Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-02-11 / 1045. szám
1939 február 11. BÉRMUNKÁS 5 oldal GEORGES BERNANOS: NAGY TEMETŐK A HOLDFÉNYBEN — A Spanyolországban tobzódó fasizmus minden képzeletet felülmúló rémségeit leplezi le a kitűnő francia iró és publicista müve, melyből az alábbi részleteket közöljük. Az olvasónak tudnia kell, hogy Bernanos nem forradalmár, nem radikális, nem balodali- Ellenkezőleg: royalista, legitimista, a jobboldali “felvilágosodott” reakció embere. De mert tisztességes ember és hazáját igazán szerető francia, nem tudja elhallgatni az igazságot. Bernanos eszme-menete tele van világnézete hibáival, de a spanyol rémségek kinyitották a szemét: a francia álarc mögött világosan látja a kapitalista osztálytársadalom gyilkos vigyorgását. — A szerkesztőség. <í>----------------------------------------(folytatás) Ne higyje senki, hogy a börtönök kitisztogatása hirtelen véget vetett a különítmények munkájának. Csak meglassította. A_ távolfekvő falvak föllélegeztet, mert a ronda munka azontúl csak Pálma közvetlen környékén ment végbe. De a katonai hatóságok célja, a botrány csökkentése, nem volt könnyen elérhető. Azelőtt a hozzátartozóknak csak néhány lépést kellett menniök, hogy halottaikat agnoszkálják. Most azonban költséges utazásra és formalitásokra volt szükség, amiket kínossá tett az apák, anyák hihetetlen sokasága s az a körülmény, hogy a börtönök névjegyzéke nem egyezett meg a sírásók föl jegyzéseivel, ami tragikus tévedésekre vezetett. S mert a tömegsírok nem árulták el titkukat, a hozzátartozóknak csak egyetlen módjuk maradt halottaik felismerésére: a jószándéku hatósági ember megengedte, hogy a kivégzettek halomra hányt ruháit föl- turják s halottjuk ingét vagy alsónadrágját fölfedezzék. Igyekszek minden frázisok nélkül leírni. Nem hallomás után mondom, amit elmondok. S nem egy ismeretlen maffiáról beszélek. Ezek a tények közismertek. Van, aki helyesli őket van aki nem helyesli, de senki sem tagadja. Hadd Írjak ide egy interv jut a porto-cristo-i apácákkal, mely Palma összes lapjaiban megjelent, a katolikus hivatalos lapokban is. Porto Cristo volt az a kikötő, ahol 1936-ban a katalán respublikánk katonák partra szálltak. De mert nem tudtak tovább jutni a sziget belsejébe, hat hét múlva visszahajóztak Katalániá ba. Az apácák egy penzionátust vezettek, amely üres volt éppen, a vakáció miatt. Főnöknőjük igen élénken mondta el az újságírónak, hogy’ vonultak be a vörösek, hogy kerültek a megrémült apácák először érintkezésbe a barcelonai milic-katonák- kal, akik gorombán rájuk parancsoltak, hogy vessenek ágyat a sebesülteknek. A zűrzavar közepette hirtelen megjelenik egy délamerikai, egy óriás, revolverrel a kezében és igy mutatkozik be: “Kedves testvérek, én katolikus vagyok és kommunista. Mindenkit lelövök, aki Maguknak nem adja meg a kellő tiszteletet.” Két napig szakadatlanul fáradozik ez az ember, élelmiszereket szerez az ápolónőknek, velük együtt ápolja a sebesülteket, akiknek a száma egyre nő s ha, nagyritkán, van egy pár perc szabad ideje, kedves hitvitát folytat a főnöknővel, aki erről humorosan számol be az újságírónak. Végre elkövetkezik a harmadik nap hajnala s a főnöknő igy fejezi be elbeszélését : — Hirtelen puskaropogást hallunk, a sebesültek nyugtalankodnak, a milic-katonák visszavonulnak s mi térden állva kérjük istent, hogy segítse meg közelgő szabaditóinkat. Kívülről kiáltásokat hallunk: “Viva Espana! Arriba Espana!” és az ajtókat betörik. Mit mondjak még? Derék katonáink beözönlenek, leszámolnak a sebesültekkel. A mi délamerikánu- sunkat ölték meg utolsónak. Mert néhány nap múlva csodálkozásomnak adtam kifejezést az intervju szerzője előtt, másnap egy pár védekező sort irt, melyből csak ezt idézem: “Akadnak szánakozó lelkek, akik azt hiszik, kötelességük fellázadni a szent háború szükségszerű cselekményei ellen. De aki háborút indít, az a háború törvényeinek veti alá magát. S nem ez-e a háború legelső törvénye: — Jaj a legyőzőiteknek” Mert a lakosság undora egyre nőtt, s mert az elégedetlenség a Phalanx miatt, melytől hirtelen elszedték a fegyvert és vezetőit, veszedelmessé válhatott volna, a katonai hatóságok egy harmadik tisztogatási módot vezettek be, amely még diszkré- tebb volt. Ideirom egész egyszerűségében : A nem-kivánatos foglyokat egy éjjel értesítették, hogy szabadon bocsátják őket, mert nem indul ellenük eljárás. A foglyok aláírták az el- bocsájtottak jegyzékét, visszakapott holmijukért kiállították a nyugtát, összekötözték batyujukat, szóval az összes formalitásoknak eleget tettek, ami a börtönigazgatóságot minden elkövetkezendő felelősség alól felmenthette. Hajnal két órakor kettesével kieresztették őket a börtönből. Ami annyit jelent, hogy a börtön hátsó kapujánál, egy elhagyott kis uccában, egy teherautót láttak, mellettük re- volveres kísérőket: “Csend Hazaviszünk benneteket!” S a temetőbe vitték őket. Az a magas személyiség, akit a társadalmi konvenció alapján, majorkai püspök őexellenciá jónak kell neveznem, aláírta a spanyol püspökök kollektiv nyílt levelét. Remélem, hogy reszketett a toll elaggot kezében. Lehetetlen, hogy ne tudjon ezekről a rémségekről. Szemébe mondom, ahol és amikor kívánja. S tanút is meg tudok nevezni. Katedrálisának egyik ka- nonokja, akit jól ismer, hires egyházi szónok, a teológia doktora, mindig fenntartás nélkül elismerte a katonai hatóságot. Ez nyugtalanított egy hivő asz- szonyt, kinek a kanonok a gyóntatója volt. De az asszony csak akkor mert szólni a szent atyának, mikor az általam elmondottak köztudomásúvá lettek. A kanonok a legnagyobb nyugalommal hallgatta végig lelki gyermekét. “De csak nem helyesli ezt a . . .” — kérdezte az asszony. — “Én nem helyeslek nem helytelenítek semmit” — felelt a sötét lelkiatya. — “Kegyednek fogalma sincs arról .milyen nehéz a mi hivatásunk ezen a szigeten. A lelkészek legutóbbi gyűlésén, melyet őexellenciája elnöklete alatt tartottunk, kiderült, hogy az elmúlt évben a majorkaiak közül csak 14 százalék áldozott meg husvétra. Az ilyen súlyos helyzet igazolja a rendkívüli intézkedéseket.” Láttam lent Majorkán, amint átvonultak a Ramblán az emberrel megrakott teherautók. Mint a mennydörgés zúgtak el a színes, frissen mosott még víztől csepegő, vidám vásári zajjal teli terraszok mellett. A teherautók szürkék voltak az ut porától, szürkék az emberek is rajtuk, ahogy ott ültek négyesével, szürke sapkájuk ferdére csapva, kezük szép engedelmesen vászon nadrágjukon. Esténként szedték őket össze a távoli tanyákról, este, amikor hazamentek a földekről; igy indultak utolsó útjukra: ingüket még vállukhoz ragasztotta az izzadság, kezük még tele a napi munkával, otthagyva az asztalon az yépen felszolgált levest s az asszonyt, aki már későn ér a kertajtóhoz, lélekszakadva, a tiszta asztalkendőbe kötött kis csomagjával: A Diós recuerdos! Azt fogják mondani szentimentális vagyok. Isten ments! Csak ismétlem s ismételni fogom fáradhatatlanul: ezek az emberek nem öltek meg senkit, nem bántottak senkit. Éppen olyan parasztok, mint aminőket mindnyájan ismerünk vagy jobban mondva, aminőket apáink ismertek s akikkel apáink szívesen szorítottak kezet. Mert nagyon hasonlók ezek a parasztok a mi francia faluink ke- ményfejü parasztjaihoz, akiket a gambettista propaganda formált, vagy a Var vincelléreihez, akik között a vén cinikus Georges Clémenceau terjesztette valamikor a tudomány és az Emberi Haladás igéit. Nem szabad elfelejteni, hogy tegnap még köztársaságban éltek — Viva la republica! —, hogy 1936 július 18-án este még a köztársaság volt a mindenki által elismert törvényes államforma, amelyet a hadsereg is megtapsolt, a gyógyszerészek, orvosok, tanítók, az összes intellektuel- lek helyeselték. “Nem kételkedünk benne, hogy tényleg derék emberek voltak,” fogják mondani a spanyol püspökök “mert hiszen ezeknek a szerencsétleneknek legnagyobb része megtért, in extremis. A majorkai tisztelendő atya tanúsága szerint e kedves gyermekeinek csak tiz százaléka utasította el az utolsó szentséget, mielőtt derék katonáink a túlvilágra küldték volna őket.” A százalék- arány kitűnő, el kell ismerni, csak becsületére szolgálhat tisz- telendőséged buzgólkodásának. Isten fizesse meg! Nem akarok most, legalább is nem e pillanatban, véleményt nyilvánítani az igehirdetés e formája felett. De tegyük fel, hogy legközelebb a mi határainkon innen honosítják meg. Ki nem fogja elismerni, hogy joggal tehetem fel magamnak a kérdést: mit várhatunk tőle, mi, francia katolikusok? Toulonban Írom e sorokat. Tegyük fel például, hogy Charles Maurras, az Antinéa szerzője visszajövet Szalamnká- ról, ahová el kell mennie e napokban, Franco generális üdvözlésére, hozzálát szülővárosa, Martigues, preventív tisztogatásához : erősen kételkedem, hogy Martigues plébánosa ilyen vigasztaló eredményeket remélhetne. Valószínűleg azon lesz hát, hogy mi még szigorúbbak legyünk. (folytatjuk) LOS ANGELES ÉS KÖRNYÉKÉN SIMON JÁNOS munkástárs a Bérmunkás teljes jogú megbízottja, aki előfizetéseket, akár uj, akár régit nyugta ellenében vesz át. Kérjük a magyarságot, hogy Simon munkástársunkat ebben a munkájában támogassa. A Lapbizottság. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir- ják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a termelő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) képtelenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osztálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért.” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉRRENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belüL
