Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-08-13 / 1019. szám
1938 augusztus 13. BÉRMUNKÁS 5 oldal ^ "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" ^ V/ ® W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága W ^ W BASTILLE Jövő nyáron lesz .150 esztendeje a nagy francia forradalom kitörésének. Minden iskolásgyerek tudja világszerte, hogy ennek a forradalomnak, amely gyökereiben forgatta meg az egész mai világot, első üteme a Bastille lerombolása volt. Páratlan jelentőségű szimbolikus cselekmény méreteivé nőtt ez az “uccai rendzavarás”. Franciaország nemzeti ünnepévé avatta július 14-ét, az esemény emléknapját, s ezen a napon Francia- országban, de persze főként Párizsban népünnepségekkel, ^ a nyilt uccák során lejátszódó táncmulatságokkal ülik meg a feudalizmus összeomlásának az emlékét. Valamelyik amerikai regényíró irta meg nemrégiben — egy játszott filmbe is belekerült a jelenet —, hogy Európába-járó amerikaiak Párizsban a nemzeti ünnepen, sorra kérdezik az embereket: vájjon minek örülnek olyan nagyon? És senki se tudja megmondani, hogy voltaképpen mi is játszódott le azon az emlékezetes 1789 julius 14- én! S a dolog csakugyan nem is egészen egyszerű. Mint minden nagy nemzeti és politikai szimbólum köré, itt is már első perctől fogva a legendák egész szövevénye tekerődzött, mögöttük pedig apránként kipusztul maga a históriai tényállás. így például mindgyárt: úgy hiszem, igen sok francia historikust is zavarba lehetne hozni azzal a kérdésssel, voltaképpen hogy is hívták igazában a Bas- tille-t. Mert hiszen ez a szó csak általában jelent “kis bástyát”; magának az erődítménynek a neve Chastel St. Antoine (“Szt. Antal kastélya”) volt. Körülbelül ötszázötven évvel ezelőtt építette két francia király az Észak-Franciaország felől fenyegető angolok ellen, mégpedig a régi városfal egyik erődjéül. Később aztán a városfalon kívül lévő St Antoine-proletár- negyed népe megfélemlítését is szolgálta a váracs, a késői Lajos királyok idején azonban már kizáróan az uralkodói abszolutizmus áldozatait — embereket és könyveket — zárták be ide. Ezeket a szerencsétleneket minden törvényes eljárás nélkül, kizáróan a király neve kezdőbetűjével aláirt titkos parancsok (lettres de cachet) alapján cipelték oda. Volt 40 földfölötti és 40 földalatti börtön, az utóbbiak közül 7 azzal a súlyosbító lehetőséggel fölszerelten, hogy ketrec állott bennök, amelyben sem ülni, sem állni, sem feküdni nem lehetett! A forradalmat közvetlenül megelőző évtizedekben azonban már nagy változásokon ment át ez az egész börtön. A lázongó tömeg, amikor a Bastilleba betört, azt hitte, hogy sokezer szerencsétlen fogolyra bukkan a földalatti sötét lyukak tömegeiben. Ehelyett mindössze hét foglyot találtak, akik közül kettő őrült volt, négy pénzhamisító, egy pedig a hires-neves marquis de Sade, aki viszont igen jól érezte magát börtönében. “KEDÉLYES EGY FOGHÁZ!" A “cellák” valójában napfényes nagy szobák voltak, mindegyikben kályha állott, jól, sőt olyik fényesen volt bebutoroz- va. A foglyok szabadon olvashattak, írhattak, a börtönkönyvtárból könyveket vehettek kölcsön, sőt a városból is hozathattak müveket. Marquis de Sade “cellájában” nem kevesebb mint 600 kötet állott. A foglyok kártyázhattak egymással, sőt hangszereken is játszhattak. A hirhedt Latude például, aki azért került a Bastilleba és maradt ott haláláig az az összesen 35 esztendeig, mert Madame Pompadourt meg akarta mérgezni, fuvolán játszott. Az ellátás egészen elsőrangú volt. Megmaradt az egyik fogolytól vezetett étrendi napló, amelynek olvastán az embernek összefut a szájában a nyál. Egy Linguet nevű röpiratiró, akit oda becsuktak, egyenesen arról panaszkodik, hogy nyilvánvalóan meg akarjáá mérgezni, any- nyi húst adnak ennie. Egy fogolytársa pedig akinek már letelt a büntetése!, egyszerűen nekirontott a börtönőröknek, akik ki akarták utasítani, s dühében össze-vissza karmolta őket. Ami már most magát a “Bastille ostromát” illeti, hát ezt bizony az utókor, főként pedig a résztvevő kortársak dicsekvő fantázaája kissé fölfujta. Az erődítmény védelmét egy kormányzó, egy pár tiszt 32 sávjci katona és 82 rokkant látta el. Michelet szerint a nép támadásakor elég lett volna ha a kormányzó becsukatja az erőd kapuját, fölvonatja a hidat s ágyúiból egy-két ijesztő lövést ad le a nép feje fölött. De minden forradalom igazi lényegét nem a támadás ereje, hanem a védelem belső, erkölcsi gyönge- sége jelenti. Itt is az történt, hogy a Bastille- védői maguk adták föl a játszmát, ők ugyanis az élelmüket úgy szerezték be, hogy csak naprólnapra vásárolták be a szomszédos kis boltosoknál. Mivel ezen az emlékezetes julius 14-én már délelőtt nyugtalanság mutatkozott az uccán, a szakács nem jutott hozzá, hogy az esedékes bevásárlásokat megtegye. Már délután három óra volt s az őrség még nem kapott enni. Szörnyen éhesek voltak s rosszkedvűknek szemmelláthatóan kifejezést is adtak. Delaunay marki, a parancsnok, erre elveszítette a fejét, pláne, amikor az ucca népe ostromzárral vette körül az erődöt. Mindössze harmadfélóráig tartott az ostrom, amely alapjában véve — a párizsi ucca népének rendes hangulata szerint — igen kedélyesen folyt le. Ennek a hangulatnak a jellemzésére Michelet közli egy dáma föl jegyzéseit, aki néhány barátnőjével együtt éppen ott kocsi- kázott el a Bastille táján. Amikor odaértek az ostromlott erőd alá, a hölgy kiszállott hintójá- ból s barátnőinek ezt mondta: — Várjatok rám egy percig csak odafutok, elfoglalom a Bas- tille-t s nyomban vissza is jövök! A kormányzó attól félt, hogy éhes katonái egykettőre felmondják a szolgálatot s ezért inkább tárgyalásokba ereszkedett a támadókkal. Annak fejében, hogy kinyitja előttük a várkapuit, magának és katonáinak szabad elvonulást kötött ki. HA A TÖMEG CSALÓDIK... Maga “a nép barátja”, Marat a hires forradalmár, irta meg, hogy a támadók nagyobbik része inkább csak kíváncsiságból tanyázott az erőd előtt. Amikor aztán a kapu megnyílt, a tömeg hegyin-hátán tolongva rohanta meg a börtönöket, hogy a fantáziában élő, “sokezer csonttá aszott foglyot, az abszolutizmus szerencsétlen áldozatait kimentse a földalatti pokolból. Annál nagyobb volt azonban a csalódásuk, amikor mindössze hét foglyot tudtak előkeriteni a világos, jól bebutorozott “cellákból”. Ez a csalódás okozta, hogy — a hiedelmük szerint rejtek- ben tartott foglyok után kutatva — legyilkolták a parancsnokot, 4 tisztjét és 3 svájci gárdistát. Ugyancsak a csalódás okozta dühükben mentek neki a Bastille levéltárának s oly alaposan széthordták azt, hogy a levéltár egyes nagyobb részei ma a leningrádi állami levéltárban és a londoni British Museumban vannak, apróbb részeit pedig egy évszázad leforgása alatt vásárlások utján egyenként szedegette össze a Bastille múzeuma az ostromlók utódaitól. S ugyancsak a csalódás okozta, a nép nyomban nekilátott, hogy csákányokkal tövig rombolja le az erődöt. (Ma az egykori helyén lévő tér kövezetében fekete gránitkockák jelölik a Bastille hajdani alapfalainak helyét.) Nyomban a vár leromoblása után persze sokezrével jelentkeztek a forradalmi kormánynál olyanok, akik mind azt hirdették magukról, hogy ők is résztvettek a gyűlölt épület támadásában, ostromában és lerombolásában. Volt olyan, aki azt állította, hogy önkezével fogta el a kormányzót. A másik csakugyan felmutatta a kormányzó egyenruháját, amelyet az ostrom után hazavitt magával. A harmadik még a pisztolyt is felmutatta, amellyel a tisztekre lőtt. A nemzetgyűlés végül kénytelen volt külön bizottságot kiküldeni, amely hitelesen állapítsa meg kik voltak a Bastille bevételének részesei. A doog azért volt az illetőkre nézve fontos, mert a nemzetgyűlés külön egyenruhát engedélyezett nekik, amelybe bele volt hímezve egy várkorona. A következő esztendők julius 14-i emlékünnepén aztán ezek számára külön díszhelyet tartott fenn a rendezőség s e díszpáholy felírása igy szólott: A szabadság első hőseinek! Majd egy évig tartott a bizottság munkája, amíg végül sikerült 861 névtelen szabadsághős névsorát összeállítani. Az érdekes az, hogy közülük csupán egyetlenegy, egy Curtins nevű német eredetű ember jutott nagyobb hírnévhez; azonban ez sem valamely nagyobb politikai tette révén, hanem azzal, hogy ügyeskezü viaszszobrász volt, hamarosan megmintázta a Bastille bevételének a főbb részeseit s ezekből a viaszfigurákból múzeumot nyitott az egyik körúton. Mint szobrászt nagyon dicsérték kortársai — hőstettéről annál kevesebb szó esett . . . (Budapesti Népszava.) ELVINYILATKOZAT A munkásosztály es a munkáltató osztály között semmi közösség nincsen. Nem lehet beke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dőlKozo emberek milliói kozott s az élet összes javait ama kevesek bir- jak, akikből a munkáltató osztály all. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet a termelő eszközöket es megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és kevesebb kezekbeni osszpontosulasa a szakszervezeteket (trade unions) kén te enne teszik arra hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyek a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak amelv lehetove teszi hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszítsak és ezáltal elősegítik, hogy bérharc eseten egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osz- talynak a munkasokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal közös erdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykep felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai beszüntessek a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak valamelyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. iE- ™®,radi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért, ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: <‘LE A BÉRRENDSZERREL!” A A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrendszert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.
