Bérmunkás, 1939. január-június (27. évfolyam, 1040-1064. szám)
1939-01-07 / 1040. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1939 január 7. EGYRŐL-MASROL Elmondja: Z. J. A nemzetiségi gyűlölet fokozása A különböző nyelveket beszélő népek között a gyűlölködés régi keletű, de talán sohasem volt oly magas fokú, mint az utolsó negyed században. A világháború kitörése óta a különböző nemzetiségek elsőbb néprétegei kiolthatatlan gyűlölettel viseltetnek egymás iránt, anélkül, hogy elfogadható okát tudnák adni ezen gyűlöletnek. Bár emlékezet óta mindig voltak bujtogatók, akik a nyelvi diferenciák folytán igyekeztek a különböző nyelveket beszélőket egymás ellen uszítani, de annyira nem sikerült nekik elhinteni a gyűlöletet, hogy annak súlyos következményei lettek volna a régmúlt időkben. Hogy ezt a kérdést mennél érthetőbben tárgyaljuk, vegyük példának a régi Magyarország elnyomottainak egymáshoz való viszonyát és viselkedését. Abban az időben is voltak magyarok, tótok, szerbek, horvá- tok, németek, de a gyűlölet megközelítőleg sem volt oly magas fokú, mint a világháború. utáni években. Ezek a különböző nyelveket beszélő elnyomottak egész szépen megfértek egymással. Együtt dolgoztak, együtt szenvedtek és megtörtént, hogy együtt harcoltak az elnyomatás ellen. Pedig abban az időben sem volt mentes az ország a nemzetiségi bujtogatóktól. A magyar bujtogatók, minden áron magyarosítani akarták a tótokat, szerbeket, horvá- tokat, svábokat. A tótok, hor- vátok stb. viszont autonómiát akartak, hogy a tótul beszélőket ne magyar csendőrök, hanem tótok verjék agyba-főbe. Ezen villongások megvoltak a háború előtt is, de a néptömegek között nem találtak hitelre és a nagy tömegek bizalmatlanok voltak azok iránt, akik ilymódon magyarázták a bajok kutforrását. De ,amint látszik, a régi felfogás a háború utáni időkben nagyon megváltozott és sajnálattal kell látnunk, hogy az elnyomottak között a nyelvi gyűlölet annyira elharapódzott, hogy ma azon is összevesznek és egymást legyilkolják, hogy a templomban az istentiszteletet magyar, vagy tót nyelven tartsák-e meg? Kétségtelen, hogy ezen szomorú állapot a bujtogtók munkájának az eredménye és csodálkoznunk kell azon, hogy a nincstelenek annyira vissza fejlődtek az utóbbi negyed században, hogy ilyen aljas bujtogatók uszítására hajlandók egymás legyilkolására. Pedig ha csak egy kicsit gondolkoznának a dolgok felett, nagyon köny- nyen rájönnének, hogy akik ezen nyelvi villongásokat előkészítik, mennyire nem őszinték azon elvekhez melyeket másokkal elakamak fogadtatni. A világháború óta történt változások világosan igazolják, hogy ezek a nemzetiségi vezérek nem egyebek aljas búj tógátoknál, akik minden aljasságra hajlandók, hogy ők a felszínen maradjanak. A Károlyi forradalom idején köztársaságiak voltak. A tanácsköztársaság idején azonnal kommunisták .ettek. Amikor Horthy ék a románok segítségével leverték a tanácsköztársaságot, a népvezérek rögtön horthyisták lettek. A Csehszlovákiához kapcsolt területen a legvéresebb szájú csehek lettek azok, akik előzőleg a tótokat minden áron magyarosítani akarták. Most, hogy ismét vissza adták a régi magyarországi terület egyes részeit, azok a vezérek, akik a cseh uralom alatt a magyarok kipusztitását hirdették, ma a leglelketlenebb uszítást végzik a tótok és csehek ellen. És ennek az uszításnak az eredményei azok a villongások, melyek oly helyeken történnek, ahol vegyes nyelvet beszélő népek laknak. Pedig nem kell hozzá salamoni bö.csesség, hogy meglássuk, hogy a bajok forrása nem a nemzetiségi kérdésből ered. A régi Magyarországon 'is voltak elnyomók és elyomottak. Az elnyomottak egyformán szenvedtek, akármilyen nyelvet beszéltek, viszont az elnyomók akkor is henye életet éltek, ha egy szót sem tudtak magyarul. A Csehszlovákiához, Romániához, vagy Jugoszláviához csatolt területeken az elnyomottak — ugyancsak — elnyomottak voltak, mig a kizsákmányolok ott is gondnélkül éltek. Tehát nyilvánvaló, hogy az elnyomatás, a szenvedés nem azért van, mert az elnyomóink magyarul, tótul, románul vagy szerbül beszélnek, hanem, mert a rendszer .amelyben élünk az elnyomatásra van alapítva. Ha máról, holnapra — mire kilátás van, ha nem is hamar — az összes népek egy kormányzat alá kerülnének, az elnyomottak szenvedései akkor sem enyhülnének, mint ahogy nem enyhült az osztrákoké és szudéta németeké az által, hogy most nem Schusnigg, vagy Benes kormányozza őket, hanem Hitler. A nemzeti és faji kérdések csak az elnyomottak tudatlanságban tartását szolgálják. És amíg az elnyomottak ily aljasságokra felhasználhatók, addig a nemzetközi elnyomók nyugodtan alszanak. Éppen ideje volna már meg tanulni a magyar, tót, cseh, román ,szerb és minden ország elnyomottjainak, hogy az ellenségük nem a más nyelvet beszélő elnyomott munkásság, hanem a nemzetközi kapitalizmus, a kizsákmányolok. Amikor ezt felismeri a munkásság és megszüntetéséhez lát hozzá, a nemzeti, faji és nyelvi gyűlölködések nyomtalanul eltűnnek. magyar “Munkáslapokról” Aki fáradságot vesz magának s vizsgálatot folytat annak megállapítására, hogy a magyar munkásság milyen szellemi táplálékot kap a lapok és újságok utján, lesújtó eredményeket fog találni. Amikor magyar lapok és újságokról beszélünk, nemcsak az amerikai magyar sajtó termékekre célozunk hanem beleértjük úgy a Magyarországiakat, mint a világ más országaiban megjelenő magyar kiadványokat. A magyarországi munkásság vezető szellemi fegyvere hosz- szu. időn keresztül a “Népszava” volt, amely egy időben — régen volt — azt mondhatnánk jó munkát végzett a munkásság nevelése terén. A viszonyok azonban az egykori szókimondó “Népszavát” térdre kény- szeritették és ma azt mondhatjuk, semmivel sem különbözik egy liberális polgári laptól. Magyarországon volt a múltban néhány vidéki “munkás” lap és emellett, minden szakszervezetnek volt szaklapja, ezek azonban a múltak emlékei. A legutóbbi magyarországi sajtótörvény még a mérsékelt liberális lapok megjelenését is lehetetlenné tette és talán a “Népszaván” kívül más ‘“munkás” lap nem is jelelnik meg. Elképzelhető, hogy milyen engedményeket kellett a “Népszavának” tenni, hogy megjelenhessen? Magyarországon kívül számottevő magyar sajtó Amerikában van és ajánlatos azokat bonckés alá venni, hogy meglássuk, hogy milyen szellemi táplálékot nyújtanak az amerikai munkásságnak. A polgári lapokkal talán szükségtelen foglalkoznunk, hiszen az nem képezheti vita tárgyát senki előtt, hogy azok a munkásságot érdeklő dolgokkal nem foglalkoznak a munkásság érdekében. A két napilap és ötven egynéhány heti, félhavi, vagy havi lap anyagi érdekből mindenre hajlandó. Pénzért hajlandók a lap bármely terjedelmét áruba bocsátani, bármily célra és ez alól a megállapítás alól, nagyon kevés kivétel van. Munkás ügyekkel és kérdésekkel nem foglalkoznak, de annál jobban ápolják az irredenta propagandát, a magyar “ hazafiságot”. Ezek olvasásával a munkásság nem tanul, hanem inkább tudatlanabb lesz. De vannak itt “radikális” és “munkás” lapok is. Vegyük elsőnek a “szegénylegények” pártjának magyar lapját az “A Munkás”-t. Vagy 27 évvel ezelőtt alakult, amikor elődjét a régi “Népakarat” cimü lapot a magyar munkásság összeházasította az egykori “Előrével”. Az “A Munkás” megalakulása óta a legdicstelenebb munkát végezte az amerikai magyarság között. Orthodox politikai pártlap, amely mindent gáncsol, amit nem az SLP kezdeményez, vagj^ csinál. Minden elé gátat igyekszik vetni és gyakran a denunciálást is végzi a munkás mozgalom más árnyalatai ellen. És ezen ismertetéssel körülbelül jellemeztük is azt a tanítást, amit a nevezett lap végez. Amagyar politikai irányzatnak volt egy másik lapja is amely eredetileg “Előre” néven jelent meg, mig 1911-ben ezt a lapot egyesítették a “Népakarattal” és lett belőle “Testvériség”. Pár évvel később a Testvériségből napilapot csináltak és ismét az “Előre” nevet vette fel. A “munkás” napilap azonban nagy küzdelmekkel haladt előre és a nehézségekhez hozzá járult az is, hogy a svindlerek egész garmadája akart belőle élősködni. A lap nem bírta el a a panamákat és pár évi kínlódás után kénytelen volt csődöt mondani, hogy a követelőktől megszabaduljon. Ekkor névcserével ismét megjelent a lap “Uj Előre” címen. A lap azonban mindig anyagi zavarokkal küzdött és az élén álló egyének, hogy a foglalkozásukat megtarthassák nem voltak váloga- 1 ósak, hogy milyen forrásból szerzik meg a szükséges pénzt. Ennek folytán a lap természetesen állandóan veszítette szellemi súlyát és az utóbbi években a polgári lapok nívójára süllyedt. De létezni még igy sem birt. 1937 őszén beadta a kulcsot és uj néven látott ismét napvilágot, amely nem volt más mint a “Magyar Világ”. Az “uj munkáslap” még elődjét is szégyenbe hozta a megalkuvásával. Dörgölődzött az egyházakhoz, polgári egyesületekhez, a hirdetésekben nem volt válogatós, egyszóval mindenre hajlandó volt, hogy a létezéshez szükséges pénzt előteremtse. De sikertelenül. Egy évi szédelgés után az is megszűnt. Megjelenik még egy említésre méltó lap Amerikában, “Az Ember” címen, amely politikai heti közlöny. Szellemében liberális és tántoríthatatlan szószólója a polgári szabadság jogoknak. A munkásmozgalomhoz kevés köze van — magán ember lapja — és nem is igyekszik elhitetni a munkásággal, hogy “munkás” lap. Mint hangoztatja, minden elnyomottakért harcol, habár az utóbbi időben a zsidókérdésnek sokkal több teret szentel, mint pl. azoknak a munkásoknak, akiket a nácik meggyőződésük miatt üldöznek. Ezek is vannak meglehetős számmal arra, hogy teret nyerjenek a nevezett lap hasábjain, de amint tapasztaljuk a szerkesztő és irók csak a zsidókérdést látják. A munkás lapokat vizsgálva tehát arra a megállapodásra jutunk, hogy a magyarul beszélő munkásságnak csak egyetlen lapja van és ez a “Bérmunkás”. A “Bérmunkás” első száma 1912 novemberében jelent meg, tehát több mint 26 éve túrja szántja a magyar ugart. A világháború és az azt követő években többször kénytelen volt nevet változtatni, de ezt nem a panama, nem a csalás elől való menekülés okozta, hanem a kapitalista osztály üldözése. Nevét többször változtatta, de szellemében hajthatatlan maradt. A “Bérmunkás” soha egyetlen sorát áruba nem bocsátotta semmiféle üzleti vállalatnak. Semmi oly akció szolgálatába nem szegődött, amelynek célja volt a munkásság félrevezetése. Mindig ébren őrködött és kíméletlenül leleplezett minden oly akciót, amely a munkásság ellen irányult. Fentmaradásáért nem tett engedményeket a mun-