Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)

1938-08-13 / 1019. szám

1938 augusztus 13. BÉRMUNKÁS 5 oldal ^ "Szervezés" — "Nevelés" — "Felszabadulás" ^ V/ ® W Az Ipari Forradalmárok Szentháromsága W ^ W BASTILLE Jövő nyáron lesz .150 eszten­deje a nagy francia forradalom kitörésének. Minden iskolásgye­rek tudja világszerte, hogy en­nek a forradalomnak, amely gyökereiben forgatta meg az egész mai világot, első üteme a Bastille lerombolása volt. Párat­lan jelentőségű szimbolikus cse­lekmény méreteivé nőtt ez az “uccai rendzavarás”. Franciaor­szág nemzeti ünnepévé avatta július 14-ét, az esemény emlék­napját, s ezen a napon Francia- országban, de persze főként Pá­rizsban népünnepségekkel, ^ a nyilt uccák során lejátszódó táncmulatságokkal ülik meg a feudalizmus összeomlásának az emlékét. Valamelyik amerikai regény­író irta meg nemrégiben — egy játszott filmbe is belekerült a jelenet —, hogy Európába-járó amerikaiak Párizsban a nemze­ti ünnepen, sorra kérdezik az embereket: vájjon minek örül­nek olyan nagyon? És senki se tudja megmondani, hogy volta­képpen mi is játszódott le azon az emlékezetes 1789 julius 14- én! S a dolog csakugyan nem is egészen egyszerű. Mint minden nagy nemzeti és politikai szim­bólum köré, itt is már első perc­től fogva a legendák egész szö­vevénye tekerődzött, mögöttük pedig apránként kipusztul ma­ga a históriai tényállás. így például mindgyárt: úgy hiszem, igen sok francia histo­rikust is zavarba lehetne hozni azzal a kérdésssel, voltaképpen hogy is hívták igazában a Bas- tille-t. Mert hiszen ez a szó csak általában jelent “kis bástyát”; magának az erődítménynek a neve Chastel St. Antoine (“Szt. Antal kastélya”) volt. Körülbe­lül ötszázötven évvel ezelőtt építette két francia király az Észak-Franciaország felől fe­nyegető angolok ellen, mégpe­dig a régi városfal egyik erőd­jéül. Később aztán a városfalon kívül lévő St Antoine-proletár- negyed népe megfélemlítését is szolgálta a váracs, a késői La­jos királyok idején azonban már kizáróan az uralkodói ab­szolutizmus áldozatait — embe­reket és könyveket — zárták be ide. Ezeket a szerencsétleneket minden törvényes eljárás nél­kül, kizáróan a király neve kez­dőbetűjével aláirt titkos paran­csok (lettres de cachet) alapján cipelték oda. Volt 40 földfölötti és 40 földalatti börtön, az utób­biak közül 7 azzal a súlyosbító lehetőséggel fölszerelten, hogy ketrec állott bennök, amelyben sem ülni, sem állni, sem feküd­ni nem lehetett! A forradalmat közvetlenül megelőző évtizedekben azonban már nagy változásokon ment át ez az egész börtön. A lázongó tömeg, amikor a Bastilleba be­tört, azt hitte, hogy sokezer szerencsétlen fogolyra bukkan a földalatti sötét lyukak tömegei­ben. Ehelyett mindössze hét foglyot találtak, akik közül ket­tő őrült volt, négy pénzhamisí­tó, egy pedig a hires-neves mar­quis de Sade, aki viszont igen jól érezte magát börtönében. “KEDÉLYES EGY FOGHÁZ!" A “cellák” valójában napfé­nyes nagy szobák voltak, mind­egyikben kályha állott, jól, sőt olyik fényesen volt bebutoroz- va. A foglyok szabadon olvas­hattak, írhattak, a börtön­könyvtárból könyveket vehet­tek kölcsön, sőt a városból is hozathattak müveket. Marquis de Sade “cellájában” nem keve­sebb mint 600 kötet állott. A foglyok kártyázhattak egymás­sal, sőt hangszereken is játsz­hattak. A hirhedt Latude pél­dául, aki azért került a Bastille­ba és maradt ott haláláig az az összesen 35 esztendeig, mert Madame Pompadourt meg akar­ta mérgezni, fuvolán játszott. Az ellátás egészen elsőrangú volt. Megmaradt az egyik fo­golytól vezetett étrendi napló, amelynek olvastán az embernek összefut a szájában a nyál. Egy Linguet nevű röpiratiró, akit oda becsuktak, egyenesen arról panaszkodik, hogy nyilvánvaló­an meg akarjáá mérgezni, any- nyi húst adnak ennie. Egy fo­golytársa pedig akinek már le­telt a büntetése!, egyszerűen ne­kirontott a börtönőröknek, akik ki akarták utasítani, s dühében össze-vissza karmolta őket. Ami már most magát a “Bas­tille ostromát” illeti, hát ezt bi­zony az utókor, főként pedig a résztvevő kortársak dicsekvő fantázaája kissé fölfujta. Az erődítmény védelmét egy kormányzó, egy pár tiszt 32 sávjci katona és 82 rokkant lát­ta el. Michelet szerint a nép tá­madásakor elég lett volna ha a kormányzó becsukatja az erőd kapuját, fölvonatja a hidat s ágyúiból egy-két ijesztő lövést ad le a nép feje fölött. De min­den forradalom igazi lényegét nem a támadás ereje, hanem a védelem belső, erkölcsi gyönge- sége jelenti. Itt is az történt, hogy a Bastille- védői maguk adták föl a játszmát, ők ugyan­is az élelmüket úgy szerezték be, hogy csak naprólnapra vá­sárolták be a szomszédos kis boltosoknál. Mivel ezen az em­lékezetes julius 14-én már déle­lőtt nyugtalanság mutatkozott az uccán, a szakács nem jutott hozzá, hogy az esedékes bevá­sárlásokat megtegye. Már dél­után három óra volt s az őrség még nem kapott enni. Szörnyen éhesek voltak s rosszkedvűk­nek szemmelláthatóan kifeje­zést is adtak. Delaunay marki, a parancsnok, erre elveszítette a fejét, pláne, amikor az ucca népe ostromzárral vette körül az erődöt. Mindössze harmadfélóráig tartott az ostrom, amely alap­jában véve — a párizsi ucca né­pének rendes hangulata szerint — igen kedélyesen folyt le. En­nek a hangulatnak a jellemzé­sére Michelet közli egy dáma föl jegyzéseit, aki néhány barát­nőjével együtt éppen ott kocsi- kázott el a Bastille táján. Ami­kor odaértek az ostromlott erőd alá, a hölgy kiszállott hintójá- ból s barátnőinek ezt mondta: — Várjatok rám egy percig csak odafutok, elfoglalom a Bas- tille-t s nyomban vissza is jö­vök! A kormányzó attól félt, hogy éhes katonái egykettőre fel­mondják a szolgálatot s ezért inkább tárgyalásokba ereszke­dett a támadókkal. Annak fejé­ben, hogy kinyitja előttük a várkapuit, magának és katonái­nak szabad elvonulást kötött ki. HA A TÖMEG CSALÓDIK... Maga “a nép barátja”, Marat a hires forradalmár, irta meg, hogy a támadók nagyobbik ré­sze inkább csak kíváncsiságból tanyázott az erőd előtt. Amikor aztán a kapu megnyílt, a tömeg hegyin-hátán tolongva rohanta meg a börtönöket, hogy a fan­táziában élő, “sokezer csonttá aszott foglyot, az abszolutizmus szerencsétlen áldozatait kiment­se a földalatti pokolból. Annál nagyobb volt azonban a csaló­dásuk, amikor mindössze hét foglyot tudtak előkeriteni a vi­lágos, jól bebutorozott “cellák­ból”. Ez a csalódás okozta, hogy — a hiedelmük szerint rejtek- ben tartott foglyok után kutat­va — legyilkolták a parancsno­kot, 4 tisztjét és 3 svájci gár­distát. Ugyancsak a csalódás okozta dühükben mentek neki a Bas­tille levéltárának s oly alaposan széthordták azt, hogy a levél­tár egyes nagyobb részei ma a leningrádi állami levéltárban és a londoni British Museumban vannak, apróbb részeit pedig egy évszázad leforgása alatt vá­sárlások utján egyenként sze­degette össze a Bastille múzeu­ma az ostromlók utódaitól. S ugyancsak a csalódás okozta, a nép nyomban nekilátott, hogy csákányokkal tövig rombolja le az erődöt. (Ma az egykori he­lyén lévő tér kövezetében feke­te gránitkockák jelölik a Bas­tille hajdani alapfalainak he­lyét.) Nyomban a vár leromoblása után persze sokezrével jelent­keztek a forradalmi kormány­nál olyanok, akik mind azt hir­dették magukról, hogy ők is résztvettek a gyűlölt épület tá­madásában, ostromában és le­rombolásában. Volt olyan, aki azt állította, hogy önkezével fogta el a kormányzót. A má­sik csakugyan felmutatta a kor­mányzó egyenruháját, amelyet az ostrom után hazavitt magá­val. A harmadik még a pisztolyt is felmutatta, amellyel a tisz­tekre lőtt. A nemzetgyűlés végül kény­telen volt külön bizottságot ki­küldeni, amely hitelesen állapít­sa meg kik voltak a Bastille be­vételének részesei. A doog az­ért volt az illetőkre nézve fon­tos, mert a nemzetgyűlés külön egyenruhát engedélyezett ne­kik, amelybe bele volt hímezve egy várkorona. A következő esz­tendők julius 14-i emlékünne­pén aztán ezek számára külön díszhelyet tartott fenn a rende­zőség s e díszpáholy felírása igy szólott: A szabadság első hőseinek! Majd egy évig tartott a bi­zottság munkája, amíg végül sikerült 861 névtelen szabadság­hős névsorát összeállítani. Az érdekes az, hogy közülük csu­pán egyetlenegy, egy Curtins nevű német eredetű ember ju­tott nagyobb hírnévhez; azon­ban ez sem valamely nagyobb politikai tette révén, hanem az­zal, hogy ügyeskezü viaszszob­rász volt, hamarosan megmin­tázta a Bastille bevételének a főbb részeseit s ezekből a viasz­figurákból múzeumot nyitott az egyik körúton. Mint szobrászt nagyon dicsérték kortársai — hőstettéről annál kevesebb szó esett . . . (Budapesti Népszava.) ELVINYILATKOZAT A munkásosztály es a munkáltató osztály között semmi közösség nin­csen. Nem lehet beke mindaddig, amig éhség és nélkülözés található a dőlKozo emberek milliói kozott s az élet összes javait ama kevesek bir- jak, akikből a munkáltató osztály all. E két osztály között küzdelemnek kell folynia mindaddig, mig a világ munkásai mint osztály szervezkednek, birtokukba veszik a földet a ter­melő eszközöket es megszüntetik a bérrendszert. Úgy találjuk, hogy az iparok igazgatásának mind kevesebb és keve­sebb kezekbeni osszpontosulasa a szakszervezeteket (trade unions) kén te enne teszik arra hogy a munkáltató osztály egyre növekvő hatalmával felvegyek a küzdelmet. A szakszervezetek olyan állapotot ápolnak amelv lehetove teszi hogy a munkások egyik csoportját az ugyanazon iparban dolgozo másik csoport ellen uszítsak és ezáltal elősegítik, hogy bérharc eseten egymást verik le. A szakszervezetek segítenek a munkáltató osz- talynak a munkasokba beoltani ama tévhitet, hogy a munkáltatókkal kö­zös erdekeik vannak. E szomorú állapotokat megváltoztatni és a munkásosztály érdekeit megóvni csakis olykep felépített szervezettel lehet, melynek minden az egy iparban — vagy ha kell, valamennyi iparban — dolgozó tagjai be­szüntessek a munkát bármikor ha sztrájk vagy kizárás van annak vala­melyik osztályában, igy az egyen esett sérelmet az összesség sérelmének tekinti. iE- ™®,radi jelszó helyett: “Tisztességes napibért tisztességes napi munkáért, ezt a forradalmi jelszót Írjuk a zászlónkra: <‘LE A BÉR­RENDSZERREL!” A A munkásosztály történelmi hivatása, hogy megszüntesse a bérrend­szert. A termelő hadsereget nemcsak a tőkésekkel való mindennapi harcra kell szervezni, hanem arra is, hogy folytassa a termelést akkor, amikor a bérrendszer már elpusztult. Az ipari szervezkedéssel az uj társadalom szerkezetét építjük a régi társadalom keretein belül.

Next

/
Oldalképek
Tartalom