Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-02-16 / 1046. szám
1939 február 18. BÉRMUNKÁS 7 oldal IPARI DEMOKRÁCIA IPARI SZABADSAGOT JELENT Az Ipari Szabadság záloga a bérrendszer megszüntetése | TÁRCA | UJ BARÁZIM Irta: Nechanszky La, Márton nekiturta az eäpt az uj barázdának. A súlyos fekete földnek. A föld felsír az eke vasa alól. Sir, surrog, mordul morajlik. Mint valami megbántott állat. Nagy piros giliszták borulnak elő a fekete rögből. Kettévágott szalagtestük kígyózva tekerőzik a két csizma alatt. Tavasz van. Márton dolgozik a földön. Teste forró a nehéz robottól. A föld súlyos. Az eke súlyos. A szegény gebe, amely az ekét huzza, fáradtan vonszolja magát fel és alá a szántóföldön. Barázda barázda után. Furcsák dalok fakadnak elő Márton leikéből. Dalok, vágyak szakadnak elő a lihegő szájból. Márton szájából. Márton paraszt. Milyen távol esett Beethoven vagy Chopin lelki világától, de azért ő is muzsikát csinált itt a fekete hullámos föld fölött. Hatalmas bikanyakán úgy imbolyog ide- oda vaskos, kócos feje, mint valami kezdődő vihar, összefüggéstelen, zümmögő, morgó, ismeretlen dalok ömölnek alá szájából. Még a könnye is kiszikrázik a furcsa bánatos, bus hangok nyomán. Az eke különös furcsa, zörgő-csörgő, zökkenő ütemére. Olykor megáll Márton a barázdák között. Olykor megáll s megtörli izzadt homlokát. A verejték illata odavegyül a föld drága, szép illatába. Odavegyül a rög, a felszakadt, súlyos, éhes fekete rög illatába, keserü-édes szagába, izébe. Márton szereti a föld és verejték összevegyülő szagát. Ez az ő élete. S ez volt apja és ükapja élete is. A paraszt élete ez, öröktől örökétig. Pár csöpp verejték aláhull a földre s csillogó gyémánként fölragyog a pompás kék levegőbe. Az élet mosolyog igy, az élet ragyog így • • • Az izmok ismét nekilendülnek az eke szarvának. A súlyos vas ismét fölmordul, s dühödten, irgalmatlanul vájja a kemény földet. A ló fáradtan nyihog egyet, s hatalmas lendülettel nekiindul egy uj barázdának. A lószerszám és a sok szíj megfeszül rajta. És mintha most rántana egyet a fején. Talán valami szomorú állati vágy fogja el szabad mezők illatos fücsomók, pompázó szabad legelők, vad paripák után. A ló is vágyakozik álmodik olykor, mint az ember. Márton meg csak dünnyög; Dühödten és hetykén, súlyosan és keserűen mormog magában. Olykor nagyokat zökken: egy- egy hatalmas zsíros rögcsomó fordul ki ilyenkor a föld gyomrából vagy valami súlyos kődarab. Valami bonlondos pacsirta be- lé-belé füttyent föntről Márton tétova dünnyögésébe. Fiatal áldott, isteni pacsirta, te! Mit tudsz te munkáról, búról, bajról, gondról! Mit tudsz te súlyos fekete rögről! Mit tudsz te, drága kis madár, piros emberi szívről, piros lobogó emberi vágyról! Mit tudsz te, kemény verejtékadó könnyhullató robotról! Te csak dalolsz füttyentesz odafent Isten drága szép nagy mennyországában, s mézédes dalba fürösztöd ezt a nehéz, súlyos verejtékes életet. Márton csak szánt. Az eke csak szánt. A ló szánt. Friss, tavaszi szél dudorászgat elő a hegyek közül. Végig csurdogál a sötét, fölsebzett földön, mint valami üdítő, kedves kis patak. Hozza, magával hozza a távoli erdők tavaszi csókját, messzi földek szerelmét, sarjadó fűszálak illatát. Fekete kutya ugrál, szaglász, liheg, futkos a ló körül. Belé-be- lé vakkant Márton csizmája nyomába, szilaj lépése zajába, verejtékhullásába, pacsirta trillázó dalába. Fekete kutya vak- kantgat a friss tavaszi életbe. S mostan hirtelen eliramodik, az országúti jegenyék irányába. Márton a barázdák közepén van éppen. Nem lát, nem hall. Teljesen elmerül a robotban és a günnyögésben. De most megáll. Pipát húz elő nadrágzsebéből és csakhamar szürkés füst száll fel a pacsirta felé. A pipafüst elnyeli Márton dünnyögését. A hang elnémul az ember száján a pipafüstben. Márton hallgat és ismét neki- tur a földnek. A füst száll és összevegyül a friss hideg tavaszi széllel. A fekete kutya a jegenyék közé ér. A jegenyék közül előbukkan az asszony. Fiatal és sudár. Kék kötény van rajta. Fekete, rongyos csizma a lábán. Keze görcsösen szorongat valami kosarat. A kosárban kenyér, párolgó leves, főzelék. Dél van. Az asszonynak piros az arca. Mégis szenvedő. Csupa kin ez az arc. Könny ül a szeme peremén. Nagy duzzadt könny. Nagy gyémánt ez is, mint a lehulló verejték. Az asszony görcsösen szorongatja a kosarat. A könnye odahull a kenyérre. A kenyér mosolyog: ismeri már a könnyet. Tudja, hogy munka jutalma! Kenyér! Az asszony belegázol a friss földszagu barázdába. Belégázol szakadt, kopott, rongyos csizmájával a puha, omlós szántásba. Márton felé. Márton már integet is. Ohó! Ez az asszony az övé. Ez aztán az ő egyetlene! Az ő öröme! A munkája egyetlen vigasztalója, életének egyetlen értelme. Nagyot kurjant az asszony felé. Megáll egy percre. A ló is megáll egy percre. A kutya is megáll egy percre. A pacsirta is megáll egy percre. A tavaszi friss szél, ez a drága, édes tavasz is megáll egy percre. Csak az asszony nem áll meg. Imbolygó lépésekkel közeleg a szántás felé. Arca csupa kin, foga őrjítően csikordul. A kosár majd leszakad a kezéről a kíntól. Arca eltorzul a gyötrelemtől. Odaér a férfihez. Odaborul a férfi izmos, fiatal mellére. Széles hatalmas, óriás mellére. Csak odaborul s szótalnul zokog. Márton riadt szemmel tátott szájjal nézi: — Mi az életöm . . . lelköm? — Kérdi az asz- szonyt. S az asszony nem szól, csak elomlik a földön. A friss, életet- igérő barázdák között. Sir keservesen. S valami rettentő szörnyű fájás áll a testébe. Valami kimondhatatlan, szörnyü- édes-kinos fájdalom marja a testét. Aztán csak félre taszítja az embert, s csak sikolt egyet s csak elkékül az ajka a kíntól. Rettentő sikoly kötözgeti gúzsba szegény fáradt asszonyéletét. Könnycsepp könnycsepp után, kin kinután, jaj jaj után. Márton áll a földön. Áll az asszony fölött és tehetetlen düis azt tartjuk, mint Roberst Moses, hogy “az uj osztást nem lehet még a mai politikai rendszer alapján sem működésbe hozni.” Azon oknál fogva, mert az állam területi alapon van alkotva, tehát képtelen a nagy- arányuan kifejlődött iparok hatásos irányítására, amely pedig figyelmen kívül hagyja a területi határokat. Mi elfogadjuk néhai Woodrow Wilson azon állítását, hogy “a korporációk szervezkedése uj társadalmi forma, amely sok esetben felül múlja az államot és föléje is emelkedett.” Ez a korporáció tehát az uj és növekvő társadalmi szerv, mig az állam a korhadt és kivénhedt haldokló forma. Ennélfogva, mi a korporációt tesszük elsősorban támadásaink célpontjául és nem látunk erre hathatósabb eszközt, a munkásosztály Egy Nagy Ipari Szervezetén kívül. Másszóval, mi a korporációk demokratizálására törekszünk, mellyel végül is az államot helyettesítjük egy olyan demokratikus szervezettel, amely az iparokon belül épül. IPARI IRÁNYÍTÁS SZÜKSÉGES. Ezt a szervezetet mi Ipari Demokráciának nevezzük, hogy hével nézi az eget. Lassú, hosz- szu mázsányi percek után halk vékonyka gyerekhang vinyitá- sa hallik. Márton odarogy az asszony mellé, lerántja magáról izzadt ingét, rongyos mellényét s beburkol, becsavar vele egy drága csöpp emberi testet. Fiát! S feláll és tapog és riadtan néz balra-jobbra. Tanácstalanul és boldog. Büszke és fiatal. Fáradt és sir és örül, hogy él! S az asszony lankadt. Zokog. Jaj- veszékel. S Márton felöleli mind a kettőt, az anyát és gyermekét Odavonja őket hatalmas, dübörgő mellére. Magához tapasztja őket izmos két karjával. S viszi őket szeliden-rohanvást kifelé a barázdákból. S a kutya viháncol és nagyot ugat, csahol körülöttük. Fel-fel- ugrik a gyermek pihegő testéig. Csaknem Márton mellére ugrik ismeretlen kutya-boldogságában. Csak a ló áll a földön, ősi nyugalommal. Fáradtan és gőzölögve. Áll és mozdulatlan, izzadt, nedves teste, barna szőre, tarka foltja, hosszú sörénye kiragyog a tavaszi szélbe. félreérthetetlenül megkülönböztethessük végcéljainkat az állam kapitalizmus, állam szocializmus és az állam kommunizmus törekvéseitől. Mi a tartományi, nemzeti vagy nemzetközi népképviseletet az iparokból delegálnánk, akik foglalkozásuk ágából választandók és azon fórumnak is tartoznak felelőséggel. Mi azt állítjuk, hogy ilyen alapon a kormány, vagy helyesebben az általános társadalmi adminisztráció, természetszerűleg alulról épülne fölfelé és nem pedig felülről lefelé. Ezen eszmét az AFL-CIO nem vállalja, pedig minden órával közelebb jutunk azon felismeréshez, hogy az uj gazdasági rendszer megvalósulása kikerülhetetlen és az amerikai népnek valamint más nemzeteknek is választaniok kell, hogy az uj rendszer Ipari Demokrácia, vagy pedig Ipari Autokrácia legyen-e. Különösen az amerikai nép áll ezen meghatározás előtt ma és nem látunk alapot arra, hogy mi más célból létesülhetne igazi egység, amely hatásosan u.tját állhatná a fasizmus terjedésének és a gazdasági bőségből mi más módon juttathatna többet a munkásosztálynak. (Angolból Ky.) 4 órás munkanapot — 4 napos munkahetet követeljetek a munkanélküliség megoldására Mi az ipari szervezet? (Folytatás a 2-ik oldalról)
