Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-02-16 / 1046. szám
1939 február 18. / BÉRMUNKÁS 5 oldal GEORGES BERNANOS: NAGY TEMETŐK A HOLDFÉNYBEN — A Spanyolországban tobzódó fasizmus minden képzeletet felülmúló rémségeit leplezi le a kitűnő francia iró és publicista müve, melyből az alábbi részleteket közöljük. Az olvasónak tudnia kell, hogy Bernanos nem forradalmár, nem radikális, nem balodali- Ellenkezőleg: royalista, legitimista, a jobboldali “felvilágosodott” reakció embere. De mert tisztességes ember és hazáját igazán szerető francia, nem tudja elhallgatni az igazságot. Bernanos eszme-menete tele van világnézete hibáival, de a ^ spanyol rémségek kinyitották a szemét: a francia álarc mögött világosan látja a kapitalista osztálytársadalom gyilkos vigyorgását. — A szerkesztőség.----------------*-----------------------(folytatás) Hát igaz, illúzióim Franco generális vállalkozása felől nem tartottak soká; néhány hétig csak. De amig tartottak, becsületesen igyekeztem lebirni magamban az undort, amit bizonyos személyek és formulák keltettek bennem. Hogy egészen őszinte legyek, az első olasz repülőket visszatetszés nélkül fogadtam. Egy hü olasz barát figyelmeztette a konzult a veszélyre, melynek családom, különösen fiam lenne kitéve a Porto Cristóban partraszállt katalán köztársasági milicia hirtelen előnyomulása esetén. Az olasz konzul a legudvariasabb formában fejezte ki előttem kormánya aggodalmait amit én melegen megköszöntem bár már túl későn érkezett s én már elhatároztam, hogy se nem kérek, se el nem fogadok semmiféle segítséget. Röviden, el voltam készülve, hogy szembenézek az erőszakkal. Jól tudom, milyen az erőszakosok erőszaka. Felháborítja azt, aki hidegvérrel megfigyeli, de nem fordítja fel a gyomrot. Tisztában voltam azzal, hogy mire volnának képesek fiatal fasizta barátaim, ha ellenféllel szemben találnák magukat. De nem találtak a szigeten ellenfelet, csak szegény megfélemlített népességet. Majorka népe mindig közömbös volt a politikával szemben. Már George Sand megírta, hogy a karlisták és a christinók idejében a lakosság egyforma közönnyel fogadta az egyik és a másik párt menekültjeit. A katalóniai felkelés, pedig nemrégen, 1934-ben volt, épen oly kevéssé ébresztett érdeklődést Majorkán. A Phalanx vezérének tanúsága szerint az egész szigeten aligha lehetett volna száz igazán veszedelmes kommunistát találni. Hiszen honnan is vette volna őket a kommunista párt? Kis zöldségkertészek hazája ez a sziget, olaj-, mandula- és narancsfák hazája, ipar és gyárak nélkül. A fiam egy teljes évig eljárhatott a propagan- dagyülésekre, anélkül, hogy akár ő, akár társai ellenfeleikkel súlyosabb természetű érveket váltottak volna, mint aminőket ököllel váltani lehet. Állítom, becsületszavamra állítom, hogy a szent háborút megelőző hónapok folyamán egyetlen egy merénylet sem történt, se személyek, se a tulajdon ellen. “De öltek Spanyolországban”, fogják mondani. Százharmincöt politikai gyilkosság történt, nem Májorkán, hanem az anyaországban, 1936 márciusától júliusig. Ez igaz. Ott tehát a jobboldali terror felléphetett azzal, hogy ártatlanokra is kiterjeszti a bűnösök és bűntársaik ellen vezetett vad és vak bosszút. De mert Máj orkán nem történtek bűntények, itt csak preventív tisztogatásról lehetett szó, a gyanúsak rendszeres kiirtásáról. A törvényes Ítéletek legnagyobb része, melyeket a majorkai katonai bíróságok hoztak — majd később szólok a sokkal nagyobb tömegű sommás kivégzésekről — nem említ más bűnt mint ezt: desaffeccion al movi- miento Salvador — ami közönyt jelent a felszabadító mozgalommal szemben — és pedig olyat, amely szavakban, esetleg csak gesztusban nyilatkozott meg. Egy négytagú családot, kitűnő polgárokat, apát, anyát és két fiút, — egyik tizenhat, másik tizenkilenc éves, — halálra Ítélték néhány tanú bemondására, akik állítólag látták, hogy a vádlottak kertjükben tapsoltak amikor katalán repülők repültek át felettük. Az amerikai konzul közbelépése egyébként megmentette az asszony életét, aki Porto-Ricóban született. Talán azt felelik erre, hogy Fou- quier-Tinville dossziéiban gyakran találkozunk a forradalmi igazságszolgáltatás hasonló koncepciójával? Igen, de épen azért a Fouquier-Tinville neve a “tisztes polgár” szemében egyike a történelem leiszonyubb neveinek. Igazán hisztek Francois Mau- riac regényeinek polgári humanizmusában s nem gondoljátok, hogy a vér gőze egy szép napon ezeknek az embereknek a fejébe szállhat? Én azonban nagyon furcsa dolgokat láttam. Itt van például egy harmincöt éves leány, az embereknek abból az ártalmatlan fajtájából amelyet arrafelé beatá-nak neveznek. Békésen éldegél családja ölén ahogy mondani szokás, miután előbb apácasággal próbálkozott; idejének azt a részét, amelyet nem foglal le a templomozás, a szegényeknek szenteli. Ez az idősebb, békés leány egyszerre csak érthetetlen, ideges rémületbe esik, bosszuállásról beszél s nem akarja egyedül elhagyni a házat. Egy jó barátnője, akinek a nevét nem mondhatom meg, megszánja s remélve, hogy sikerülni fog megnyugtatni, magához veszi. Egy idő múlva a bigott leány elhatározza, hogy visszamegy családjához. A távozásra kitűzött nap reggelén a jó barátnő előveszi s szeretettel kikérdezi. “Nézze kedves, kitől tarthatna Maga? Hiszen Maga a jó isten igaz ártatlan kis báránykája, ki kívánhatná a halálát egy ilyen teljesen ártalmatlan lénynek, mint Maga?” — “Ártalmatlan? Nagysád nem tudja. Nagysád azt hiszi, hogy én nem tudom az Egyházat szolgálni? Mindenki ezt gondolja rólam, s ezért mindenki megbízik ben- neb. De tessék tudakozódni. Én, nagysád, nyolc férfit lövettem agyon . . .” Igen, nagyon érdekes, nagyon furcsa dolgokat volt alkalmam látni odalen. Ismertem Pálmában egy igen jó családból való fiút, egy nagyon kedves, szives fiút, akit mindenki szeretett. Kis arjsztokra- tikuks, kedvesen kövérkés tenyerében talán száz ember halálának titkát őrzi . . . Egyszer egy nőismerőse gyönyörű nagy rózsát lát a nemes fiatal ur szalonja asztalán. — Szépek a rózsák, ugy-e szépek, asszonyom? — Gyönyörűek. — S ha tudná, honnan valók, még jobban csodálná őket. — Hogyan tudhatnám honnan valók ? — M. asszony cellájából hoztam, akit ma reggel végeztünk ki. Nem, a spanyol jobboldaliak nem voltak olyan ostobák; ezt meg kell nekik adni. Hogy nem lett volna elég idejük a dolgokat jól meggondolni? Nem, olyan buta én sem vagyok, hogy ezt elhigyjem. A márciusi választásoktól a julius tizenkilencedik pronunciamentoig három és fél hónap tellett el. Egy gyermek is megértheti, hogy tizenkét rövidke hét bizonyára nem lett volría elég a polgárőrség és a hadsereg felkelésének megszervezésére. Hacsak nem úgy gondoljuk el a dolgot, hogy Franco generális táviratilag értesítette cinkosait: “Holnap kezdem a forradalmat. Mit határozott ?” Hát igy távirattal amiben minden világosan bent áll, még az is, hogy válasz fizetve. Ami pedig Mussolini és Hitler urakat illeti, őket bizonyára egyszerűen csak a Kanári szigetekről értesítették telefonon, Calvo Sotelo meggyilkolásának a napján! Ha akarják, azt is elhiszem, hogy a püspökök az utolsó pillanatig semmit sem tudtak arról, amit. annyi hozzájuk oly közel álló személyiség készített elő s akik ugylátszik nem nagyon bíztak a főtisztelendő urak diszkréciójában. Egyébként miért tiltakoznának az ellen, hogy már előre támogatták óhajaikkal és imáikkal a szent háború ügyét — nuest- ra santa guerra? Miért kellene ezt letagadni? Nem, a spanyol jobboldaliak nem voltak ostobák. Az utolsó pillanatig azt állították, hogy ellenségei az erőszaknak. A Phalanxot, mely meg volt győződve róla, hogy ricinus olajjal megtisztíthatja az országot ellenségeitől, a Phalanxot még 1936 julius 19-én annyira elitélték, hogy amikor egy Barbara nevű tizenhat éves phalangistát csaknem a szememláttára megöltek (az államcsíny reggelén már), az a személyiség, akit a társadalmi konvenció kényszere alatt a majorkai püspök Öméltóságának vagyok kénytelen nevezni, miután sokáig habozott, hogy megengedje-e az erőszak e fiatal képviselőjének egyházi szertartással való eltemetését, — aki kardot fog, az kard által vész el, mondja az irás — végre is megelégedett azzal, hogy megtiltotta papjainak, hogy fehér ingben jelenjenek meg a szertartáson. Hat héttel később amikor a fiamat motorbiciklin az előőrsig kisértem, a halott testvérét ott találtam a porto-christoi utón elterülve, már kihűlt testtel, sürü légyrajok halotti leple alatt. Két nappal előbb a szomszédos kis város, Manacor, kétszáz lakosát,^ akiket gyanúsaknak találtak, az olaszok, éjnek idején kirángatták ágyaikból, csoportokban a temetőbe vitték, főbelőtték s kissé távolabb nagy rakásban elégették. Az a személyiség, akit társadalmi konvenciók alapján kénytelen vagyok érsekpüspöknek nevezni, elküld- dötte e helyre egy papját aki, vérben taposva cipőjével, két sortüz között, osztogatta az utolsó kenetet. De hagyjuk e vallásos-katonai manifesztáció részleteit, szeretném kímélni, már amennyire lehet, a mi hősies francia ellenforradalmáraink érzékenységét, mert ők édes testvérei azoknak, akiket láttunk, én és a feleségem, gyáván elfutni a szigetről, mert hirtelen — alaptalanul — hire terjedt, hogy az ellenség kiszállt a szigetre. Egyszerűen csak megjegyzem, hogy e szegény, védtelen nyomorultak le- gyilkolása nem váltott ki egyetlen egy elitélő szót, még egy ártalmatlan tartózkodó gesztust sem az egyházi hatóságok részéről, akik megelégedtek azzal, hogy bünbocsánatért könyörgő körmeneteket szervezzenek. El lehet hinni, hogy ilyen körülmények között a ricinusolajra való legkisebb célzást is időszerűtlennek tartották volna, ünnepélyes temetést rendeztek a második Barbarának s miután a város vezetősége elhatározta, hogy a két testvér nevét adja az egyik uccának, az uj névtáblát ugyanaz a személy szentelte fel s áldotta meg, akit, a társadalmi konvenciók következtében, állandóan Palma érsekpüspök Öméltóságának vagyok kénytelen nevezni. Meg kell mondanon, hogy három évi külföldi tartózkodás után hazatérve, hazámat oly mélységesen megosztva találtam, hogy alig ismertem rá. 1937 tavasza minden bizonnyal egyike volt a legtragikusabb francia tavaszoknak, a polgárháború tavasza. A politikai versengések társadalmi gyűlölködéssé fajultak, a kölcsönös félelem elviselhetetlen atmoszférája közepett. A Félsz! A Félsz! Ez a tavasz a félelem tavasza volt. Hatalmasoknak kell lenniük az élet erőinek, ha ebben a levegőben a gesztenyefák mégis kiviritottak. Az arcokra sem ismertem rá, “Végezni velük, és pedig azonnal!” — dadogták a legbékésebb polgárok. Spanyol nyelven hozzászoktam volt már ehhez a mondathoz “ők, vagy mi!” így hivta ki egymást a Notre-Dame öreg tornyain innen és túlról, Auteuil és Passy polgára és Ménilmuche proletárjai, kik egyébként egymást lökdösték minden nap a Kiállítás esőtől csepegő állványai alatt. (folytatjuk) A BÉRMUNKÁS az egyetlen forradalmi lap, mely magyar nyelven jelenik meg. Terjesztése forradalmi kötelesség, amit csak forradalmároktól várunk el.
