Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-03-25 / 1051. szám
4 oldal BÉRMUNKÁS 1939 március 25. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizet.« árak: Subscription Rates: ‘■'gy évre .................... $2.00 One Year ____________ $2.00 félévre ......... 1.00 Six Months __________ 1.00 Egyes szám -ca ..... 5c Single Copy _________ 5c _____Csomagos rendelésnél- 3c Bundle Orders .......... 3< Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. 0. Box 3912 S. S. Sta. Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Rd.. Cleveland. 0. Entered as seer ad-class matter at the Post Office, at Cleveland, Ohio under the Act of March, 3, 1879. Published Weekly by the INDUSTRIAL WORKERS OF THE WORLD Szakszervezetek a politikában Manapság gyorsan történnek a dolgok. Úgyszólván minden hozzá idomul a repülőgépekkel, a korszak gyorsaságához és éppen azért vigyáznunk kell arra, hogy ne hagyjuk magunkat el- ragadttatni,, gyors konklúziók által és ne kövessünk el olyasmit, amit később vissza kellene szívnunk. A rádió és napi kapitalista sajtó szenzációs, kiabáló hírekben oly gazdag, hogy hétről-hétre alig teljesíthető feladattá válik a legfontosabb események, kellő kommentálása és regisztrálása. így hát megszoktuk azt is, hogy az olyan dolgokat félre tesszük, amelyekkel ráérünk foglalkozni. Ezek közé tartozott az a nyílt kérelem, amely ellentmondást nem tűrő parancsnak is megfelelt, melyben az Egyesült Államok elnöke utasítást adott a két szakszervezeti elnöknek a báketárgyallások megkezdésére és a két szakszervezet egyesítésére. Már két béketárgyalláson estünk túl és esedékes a harmadik is. Minden valószínűség szerint azon is túlesünk anélkül, hogy érdemlegesebb eredményekről nyílnék alkalmunk beszámolni. Mert tulajdonképpen ezek a békéltetések és egyezkedések nem olyan diferenciák, amelyek a sajátos gazdasági viszonyokból, avagy a munka szinterén nyert tapasztalatokból fakadnak. Nem alulról felfelé jönnek és megoldásuk igy nem is oly sürgős, mintha nem lehetne elodázni. Nem a szakszervezeti tagok követelik az egyezséget és az egy nagy szervezet kialakulásának óhaja nem tört még fel oly ^elementáris erővel, hogy ellentmondást nem tűrő kibontakozást hozzon. Mint oly sokszor megírtuk és tudományos alapokon bizonyítottuk be, az AFofL és a CIO között nincsen alapvető különbség. Szerkezetében annyi a kettő közötti hasonlat, hogy nagyitó üveggel sem lehetne külnöbségeket találni közöttük. A Lewisék irányította bányásszervezet, U.M.W.A. megfért az AFofL-ben és megfér a CIO-ban is anélkül, hogy szerkezetén egy hajszálnyit változtatott volna. Ugyanez áll az International Ladies Garment Workers Unióra. Külön alakult és csatlakozott az AFofL-hez és támogatta a CIO megalakulását is, annak is szerves részét képezte, majd szakított vele: mindezt tette és tehette a Dubinskyék irányította ruhaipari SZAKSZERVEZET anélkül, hogy struktúráját megváltoztatta, vagy átalakítania kellett volna. Vehetjük a CIO-ból legutóbb kivált bérlőfarmerek (tenant) csoportját, vagy a Chicagóban már hónapok óta sztrájkoló és a CIO-hoz tartozó News Paper Guild tagságot és sorolhatnánk fel szinte végnélküli eseteket, bizonyítékokat, mind azt igazolnák, hogy nincsen különbség, mert a szakszervezeti tagok, akár egyikhez tartoznak, akár a másikhoz csatlakoznak, csak ebengubát cserélnek. A két szervezet közötti különbség amennyiben még is fenn áll. a vezérek közötti marakodás és semmi más. Ennek a marakodásnak megszüntetése egyenesen érdeke és létkérdése a jelen politikai adminisztrációnak, akik fölött a munkásság támogatása nélkül elseprő győzelmet fog aratni a Republikánus Párt az eljövendő választásokon. Azok a reformok, amelyeknek bevezetésével kisérleteztek Roosevelték, nem nyerték meg tetszését sem a kistőkéseknek sem a nagyoknak, de ugyanakkor messze alatta maradtak azon számításnak is, hogy nyomukban, a munkásság mint egység áll az adminisztráció mögé. Roosevelték kacérkodása a CIO-val egyik oldalról az AFofL kegyvesztettsége, a másikról oda vezetett, hogy az elmúlt őszi választások alkalmával bebizonyosodott az amerikai munkásság politikai éretlensége. Megnyilvánult, hogy Greenék járszalagon vezetett követői a legreakciósabb és sok helyütt munkásgyülö- letükről ismert politikusokat segítettek hivatalhoz. Ezek késztették Rooseveltéket arra, hogy kísérletet tegyenek, Lewis és Green kibékitésére. Pedig a kibékülés nagyon időszerű volna, mert nélküle nem lehet egyszerre és egységesen szállítani az amerikai munkásságot, amit a közelgő háborús veszély és a háborús konjuktura, nemcsak kíván, de követel, mint előfeltételt. Mert egységes, egy vezérkar alatt irányított szervezetnek, ki lehet adni a rendeletet, hogy a rendkívüli állapotokra való tekintettel . . . megszűnt a minimum bér és a maximum munkaidő. Ez az amit szeretnének amire készülnek, ami megmenthetné a bukó adminisztrációt, az ipari béke és a tényleges háború által. A NAGY KAVARODÁSBAN csaknem elfelejtettük, hogy az ebek harmincad jaként elherdált és kommunistának csúfolt napilapnak utódjaként, meghagytak egy korcs havilapot, amely az elődnek nevét viselte. Érdekessége ennek a dolognak az volt, hogy: az azóta jobblétre szenderült “Betyár Világ” yalamint az újonnan elindított “Uj Előre” a több mint harminc évvel ezelőtt megszületett “Kis Előre” hetilap sorszámjait viselték. A szennyes múlttal körülfont jövőnélküli “Magyar Jövő” szintén ezen számokban folytatódik. De amiről szólni akartunk tuladonképpen az, hogy egy uj gyüjtőiv van forgalomban, amelyen a (nyájas) olvasót arra kérik, hogy dollárokkal feleljenek arra a kérdésre, hogy akarják e igazán az “Uj Előre” havilapot? Tudni illik ezen körlapokat azoknak küldték ki, akik akarták és előfizették egy évre, amiért kaptak három lapszámot. A nagy kavarodásban egészen elfelejtettük, hogy ilyen havi lap is volt a világon, de elfelejthetik azok is, akik fefltámasztani szeretnék. * * * AZ ESZÉT VESZTETTE Munkás Betegsegélyző Szövetség inté- zősége, csupa nagylelkűségből (ők igy mondják) vissza helyezett két kizárt lapbizottsági tagot. Névszerint Lefkovits Lajost és Pilcsuk Mihályt. A visszahelyezés feltételekhez van kötve. Illetve, még ahoz sem, hanem olyan ukázhoz, mellyel egyszersmind a törvényt is, a tagokat is megszédi- teni szeretnék az intézők. A visszahelyezetteknek hét illetve öt éven belül meg kellene halniuk, hogy a hozzátartozóik ÉLVEZZÉK a szövetségi tagság utólagos áldását. Ez a sziv- repesztő nagylelkűség azzal magyarázandó, hogy a nevezett betegsegélyző tagoknak harminckettő illetve tizennyolc évi tagságuk után járna olyan csinos összeg a Szövetségtől, ami peranyagnak is megfelel a polgári bíróságon és ki kellene utalni. S mert a többi kizártak tagsága a Szövetségben rö- videbb, igy a két legidősebb tag jogoknélküli visszahelyezésével szájkosárral, peranyag elhárítással intézkedett a “nagylelkű” de rohadt banda. * * * HIMLER MÁRTON is úgy csinál, mint Bodóné, amikor a bor árát kérték tőle. Másról beszél . . . “Szemtelenség”-ről sza-' val és a Szövetség belügyeibe kontárkodik, de elereszti a füle mellett ez a torokrákos nagy “beteg” azt a “referendumot” amelyben a sérelmezett tagok kizárásához kért és vett magának jogot az Intézőség. Himler vissza vág a Bérmunkásnak és kijelenti, hogy még ebben az évben Somlóéktól egy centet sem kapott ... Na nem baj Himler ur. Fog kapni egészen bizonyosan, ha arról a referendumról továbbra is halllgat és úgy ir, a Szövetség ügyében, amint eddig tette. Mindenki kap azoktól a svihákoktól. Kap Tárcái, Kudlik, Himler, Népszava, Szabadság. A kutyabagosi Híradó szerkesztősége azért nem részesül ajándékban, mert még olyan néven nem jelenik meg újság. És ha az urak majd egyszerre találkoznak, gyújtsanak rá arra a -szép magyar nótára, hogy: “Most, hogy egymásra találtunk ...” Mert valóban együvé valók. * * * MÚLT HETI BESZÁMOLÓNK jda talált, ahová címeztük. Az egyik Dalárda mulatságán, széliében hosszában tárgyalták az ügyet és némely dalos egészen kikelt magából a Bérmunkás megállapításai, de különösen a szerkesztő GOROMBA hangja miatt. Minden sora és megállapítása igaz volt a Dalárda ügyben a Bérmunkásnak, de “más hangot kellett volna használni” mondották azok, akiket érint. Lehet, hogy nekik is igazuk van? Majd leközelebb, ha elmegyünk oda, ahol a Talpra magyart énekli a dalárda . . . másként fogunk viselkedni. Mosolyogni, hízelegni fogunk. Megcsípjük a dalosok arcocskáit, barackot nyomunk a fejükre, megcirógassuk őket, gyügyögünk nekik mint gyöngéd anya a pelenkás csecsemőnek, hajlonguk mint az először borotválkozó ifjú, amint a bakfis lánynak szerelmet vall, kifessük, beparfő- mözzük magunkat, leckét veszünk az illemtanárnál és aztán úgy kezdjük, hogy: kérlekalásan hatvanéves kopaszodó dalos szocialista komám, tudod-e te azt, hogy te, illetve ti most egy hazafias dalt daloltatok? Tudod-e, hogy ez fáj azoknak, akik kitartanak az osztályharc mellett? Tudjátok- e valamennyien, hogy vétettetek önmagatok ellen és megtagadtátok azt is ami a nevetekben van? Hogy azt énekeltétek, amit a legutolsó Horthy talpnyaló is szavalt széles e világon, ahol magyarok csomóban élnek? Hát egy olyan Dalárdát cirógatnunk kell, melyet 25 és 30 éves jubileumi bankettjein a forradalmi munkásság nevében üdvözöltünk?! Nem a hangban van itt a baj! A cselekvésben. És bizony a csúnya cselekményen, még szép kritika sem változtathat. Szépet, jót, nemeset és kellemeset nem bírtunk imi. Ti dalosok nem adtatok rá alkalmat és okot!
