Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-10-21 / 1081. szám
C 'Mid BÉRMUNKÁS 1939 október 21. 1 TÁRCA 1 Da! a Dunaparton Ott, ahol a Rákos patak vize beomlik a Dunába, valamelyik váciut környéki nyomortelep gyerekei lubickoltak a partmelletti állóvizekben. Ez nem Du- na-viz. Lehet, hogy a talajból fakadt, de az is lehet, hogy a legutóbbi esőzések maradványa. Mindenesetre az apróbb gyerekeknek ez is jó, a nagyobbak meg úgyis itt úszkálnak pár lépésnyire a Dunában. — Jó a viz? — kérdezik azok a gyerekek, akik még a parton vannak. — Csuda rendes 1 — hangzik a felelet. Az egyik gyerek nagy darab répát halászott ki a vízből és jó étvággyal mingyárt rágni is kezdte. — Jani, mit esző? — sirt a partról egy pöttön emberpalánta. Jani kettétörte a répát és a siró gyerek felé dobta: — Egyél te is! A biztatás teljesen fölösleges volt, evett a kicsi enélkül is. Nem kellett ijesztgetni azzal: “Ha nem eszel, orvoshoz viszünk.” Azok közé a proli gyerekek közé tartozott, akik mindig éhesek és talán még sohasem laktak jól. Már megint nyafog: — Jani, még éhes vagyok! Állt Jani a vízben fekete klothnadrágjában és tanácstalanul nézett a többi gyermekre. Ezek sem tudtak segíteni, hiszen valamennyien a nincstelenek nagy-nagy családjához tartoznak. — Hát mit adjak neki? — kérdezte Jani jóhangosan, de inkább csak saját magához beszélve. Szeretné valami harap- nivalóval betömni az éhes fiúcska száját, aki bizonyára az öcsikéje lehetett, mert úgy hasonlítottak egymásra, mint két tojás. Egy csónak siklott el mellettük, két barnára sült ember a menetiránynak háttal ülve beszélgetett s minden szavukat hallani lehetett a parton is: — A csárdásnál kiszállunk ebédelni. Én rántott halat fogok enni— mondta az egyik. — Jobb a paprikás csirke no- kerlivel tejfeles uborkával — csettintett a másik. Nagyokat evezve siettek a Dunán felfelé, sürgős lehetetett az ütjük. Nemsokára másik csónak is követte őket, ebben egy nő ült és egy jókedvű férfi. — Szegény vagyok, de a szivem kincset ér — énekelte. — Matyi, ne szerénykedj —, nevetett rá a nő és fehér fogai ki villantak szájából. Csodálatos, de akik a partról néztek le a szikrázó hullámokra, azoknak nem volt ilyen ragyogó kedvük, annak ellenére, hogy a nap rájuk is éppen úgy sütött, sőt talán jobban is. — Ebbül a jó melegbül kéne valamit félretenni télre — jegyezte meg egy idősebb ember és zsebkendőjét elővéve töről- gette verejtékező arcát. Kőtörő volt. — Nem volna bolondság — felelte a társa, aki jóval fiatalabb volt és gépiesen kalapálta az előtte pupozódó kőhalmazt. A hátukon játszott a nap forró sugara, amely pontosan a szemben lévő Margitsziget felől nevetett rájuk. Valamelyik gyárban delet jeleztek, a közeli templom harangja is megkondult, az egyik épülőfélben lévő házon gerendán való kolompolás hallatszott. Dél volt, szabályos ebédidő. — Hát itt van az ideje, akkor együnk mi is — mondta az idősebb kőtörő és homlokára tolta rácsos szemvédőjét. — Hát akkor együnk — szólt a társa is és letette a hosszu- nyelü kalapácsot. Sehol egy árnyat adó fa, egy hűvösebb rés, csak a szaharai meleg. Rátelepedtek a kőhalomra, újságpapírba csomagolt szalonnát és kenyeret bontottak ki és falatozni kezdtek. Az apróbb gyerekek kijöttek a vízből és lázas szemmel nézték a két ebédelő embert. — Hát tik miért nem mentek már haza, hiszen dél van ■— szólt rájuk a fiatalabb kőtörő. — Minek menjünk haza, úgy sincs otthon senki — felelte egy szeplős fiú, aki azért jött ki a vízből, hogy a kicsit elterelje onnét. A kicsi csak nem akart mozdulni, mire a szeplős visszasietett a Dunába. — Gyere ide, fiam — intette magához az idősebb kőtörő az előtte bámészkodó gyereket. Vágott neki egy falás szalonnát és mégegyszer akkora kenyeret. — Na, gyere ide te is — mondta a fiatalabb kőtörő melegen a másik apróságnak és ő is szabdalni kezdte a szalonnáját és kenyerét. A Jani nevű fiú jött elő a vízből. — Legalább megköszönted a bácsinak ? — kérdezte az öcs- köstől. Fáradt emberek másztak ki éppen előttük egy otromba csónakból. — Volt valami? — érdeklőd tek a kőtörők. — Pár kiló fa, egyébb semmi — legyintettek a vizi guberálók. Fejük felett sóderes csillék csúszkáltak a drótkötélypá- lyán, lent a Dunán egy nehéz hajó szuszogott felfelé. — Vi-se-grád! — betűzte az egyik gyerek a hajó oldalára festett nevet. A sziget oldalára egy farkaskutya úszott a gyerekek felé. Olyan üdvözléssel fogadták, mintha valami közéleti nagyságot fogadnának. A kutya egy nagy darab csontot tartott a szájában és azzal igyekezett a partra, amire a vízben játszó gyerekek is kijöttek. — A Plútó minden délben megkapja a maga részét odaát — mutatott az egyik fiú a sziget oldalára. A kutya maga elé ejtette a csontot és vig csaholással ug- rándozta körül a gyermekeket s közben dús tf&ndájárói rázta a vizet. ' — Aztán kitől kapja? — érdeklődött a fiatalabb kőtörő. — Valamelyik jószivü pincértől vagy szakácsnétól — hangzott a felelet. Plútó mintha tudta volna, hogy róla beszélnek, okos szemét, amelyben sok értelem csillogott, a beszélőre függesztette hízelkedve dörgölődzött hozzá. — Egyél Plútó -— cirógatta a fiú az állatot. — Neked is meg kéne egyszer próbálni a szigetre átúszni, hátha neked is leesne valami — tréfálkozott a fiatal kőtörő. — Már megpróbáltam — mondta nagykomolyan a fiú. — No és? — kérdezte egyszerre a két kőtörő. — Nem volt semmi értelme — legyintett a fiú —, két ember elkapott, már vártak a parton. — Azonnal takarodj vissza — ordítottak rám. Mondtam, hogy nem bírok, hisz itt olyan széles és sebesfolyásu a Duna, úgy elfáradtam, mint egy dög, muszáj egy kicsit pihennem. Ott állt az egyik a nyakamon, a másik meg rendőrt hozott. — Az anyja mindenit! — mondták erre a kőtörők. A SEMLEGESSÉG ürügye alatt kíméletlen üldözésben van része mindazoknak, akik a lengyelek leigázása ellen, a germánokra kritikát mertek mondani. Százával hurcolja a magyar fasizmus internáló táborba, veri félholtra és kinozza ezeket a lengyelek mellett véleményt nyilvánítókat. Jellemző eset az, hogy a pesti Bodó kávéházban egy társaságban, amikor arról folyt a diskurzus, hogy a germánok mily gyorsan semmisítették meg a lengyeleket, valaki aki a világháborút végigharcolta és most 60 éves már, azt a megjegyzést tette “az még nem biztos” és ez a 14 betűs megjegyzése elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy letartóztassák és internáló táborba vigyék, “bizonytalan időre”, mint rémhír terjesztőt. Az újságpaloták elől, ahol a híreket rengetegen lesjk, naponta tucatjával hurcolják el ugyancsak azokat, ak.k egyetlen szót is mernek szólni, a germán rablóhadjárat ellen. De csodálatos semlegesség az ahol ezeket vetik börtönbe . . . A PESTI Népszava fölhívást közölt, hogy most az osztályharcot szegre akasztani kötelessége minden proletárnak, mert a haza érdeke — értsd helyesebben a fasizmus — az, hogy a termelést, a rendet és nyugalmat semmi se zavarja meg. A KÖZÖS lengyel-magyar határt a közös orosz-magyar határ váltotta föl. Nagy a riadalom most a pesti fasizta elnyomók között. Félnek az őrségváltástól, illetőleg attól, hogy ők lekerülnek a nyeregből igen könnyen és a bolsev-ikfasizták ülnek a helyükre. Most igazolódott be, hogy Horthy fia nem véletlenül lett tehát Brazíliába követnek átmentve. A prole- táriátus helyzetén pefrsze ez az igen könnyen bekövetkezhető őrségváltás mit sem változtat annyi bizonyos. Éppen ezért semmi reményük sem lehet az uj emigráns jelölteknek arra, hogy a szent korona cégé ’e alatt kalózkodók jelenlegi rendszerének védelmére fegyvert fogjanak, ha arra — miként a jelek mutatjk — sor kerülne. Védjék meg önmagukat. A film tehát pereg . . . A MAGYAR nemzeti bank nem folyósit a mai naptól kezdve valutát oly filmekre, ame— Semmi — vonta a vállát a fiú. — A rendőr jobbszivü volt, nem bántott, csak -azt mondta: — Ússzál fiam, szépen vissza és ne gyere többet ide, nem szabad, nem neked való hely ez. —Visszausztam, többet nem úszók át — legyintett a fiú — minek ,hogy jól elverjenek? A gyárban az ebédidő végét jelezték, az épületen ismét kolompolás hallatszott. i— Na gyerünk gyúrjuk tovább az ipart — illesztette a szemére a védőrácsot a fiatal kőtörő és már kalapálták is apróra az előttük heverő sziklás darabokat. A gyermekek meg ismét belevetették magukat a vízbe s ezzel el is mult a dél a Dunaparton. lyek nemes valutába kerülnek, így kényszerítik rá a magyarokat arra, hogy a germán és olasz filmekben — amelyeket eddig üres nézőterek előtt pergettek le — gyönyörködjenek, mert ezzel nemcsak az U.S.A. francia és angol filmeket zárták el a magyarországi piactól, hanem nemes valutájú országban készülteket is. köszönetnyilvánítás Ezúton fejezzük ki köszöne- tünket mindazon munkástársaknak, akik a csirke vacsoránk kiadásainak egyrészét adakozásból fedezték. Bár a szépen megrendezett mulatságunk többeknek is szolgált volna kellemes szórakozást, mégis azt mondhatjuk, hogy a viszonyokhoz mérten, no meg a munkásember elfogultságához mérten, sikeres volt. Az egybegyült közönséget Kucher munkástárs a tőle megszokott baráti érzéssel üdvözölte. Szóvá tette azonban azt a sajnálatos körülményt is, hogy a munkásemberek még ma sem találják meg igazi helyüket. Nagy része van ennek a letargiába esésnek a ma folyó európai nagy embermészárlásnak is, mert a munkáskezek nélkül és a helyes gondolkozás kapcsán ilyesmi nem volna lehetséges. De reméljük, hogy osztályunk mégis felfog ébredni és hatalmas erejével elsöpri utjából a háborút csinálok uralmát. Bemutatja ezekután Heincz Manci zongora játékost, ki gyakorlott és ügyes játékával, magyar zenével sok taps mellett nívóssá tette esténket. A vacsora elkészítéséért Kucher, Simkó és Janesko munkástársnőknek jár elismerés, a kiszolgálásért pedig Újhelyi és Varga munkástársnőknek. A sorsolásért Pali és Simon munkástársnőknek a sorsolási tárgy ajándékért Kucher munkástársnőnek. A csirke vacsorához következők adakoztak: A. Kucher, M. Fekete, Géza Gabriel, L. Pali, J. Kováts, L. Szakács, George Mihályi, Mózes Mihályi, L. Kristofik, József Nagy, Louis Heincz, J. Kutasi, A. Lelkó, M. Simkó, J. Varga. Továbbá elismerés jár mindazoknak, akik bármiben is segédkeztek. K .... Magyarországi Tükör Az IWW Hírszolgálati irodájától Budapest.
