Bérmunkás, 1939. július-december (27. évfolyam, 1065-1091. szám)
1939-10-07 / 1079. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1939 október 7. TÁRCA Kis Gergelyek disznót ölnek Csendesen kopogtattak a hivatalszobám ajtaján. Vájjon kinek van kérnivalója ilyen korán? — Szabad! A kopogtatás megismétlődik. Még csendesebben, s úgy veszem észre, még félénkebben is. — Szabad! Erre aztán nyílik az ajtó s bejön valaki, akit nem ismerek. Gondosan, zajtalanul beteszi az ajtót maga után és csak aztán fordul felém. — Adjon isten jónapot! Jó buzakenyérkének és füstöltszalonnának az illata árad felőle. Ódivatú, rövid ferencjós- kát visel s térdigérő, puhaszáru vikszelt csizmát. Egyik kezében a kalapja, a másikban gondosan becsavart, öreg, tarka esernyője. — Isten hozta! Csak nézem . . . Két-három évvel fiatalabb lehet nálam, de se a szakállábán, se dús hajában nincs még egyetlen fehér szál. Valamikor szőke lehetett, most már vöröses árnyalatokkal, rézszinü szőrhangulat lebeg az arculatán. Nagy darab ember, nincs rajta semmi harmónia. Úgy tetszik, hogy minden darabját külön-külön szedték össze valahonnan, amolyan uraságoktól levetett jelenség a látogatóm, mint kifényesedett ferencjóskája, amelyet nála sokkal kisebb termetre varrt hajdanán a falusi mester. Rávillantam a lábára is, arról aztán felismertem. Ritka eset ilyen görbe láb. Ilyen lábbal csak születni lehet, mert sem a huszároknál, sem a lovastüzéreknél való szolgálat nem hajlít a lábszárakból ilyen szabályos két dongát. Felálltam azaz inkább felugrottam az Íróasztal mellől és kitártam a két karomat. — Pámpi . . .te vagy az, Pám- pi ?! Mosolygott. Vagyis inkább csak olyan mosolygásféle rebbent el az orra alatt, egyébként komor és félénk vonásai nyomban visszazöttyentek az arcára. — Kis Albert. . . öreg pajtás, nem láttalak negyvennyolc éve . . . nohát, ki hitte volna! Ülj le no, Pámpikám, foglalj helyet. — Én vagyok kérem! — mondotta minden meghatódás nélkül, szinte hidegen s beléhe- lyezkedett az alacsony fotelbe. Kezdte kifelé gombolgatni a ferencjóskáját, a belső zsebéből kiszedett egy nagy kopott bugyellárist, amelyben bankók sorakoztak valamikor, most azonban csak összefogdosott, szakadozott okmányokkal volt tele. — Volna valami kérésem! —- sóhajtott csendesen és kétfelé hajtotta a bugyellárist. Keresgélt valami okiratot, minden sietség, minden izgalom nélkül, olyan magától értetődő belemé- lyedéssel, mintha ott se lettem volna. Amig hát ő a bugyelláris rekeszeiben vándorolgatott kemény ujjaival, én az elmúlt negyvennyolc év legelejére mentem vissza és egyszerre ott találtam magam Kis Gergely szomszédék vidám társaságában. önző kutya vagyok, kérem, ezt tudja rólam mindenki. Nem nagy csoda hát, hogy most is rántottleves-emlékeim a legélénkebbek ezekkel a Kis Gerge- lyékkel kapcsolatban. Mert rántottlevest — azt Kis néni tudott főzni a legjobban, a legiz- letesebbet ezen a föleitekén, s mert tudta gyengémet, nagy szerelmemet a levese iránt, engem mindig megkínált vagy mindig hagyott egy tányérral ha idejében nem mehettem át hozzájuk. A rántottleves és Kis Gergely . . . őket látom és Ízlelem most legerősebben, hogy itt ül előttem ez a Pámpi, aki akkor még csak négy-öt-éves lehetett. Kis Gergely olyan vöröses-szőke, nagy darab ember volt, mint amilyen most a Pámpi fia itten. Igen ritkán lehetett odahaza látni Kis bácsit, a családfőt. Kőfaragó volt, gyönyörű Krisztusfejek és karcsú sírkeresztek kerültek ki a keze alól, hírnévre tett szert egész Borsod megyében ... itt járt, ott járt, mindenütt járt a megye falvaiban . . . csak odahaza a legritkábban. Gyermekei, a Mariska, Krisztina, Jóska meg ez a Pám- pika, mindig nagyot néztek ha hazatért; féltek tőle, ha sötét estéken, mogorva arccal benyitott hozzájuk, amikor meg már hozzá melegedtek volna, akkor Kis Gergely megint hetekre-hó- napokra eltűnt hazulról. Kis néni csak sóhajtozott. Amikor a családfő megjött, akkor is; amikor elment, akkor is. Főzte a rántottleveseket, tököt sütött, kukoricát pattogtatott, igyéltek éldegéltek és nagyokat nevettek, mert azért vidám család voltak Kis Gergelyék. Egyszer aztán, egy téli estén, nem egyedül érkezett meg Kis Gergely. Nagy, hízott disznót hajtott be az udvarra, odakötötte az eperfához s bent a szobában, ahogy leakasztotta válláról a szerszámosládát, köszönés helyett csak annyit mondott: — Hajnalban disznót ölünk. A gyerekek felsikoltottak örömükben, de Kis néni mérges gúnnyal kérdezte: — Mit, te? — Disznót. Nem hallod? Odaki röfög az eperfánál. Kirohant az egész család a havas udvarra, úgy, ahogy voltak lefekvés idején, félig öltözötten. Majd hanyattestek, hogy csakugyan ott a disznó. Kis néni mingyárt beterelte a konyhába — el ne lopják éjsza- Ka —, Krisztina meg átnyargalt hozzánk és megsúgta, mi készül náluk hajnalra. így esett hát, hogy a homályos téli hajnalon én is ott állottam a befagyott Pecében; a vastag jég hátán már ott hasalt a disznó és fölötte vidám lángokkal égett a szalma. Körüláll- tuk mind, az egész Kis-család. Fujdogáltuk, prüszköltük magunktól a szálldosó pernyét, a képünket égette az izzó parázs, de el nem mozdultunk onnan. Kis bácsi aztán letakaritotta a disznó hátáról a kialudt parazsat, egy nagy veder vizet végigloccsantott rajta és a széles vaskarókéssel épp munkához akart látni, amikor két vendég érkezett . . . Két finánc lépett ki a ködös homályból, ismertem őket is, a Bujtás meg a Gondol volt . . . Látom most is Kis Gergelyt, ahogy mérgesen kiegyenesedett a disznó mögött. Nem emlékszem már, mi volt a hiba a disznó körül. Emlegettek vámot, emlegettek adót, én bizony már nem tudom. Csak látom és hallom most is, hogy Kis Gergely kikapta a csizmaszárából a hosszú disznóölőkést és nagy indulattal ráhörögte a finán cokra: — Úgy nyúljanak hozzá, hogy . . . A fináncok meg lekapták vállukról a rövid Werndl-puskát, a kis-gyerekek sírni kezdtek, Kis néni sikoltozott, majd hogy kiejtette kezéből a vérrel tele nagy cseréptálat. Régen volt ez, nagyon régen. Az idők messzeségén át csak a tüzes pernye szálldos előttem, a téli hajnalban. Tragédia volt ez az biztos. Egy népes család örömébe beleszólt a hatalmas állam — s hogy mivel végződött a vidáman indult disznóölés, azt úgy szétmosta emlékezetemben az idő, hogy én már nem tudok belőle semmit. ... És most itt ül Kis Albert — a Pámpi — a fotelben. Az írást, amit keresett, már megtalálta és gondosan kiemelte a nagy bőrbugyellárisból. — No, pajtás — mondok neki — hát mivel lehetnék szolgálatodra ? Szomorúan nézett rám, egy kicsit kíváncsian is. — Tetszik tudni . . . tudod . . azért jöttem, mert baj van az iparommal. Segíts, ha tudsz. Egyről-Másról (Folytatás a 3-ik oldalról) Mi reánk, rabszolgákra pedig az egész handa-bandázás kevés értékkel bir. Ha van törvény, ha nincs, az amerikai kapitalizmus kiveszi a részét a háborús profitból. Találnak utat, hogy a gyártandó muníciót oda juttassák, ahol pénzt kapnak érte. Ha szükség megkívánja áthelyezik gyáraikat olyan országokba, ahonnan szállíthatják a muníciót, mint ahogy már meg is tették. Az amerikai kapitalisták több gyártelepet berenAzt mondják otthon, hogy nagy ember lettél! Hej, haj, nagy ember, nagy ember . . . Hogy mit is beszélnek énrólam odahaza, a Sajó mentén, a szunnyadó falucskában! Nézem az írást. Csudálkozom. Csóválom a fejem. — Minek ez neked, te Albert ? Jó keresztény embernek, mint amilyen te vagy, meg amilyen édesapád, a hires Krisztusfaragó volt, nincs szüksége ilyesmire! — Nincs? — Nincs hát! Megint elkezdett kotorászni a bugyellárisban és aközben mondta: — De van. Van a teremtésit. Emlékszel te is arra a disznóölésre, amikor a fináncok úgy megszuttyogattak bennünket. Hát tudod . . . édesapám akkor nagyon megharagudott, de nagyon . . . osztán akkor mérgünkben mindnyájan zsidók lettünk . . . Majdnem elnevettem magam. Csak majdnem. Mert Pámpi arca nagyon szomorú volt. — Mérgünkben zsidók lettünk — ismételte —, még most is tudom, amire az iskolában tanítottak . . . kezdetben teremtő isten . . . besérisz bóró Eló- him . . . Fölnézett rám a fotelból, én meg lenéztem őrá. Nagy, szorongató csend telepedett közénk egy pillanatra. Pámpi igen borús lett. A ferencjóskája uj- jával megtörölte az orrát és reszkető szájjal egyre csak ismételte : — Az isten áldjon meg . . . az isten áldjon meg . . . Segíts rajtam, ha tudsz! deztek Canadában ily célokra és vígan gyártják a muníciót. Igazi semlegesség csak akkor lehet, ha a bérrendszert megdönt- jük és ezzel eltöröljük az ország határokat. A kapitalizmus megszűnésével, megszűnik az ok a háborúra. FELOSZLATOTT PÁRT Franciaországban feloszlatták a kommunista pártot — maga a rádió tudósítás úgy hangzott, hogy a kormány teljesen felesleges munkát végzett; mert mióta Stalin-Hitler keblére borult a munkások úgy is faképnél hagyták csak csontváza maradt meg. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir- ják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszitsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megv iltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért,” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadüoro keretein belnL
