett a szemétdombon. Ügyes asszony az én feleségem. Ért a varráshoz, megfikszolja s olyan ruha lesz az mint a pinty. Hozott még azonkívül egy pár papucsot nekem, meg egy csomó rágnivaló bagót, a nagyapának egy pár pipadarabot. De ez még mind nem volt elég, Sára egy bögrét produkált, amely félig volt orrfacsaró büdös zsirfélé- vel. Ugye finom dolog örvendezett Sára. Rettentően finom dolog, sóhajtott Gyuri. Szemet meresztve néztem erre a gorillára. Csak az a baj, hogy csak családoknak adnak engedélyt. Ha ez nem volna, fogadnánk még valakit, aki segítene ezeket a finom dolgokat összekaparni. Tegnap szólt közbe Sára, Emmy, aki itt lakik tőlünk átellenben egy egész jó matracot kaparitott a szeméttelepen. Csak szegény nem bírta egyedül cipelni. Szerettem volna segíteni neki, de ott őgyelgett egy pár kamasz, osztán mindig nevettek, meg megjegyzéseket tettek, igy aztán nem hoztuk el, mert olyan furcsa volt. Annyit mondok folytatta a beszélgetést Jóska, hogy nem is olyan könnyű engedélyt kapni. Veszekedni kell érte mint a fene. Még az nap este elindultunk Gyuri és én a szeméttelep felé, mert kiváncsiak voltunk arra a helyre, ahol annyi kincs van készletben. Könnyű volt megtalálni, mert már tiz blocknyi távolságból büzlőtt, akár csak a kutyasintér udvara. A kerítés ajtaja zárva volt. Az ajtón egy fölirat volt a következő szöveggel: Városi szeméttelep A látogatók kéretnek, hogy a szeméttelepen illedelmesen viselkedjenek. Na mit szólsz ehhez? Kérdezte Gyuri. Átkozottul jószivü városatyáitok vannak, annyit mondok, feleltem én. Igazán megerőltették magukat ezek az urak a rosszul táplált, a hiányosan ruházkodott és a nem emberi módon lakó népek érdekében. Gyurinak egy arcizma sem rán- dult meg, hallgatott. Tudod Gyuri mondottam én, mernék fogadni, hogy egy olyan minden hájjal megkent szemétbu- vár itt igen értékes kincsekre bukkanhatna, ha mondjuk kiböngészne egy darab vesepecsenyét, egy kevéssé megrágott teasüteményt, vagy egy használt cigarettavéget. Elindultunk, kissé hűvös kezdett lenni, Gyuri mindkét kezét a nadrágzsebébe mélyesztette. Útközben egy kártyafélét vett ki a zsebéből és felém nyújtotta. Gary város szeméttelepén való keresési engedély volt. Szerettem volna megtudni, hogyan szerezte. Nem akarta elárulni. Szótlanul bandukoltunk tovább. Engem az gyötört, hogy el kell válnunk. De hisz mi értelme is van a csavargásnak. Gyurit vágyai idehuzták Garyba a hozzátartozóihoz. Csak egy otthont ismerve ő, és az ahhoz való vonzódás a legerősebb a lelkében. Neki itt kell maradni. Nekem egy másik Gyurit kell talánom. Nem lesz könnyű dolog. Akárhogy is volt, de mesélni tudott a fickó. Angolból fordította: V. M.
