Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)

1939-02-11 / 1045. szám

1939 február 11. BÉRMUNKÁS 5 oldal GEORGES BERNANOS: NAGY TEMETŐK A HOLDFÉNYBEN — A Spanyolországban tobzódó fasizmus minden képzeletet felülmúló rémségeit leplezi le a kitűnő francia iró és publicis­ta müve, melyből az alábbi részleteket közöljük. Az olvasó­nak tudnia kell, hogy Bernanos nem forradalmár, nem radi­kális, nem balodali- Ellenkezőleg: royalista, legitimista, a jobboldali “felvilágosodott” reakció embere. De mert tisz­tességes ember és hazáját igazán szerető francia, nem tudja elhallgatni az igazságot. Bernanos eszme-menete tele van világnézete hibáival, de a spanyol rémségek kinyitották a szemét: a francia álarc mögött világosan látja a kapitalista osztálytársadalom gyilkos vigyorgását. — A szerkesztőség. <í>----------------------------------------­(folytatás) Ne higyje senki, hogy a bör­tönök kitisztogatása hirtelen véget vetett a különítmények munkájának. Csak meglassítot­ta. A_ távolfekvő falvak fölléle­geztet, mert a ronda munka azontúl csak Pálma közvetlen környékén ment végbe. De a katonai hatóságok célja, a bot­rány csökkentése, nem volt könnyen elérhető. Azelőtt a hozzátartozóknak csak néhány lépést kellett menniök, hogy ha­lottaikat agnoszkálják. Most azonban költséges utazásra és formalitásokra volt szükség, amiket kínossá tett az apák, anyák hihetetlen sokasága s az a körülmény, hogy a börtönök névjegyzéke nem egyezett meg a sírásók föl jegyzéseivel, ami tragikus tévedésekre vezetett. S mert a tömegsírok nem árul­ták el titkukat, a hozzátarto­zóknak csak egyetlen módjuk maradt halottaik felismerésére: a jószándéku hatósági ember megengedte, hogy a kivégzet­tek halomra hányt ruháit föl- turják s halottjuk ingét vagy alsónadrágját fölfedezzék. Igyekszek minden frázisok nélkül leírni. Nem hallomás után mondom, amit elmondok. S nem egy ismeretlen maffiá­ról beszélek. Ezek a tények köz­ismertek. Van, aki helyesli őket van aki nem helyesli, de senki sem tagadja. Hadd Írjak ide egy interv jut a porto-cristo-i apácákkal, mely Palma összes lapjaiban megje­lent, a katolikus hivatalos la­pokban is. Porto Cristo volt az a kikötő, ahol 1936-ban a katalán respub­likánk katonák partra szálltak. De mert nem tudtak tovább jutni a sziget belsejébe, hat hét múlva visszahajóztak Katalániá ba. Az apácák egy penzionátust vezettek, amely üres volt éppen, a vakáció miatt. Főnöknőjük igen élénken mondta el az új­ságírónak, hogy’ vonultak be a vörösek, hogy kerültek a megré­mült apácák először érintkezés­be a barcelonai milic-katonák- kal, akik gorombán rájuk pa­rancsoltak, hogy vessenek ágyat a sebesülteknek. A zűrza­var közepette hirtelen megjele­nik egy délamerikai, egy óriás, revolverrel a kezében és igy mutatkozik be: “Kedves testvérek, én katoli­kus vagyok és kommunista. Mindenkit lelövök, aki Maguk­nak nem adja meg a kellő tisz­teletet.” Két napig szakadatla­nul fáradozik ez az ember, élel­miszereket szerez az ápolónők­nek, velük együtt ápolja a sebe­sülteket, akiknek a száma egy­re nő s ha, nagyritkán, van egy pár perc szabad ideje, kedves hitvitát folytat a főnöknővel, aki erről humorosan számol be az újságírónak. Végre elkövet­kezik a harmadik nap hajnala s a főnöknő igy fejezi be elbeszé­lését : — Hirtelen puskaropogást hallunk, a sebesültek nyugta­lankodnak, a milic-katonák visszavonulnak s mi térden áll­va kérjük istent, hogy segítse meg közelgő szabaditóinkat. Kí­vülről kiáltásokat hallunk: “Vi­va Espana! Arriba Espana!” és az ajtókat betörik. Mit mond­jak még? Derék katonáink be­özönlenek, leszámolnak a sebe­sültekkel. A mi délamerikánu- sunkat ölték meg utolsónak. Mert néhány nap múlva cso­dálkozásomnak adtam kifeje­zést az intervju szerzője előtt, másnap egy pár védekező sort irt, melyből csak ezt idézem: “Akadnak szánakozó lelkek, akik azt hiszik, kötelességük fellázadni a szent háború szük­ségszerű cselekményei ellen. De aki háborút indít, az a háború törvényeinek veti alá magát. S nem ez-e a háború legelső tör­vénye: — Jaj a legyőzőiteknek” Mert a lakosság undora egyre nőtt, s mert az elégedetlenség a Phalanx miatt, melytől hirtelen elszedték a fegyvert és vezető­it, veszedelmessé válhatott vol­na, a katonai hatóságok egy harmadik tisztogatási módot vezettek be, amely még diszkré- tebb volt. Ideirom egész egysze­rűségében : A nem-kivánatos foglyokat egy éjjel értesítet­ték, hogy szabadon bocsátják őket, mert nem indul ellenük el­járás. A foglyok aláírták az el- bocsájtottak jegyzékét, vissza­kapott holmijukért kiállították a nyugtát, összekötözték batyu­jukat, szóval az összes formali­tásoknak eleget tettek, ami a börtönigazgatóságot minden el­következendő felelősség alól fel­menthette. Hajnal két órakor kettesével kieresztették őket a börtönből. Ami annyit jelent, hogy a börtön hátsó kapujánál, egy elhagyott kis uccában, egy teherautót láttak, mellettük re- volveres kísérőket: “Csend Ha­zaviszünk benneteket!” S a te­metőbe vitték őket. Az a magas személyiség, akit a társadalmi konvenció alapján, majorkai püspök őexellenciá jó­nak kell neveznem, aláírta a spanyol püspökök kollektiv nyílt levelét. Remélem, hogy reszketett a toll elaggot kezé­ben. Lehetetlen, hogy ne tudjon ezekről a rémségekről. Szemé­be mondom, ahol és amikor kí­vánja. S tanút is meg tudok ne­vezni. Katedrálisának egyik ka- nonokja, akit jól ismer, hires egyházi szónok, a teológia dok­tora, mindig fenntartás nélkül elismerte a katonai hatóságot. Ez nyugtalanított egy hivő asz- szonyt, kinek a kanonok a gyóntatója volt. De az asszony csak akkor mert szólni a szent atyának, mikor az általam el­mondottak köztudomásúvá let­tek. A kanonok a legnagyobb nyugalommal hallgatta végig lelki gyermekét. “De csak nem helyesli ezt a . . .” — kérdezte az asszony. — “Én nem helyes­lek nem helytelenítek semmit” — felelt a sötét lelkiatya. — “Kegyednek fogalma sincs ar­ról .milyen nehéz a mi hivatá­sunk ezen a szigeten. A lelké­szek legutóbbi gyűlésén, melyet őexellenciája elnöklete alatt tartottunk, kiderült, hogy az el­múlt évben a majorkaiak közül csak 14 százalék áldozott meg husvétra. Az ilyen súlyos hely­zet igazolja a rendkívüli intéz­kedéseket.” Láttam lent Majorkán, amint átvonultak a Ramblán az em­berrel megrakott teherautók. Mint a mennydörgés zúgtak el a színes, frissen mosott még víztől csepegő, vidám vásári zajjal teli terraszok mellett. A teherautók szürkék voltak az ut porától, szürkék az emberek is rajtuk, ahogy ott ültek né­gyesével, szürke sapkájuk fer­dére csapva, kezük szép enge­delmesen vászon nadrágjukon. Esténként szedték őket össze a távoli tanyákról, este, amikor hazamentek a földekről; igy in­dultak utolsó útjukra: ingüket még vállukhoz ragasztotta az izzadság, kezük még tele a na­pi munkával, otthagyva az asz­talon az yépen felszolgált levest s az asszonyt, aki már későn ér a kertajtóhoz, lélekszakadva, a tiszta asztalkendőbe kötött kis csomagjával: A Diós recuerdos! Azt fogják mondani szenti­mentális vagyok. Isten ments! Csak ismétlem s ismételni fo­gom fáradhatatlanul: ezek az emberek nem öltek meg senkit, nem bántottak senkit. Éppen olyan parasztok, mint aminőket mindnyájan ismerünk vagy job­ban mondva, aminőket apáink ismertek s akikkel apáink szí­vesen szorítottak kezet. Mert nagyon hasonlók ezek a parasz­tok a mi francia faluink ke- ményfejü parasztjaihoz, akiket a gambettista propaganda for­mált, vagy a Var vincelléreihez, akik között a vén cinikus Geor­ges Clémenceau terjesztette va­lamikor a tudomány és az Em­beri Haladás igéit. Nem szabad elfelejteni, hogy tegnap még köztársaságban éltek — Viva la republica! —, hogy 1936 jú­lius 18-án este még a köztársa­ság volt a mindenki által elis­mert törvényes államforma, amelyet a hadsereg is megtap­solt, a gyógyszerészek, orvosok, tanítók, az összes intellektuel- lek helyeselték. “Nem kételke­dünk benne, hogy tényleg de­rék emberek voltak,” fogják mondani a spanyol püspökök “mert hiszen ezeknek a szeren­csétleneknek legnagyobb része megtért, in extremis. A major­kai tisztelendő atya tanúsága szerint e kedves gyermekeinek csak tiz százaléka utasította el az utolsó szentséget, mielőtt de­rék katonáink a túlvilágra küld­ték volna őket.” A százalék- arány kitűnő, el kell ismerni, csak becsületére szolgálhat tisz- telendőséged buzgólkodásának. Isten fizesse meg! Nem akarok most, legalább is nem e pilla­natban, véleményt nyilvánítani az igehirdetés e formája felett. De tegyük fel, hogy legközelebb a mi határainkon innen hono­sítják meg. Ki nem fogja elis­merni, hogy joggal tehetem fel magamnak a kérdést: mit vár­hatunk tőle, mi, francia katoli­kusok? Toulonban Írom e soro­kat. Tegyük fel például, hogy Charles Maurras, az Antinéa szerzője visszajövet Szalamnká- ról, ahová el kell mennie e na­pokban, Franco generális üdvöz­lésére, hozzálát szülővárosa, Martigues, preventív tisztoga­tásához : erősen kételkedem, hogy Martigues plébánosa ilyen vigasztaló eredményeket remél­hetne. Valószínűleg azon lesz hát, hogy mi még szigorúbbak legyünk. (folytatjuk) LOS ANGELES ÉS KÖRNYÉKÉN SIMON JÁNOS munkástárs a Bérmunkás teljes jogú meg­bízottja, aki előfizetéseket, akár uj, akár régit nyugta el­lenében vesz át. Kérjük a magyarságot, hogy Simon munkástársun­kat ebben a munkájában tá­mogassa. A Lapbizottság. ELVINYILATKOZAT A munkásosztály és a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet béke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dolgozó emberek milliói között s az élet összes javait ama kevesek bir- ják, akikből a munkáltató osztály áll. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet, a ter­melő eszközöket és megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és keve­sebb kezekbeni összpontosulása a szakszervezeteket (trade unions) kép­telenné teszik arra, hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyék a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak, amely lehetővé teszi, hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozó másik csoport ellen uszítsák és ezáltal elősegítik, hogy bérharc esetén egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osz­tálynak a munkásokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal kö­zös érdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykép felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be­szüntessék a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak vala­melyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. E maradi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért.” ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: “LE A BÉR­RENDSZERREL!” A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belüL

Next

/
Oldalképek
Tartalom