Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-03-25 / 1051. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1939 március 25. GEORGES BERNANOS: NAGY TEMETŐK A HOLDFÉNYBEN ■—- A Spanyolországban tobzódó fasizmus minden képzeletet felülmúló rémségeit leplezi le a kitűnő francia iró és publicista müve, melyből az alábbi részleteket közöljük. Az olvasónak tudnia kell, hogy Bernanos nem forradalmár, nem radikális, nem balodali- Ellenkezőleg: royalista, legitimista, a jobboldali “felvilágosodott” reakció embere. De mert tisztességes ember és hazáját igazán szerető francia, nem tudja elhallgatni az igazságot. Bernanos eszme-menete tele van világnézete hibáival, de a spanyol rémségek kinyitották a szemét: a francia álarc mögött világosan látja a kapitalista osztálytársadalom gyilkos vigyorgását. — A szerkesztőség. (Befejező közlemény) ma azonban Francó Madrid két bombázása között leckét ad degenerált royalistáinak, akik tisztelettel nyalják, Franciaország múltjáról, jelenéről es jövőjéről. A francia royalisták útilaput kötnek hercegeik talpa alá, mert azok arra gyanúsak, hogy elveszítették a nemzeti érdekek iránti érzéküket, de ugyanakkor ugyanezek a royalisták vasszilárdan hiszik, hogy Mussolini ur elfogulatlanul érdeklődik nemzeti nagyságuk és becsületük iránt. Hiszen mindenki láthatja, aki nem vak, hogy Mussolini mindén este imádkozik értük Machiavelli Szent Miklóshoz, mert hiszen — ugy-e bár? — könnyebben kapja meg gyarmatainkat egy egységes és hatalmas Francia- országtól, mint egy pártok által szétszaggatottól. E fontos kérdésről vezető ifjúságunkkal mégcsak vitázni se lehet. Mikor Mussolini hihetetlen mennyiségű hadianyagot halmozott fel a Vörös-tenger partján — egy néger fejre két ágyút — a fiatal francia realisták éjjelnappal üvöltötték: “Nemzetközi jog, hu-hu, a lámpavasra azt, aki zavarja!” S időnként aranyok csengése hallatszott. Laval ur csinált kasszát. Ezek a derék nacionalisták. Mindig eltalálják. René Benjamin ur át- kél az Alpokon. Mit fedez fel odaát ez a kitűnő megfigyelő? Virágos autó-utakat, iskolákat, felírásokat, szökő-kutakat és csinos nőket — s mindezt a fasizmus hozta létre. Benjamin ur felfedezte a Nagy Bűvészt is, akitől bocsánatot kért Francia- ország nevében s a Nagy Bűvész jóságosán megígérte, hogy vár még egy kicsit s visszatartja hatalmas jobbját. S csak finom Ízlése tartotta vissza Mussolini urat attól, hogy Francia- ország nizzai, korzikai, marokkói és tuniszi imperialista igényeiről beszéljen. Mind-eme területeket egyébként az ő Győzhetetlen Armadája könnyen megvédhetné Thorez ur pribékjei ellen. Hát nem mulatságos, hogy valaki jár-kel egy országban, mely az utolsó szál emberig mobilizálva van s az illető még csak nem is gondol háborúra! Én mulatságosnak tartom! Oh, ezek a nacionalisták! Ezek sohasem unalmasak! Mikor 1914-ben a Kronprinz frisch- frőhlich háborúról csevegett, Kohn-princnek keresztelték eí. De ha a Béke és Civilizáció uj Impériumának feje ugyanezt ismétli, egy sorelista tanító nyelvén, gkkor a nacionalista urak tombolnak a gyönyörűségtől. Nem tud^m, hogy Mussolini háborúja frisch-fröhlich lesz-e, de tekintettel arra, hogy besorozzák a balilla kis-gyerekeit is, biztosan friss lesz, mert friss hússal fog dolgozni. Ezek a nagyszerű nacionalisták, mindig eltalálják mi olyan kacagtató, hogy belehalhat az ember! Jobb szerettem volna nem beszélni azokról, akik Írásomból csak a düh, vagy a kihívás hangját hallják ki. Az ilyenek ítélete nem nagyon érdekel, nem az ő ítéletükre számitok, hiszen őellenük irok. Ismerem őket. Nincs kedvem csufolódni velük, ők mind az emberiség ama részéhez tartoznak, amelyből az engedelmes polgárok kerülnek ki. Egy helyesen megszervezett világban családjukon, feletteseiken vagy alantasaikon kivül senki észre se veszi őket Teljesen észrevétlenül haladnak át az életen. Csak az olyan korokban válnak nevetségessé, amilyen a mienk, mert nem születtek tragikus konjukturák számára. Az ellentét váratlansága váltja ki a nevetést. Látsz vasárnap Brignoles-ban, vagy Romorantiben, a zenés kávéház környékén, egy öreg urat alpakka zsaketben, kockás nadrágban, szalmakalappal a fején, nem izgulsz rajta. De keféld le mégegyszer tedd le Sanghaj romjai közé, s a szegény öreget groteszknek vagy sötétnek fogod látni, hangulatod szerint. A hazafias ligák tele vannak ilyen katonákkal vagy civil tisztiviselőkkel, akiknek zavarosban halászó újságírók minden reggel azt javasolják, hogy mentsék meg Franciaországot. Régebben ezek az ártatlanok a német boche-ok ellen acsarkodtak. Ma a szervezett munkás foglalta el a boche helyét. Mi az ördögöt gondoljanak akár a leg jogosultabb szociális reformról is ezek az ártatlan figurák, akik egész életükben reszkettek iro- dafőnküktől, vagy kapitányuktól, vagy felügyelőjüktől,s akik naiv büszkeséggel dugják a gomblyukukba, negyven évi kó- lika jutalmaképen, ugyanazt a Becsületrendet, amit a legnagyobb hadvezér, a boulognei mezőn, első Ferenc sisakjában nyújtott át valamikor öreg katonáinak ? Ha nincs érzékük e kolosszális komédia iránt, hogyan lehetne elvárni, hogy érzékük legyen a becsület, az igazság s a történelem iránt? E szerencsétlenek számára az elégedetlen munkásnak “nincs igaza”, mert követel. Aki a kereskedők és birtokosok tekintélye ellen mer lázadni, halálosan megbántja a jó istent. Nem kívánom én e típus eltűnését. Csak szeretném őket egy percig távol tartani vitáinktól, csak annyi időre, amennyi arra kell, hogy a franciák megbékéljenek egymással. Nekik is megvan minden okuk arra, hogy kívánják ezt a békét. De nemcsak megvalósítani nem tudják, még felfogni sem képesek. Nem a zűrzavart Ítélik el, hanem a zajt, amit a zűrzavar okoz. Ezért kiabálnak majd panaszos* manjd fenyegető szegény kis hangjukon: “Csend, legyen! csend, legyen!” A munkásság követelései azért hozzak ki őket a sodrukból, mert az idegeikre mennek. Egy hatalmas iparvállalat feje, aki öt év óta foglalkozik a munkabérek szabályozásával, ma megvallotta nékem, hogy a detail-keresk ■- dők minden öt százalékos munkabéremelésre azonnal tizsza- zalékos áremeléssel feleltek. Ezek a szörnyű piócák lassanként kiszívják népünk vérét, velejét, de a jobboldali lapok teljes egyetértéssel elhallgatják azt a tényt, melyet mindenki ismert. Ennek a tartózkodásnak bizonyára több mint egy oka van. Csak a legfőbbet említem: a piócák csendben dolgoznak. Ez elég a rend emberei számára. Ellenben repressziókért kia bálnak, mihelyt a kiszipolyozol; el kezd lármázni. Aki lármázik. mikor a vérét szívják, az anarc hista, s nem érdemel kegyelmet. Ha a rend embereit hallod, azt hinnéd, hogy a francia munkás megpukkad a nagy jóléttől. Ajánlom ezeknek az uraknak, hogy olvassák el Louis Gillet nemrég megjelent cikkét a “Pa- ris-Soir”-ban. Louis Gillet egy akadémikus veje, maga is akadémikus, aligha mondható bol- sevikinek: “Tudják-e önök — kérdi —, hogy a francia családok tizennyolc százaléka, vagyis minden ötödik család, ösz- szezsufolva él egyetlen szobában ? Persze: ezek a legszegényebbek, vagyis a legszámosabbak. Egyetlen egy szobában 8- 10 ember eszik, főz, mosogat, öltözködik. Egyetlenegy szobában, mely többnyire a lépcsőházból kapja a levegőjét, abból a kéményből, mely a legtöbb ház légcsövéül szolgál, áhol az összes konyhák szemete tesped s ahol napközben az asszonyok — hely szűkében — az ágyneműt s a szalmazsákokat szellőztetik.” Az uj realista nemzedék apró idiótái ezt bizonyára rendben- levőnek találják. Nyilván azt is természetesnek fogják tartani, hogy ezek a helóták nyomorult csontvázukkal fizessenek azért a gondoskodásért, amit a haza állandóan tanúsít irányukban. S biztosan szentségtörést ordítanak, ha e sorokat olvassák. S ugyanakkor isten a megmondhatója, hogyan beszélnek ezek a fiatal urak pápai Franciaországról, mióta “az üzlet rosz- szul megy”! Pontosan úgy bánnak vele, mint a strici a lánynyal, aki már nem jövedelmez. Az ellenséges propaganda hallatlan hasznot húz a begyulladt hülyék makogásából. Csak néhány hónapja jelentette az argentin sajtó, melybe Franco tábornak vetegeti magvait, hogy a francia kommunisták felrobbantották Lourdes-ot. Röviddel Pacelli legátus párizsi vizitje előtt Monsignore Pissardo, átutazván Párizson, nyilvánosan kefejezést adott csodálkozásának, hogy a pályaudvaron egy- házi-öltözetü papok fogadták: “Mily bátorság, uraim, s mily vigyázatlanság! Önök az életüket kockáztatják!” Hát tessék! A mérsékeltek tévedése, hogy azt hitték, hogy a középosztályok politikáját csinálják. A középosztálynak vannak erényei, de nem lehet politikája. A középosztály ellenzékbe került s ezzel elvesztette azt a biztonságát, amellyel minden — akármilyen — fennálló hatalomnak szót fogad. A külföldi parancsoló első intésére hanyatt fekszik és szétveti a lábát: “Hódíts meg tégy boldoggá!” De én bennem még él a remény, hogy hazámnak nem ez lesz a vége. Nem valószínű, hogy egy mai fiatal ember azzal töltené az idejét, hogy végigolvassa a háború alatt megjelent lapokat. Fiatalságunk semmit sem tud a háborúról, nem is akar róla megtudni semmit. Sose fogja tehát megtudni, hogy Francia- ország a háborúban két részre szakadt, hogy a frontok heroiz- musának nem sikerült ellensúlyozni a hinterland száguldó de- moralizációját, éhség, cinizmusát, ostobaságát. November 11- én a harcos Franciaország egyszerre hasra-esik. A másik Franciaország — de vájjon lehet-e azt Franciaországnak nevezni ? — tele zsebbel, üres szívvel, megtört idegekkel, politikusai, újságírói, pénzemberei, bohócai és négerei mögé bújva, meghódította a közvéleményt. S kezében is tartja. Tudjuk már, mi a totális háború. A totális béke nagyon hasonlít hozzá, jobban mondva, egy cseppet sem különbözik tőle. Az egyikben is, a másikban is, a kormányok, a szó szoros értelmében, mindenre képesek. Ez-e az, amit monsieur De jou- venel az “Erő iskolájának” nevez, amelyben “Európa magára ébredt”? “Európa állapota a jövő században” — mondja e nemes férfiú szabadon Nietzsche után — szükségessé tenni a férfias erények szelekcióját, mert az emberek állandó veszélyben fognak élni benne.” Nyilvánvaló, hogy — mert a szerződéseknek nincs már értékük — nehéz lesz levágni egy darab kenyeret a gyerekeink számára, anélkül, hogy aggodalmasan ne kérdez- nők, vájjon a háborúra előkészítő bakteriológiai intézet nem :ette-e a kenyérbe a gyermeki ; >aralizis baktériumait ? Ha agy apáinknak kedvük kerekedett hasonló körülmények köpött élni, akkor bölcsen otthonhagyták családjukat s elmentek egy kicsit szórakozni a kanibá- lok közé. Hogy a nemzetek dühödten fegyverkeznek, ennek egyszerű oka van. Már nem tárgyalhatnak egymással, mert nincs értéke aláírásuknak. Nem hiszem, hogy emberi társadalom valaha is ismert volna ily szégyent, ör-. vendhetnek az anarchisták. S a rend emberei? Ne zavarja őket kérem, még azzal vannak elfoglalva, hogy tapsolnak a Népszövetség csődjének. Valahányszor Kínából, Abesszíniából vagy Spanyolországból idehallatszik a tépett papír és a lezuhanó viz hangja, mely a papirt a csator-