Bérmunkás, 1938. július-december (26. évfolyam, 1013-1039. szám)
1938-09-24 / 1025. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 szeptember 24. | TÁRCA 1 Jogos felháborodás Irta, Vészi Endre Csiripnének hívták, de ez a kissé vidor név korántsem zavarhatta meg özvegyi komorságában és némileg alvadt bánatában. Csiripné olyan asszonyvolt, aki lélekkel csüggödt minden cselekedetén, számontartot- ta szavait és régebb ismerősei előtt is ünnepiesen begombolkozott a szűkszavúság sötét kabátjába. Hogy Csirip ur valaha is élt, azt csupán Csiripné özvegyi neve jelezte, különben a környéken senki sem ismerte. Ha néha szóbahozták az özvegy előtt az asszony alig halhatóan válaszolt : — Sokkal szentebb nekem, semhogy itt beszéljek róla. Csiripné kissé megrokkant az évek neheze alatt, talán hatvanéves lehetett. Fakó, szomorú, kis hulltas haját kontyba kötötte. Fekete harisnyát viselt és foszladozó, kissé fényeskel- méjü fekete ruhát, valamint lengő gyászcsipkét a ruha alján és a nyaka körül. Ebből a csipkés keretből kiemelkedett a sovány eres nyak. Valószinütlenül hosszú nyaka volt, majdnem úgy írtam, hogy hosszú nyakat viselt. Tényleg, ezt a nyakat viselni kellett, láthatóan erőfeszítéssel. Mintha a kidagadozó erek is erről tanúskodtak volna. Az arca szintén kiszáradt, de a szeme kék és valószinütlenül fiatal volt. Ez a szem, a sors csufolódó játéka, kérhetetlen becsülettel szegeződött mindenkire és szinte fölmentette az arcot a kutató pillantásoktól. Csiripné hölgyfodrász volt. Leginkább ismerősökhöz járt fésülni és bodoritani. Kis táskájában hordozta otromba sütő vasait, furfangos, középkori kin- zószerszámra emlékeztető göndörítő csatjait. Igazi, régi szakember volt vagy szakasszony, ahogy tetszik. Ám ezt a beszédes foglalkozást oly ünnepi hallgatagsággal űzte, hogy sokan ép emiatt szerették és ebben látták különlegességét. Csiripné egy nagy bérház második udvarában lakott. Ablaka a szomszéd ház kissé illuziótlan tűzfalára nyílott, mintegy jelképezve az özvegyi életet. Ennek az özvegyi létnek teljesnek, hiánytalannak kellett lennie, mert Csiripné ezt igy akarta. Ha kissé kegyetlenek lennénk, azt mondhatnánk: az özvegység volt egyetlen kedvtelése. Úgy szürcsölte esti magányát a lámpafény szomorúságát, mint más az aromás italt. A hideg özvegyi ágyba borzongó mártirummal bujt be és akkor a kemény fekhelyén örülni kezdett, hogy nincsenek gyermekei s igy egyedül borzonghat. Volt ebben valami mély. Volt ebben valami homály, ami olyan jólesett öregedő szivének. Nem várt levelet igaz, hogy sohasem kapott. Még a reklámosztó gyerek is elkerülte ajtaját, pedig az mindenkinek dobott röpcéduláiból. Csiripné gyászfátyla a tükrön lengett már évek óta, ki tudja hány év óta! Férjéről egyetlen képe sem maradt. Valahol a háborúban tűnt el, valahol a nyugati fronton, ahonnan néhány rövid, de jókedvű tábori lapot küldött az asszonynak. A lapok ott feküdtek az éjjeliszekrény fiókjában, néha elővette őket és hosszan töprengett felettük. Ha a nőknek kellett volna a háborúba menniök, akkor bizonyára most a férje töprengene igy s a férje gyászolná . . . Meghökkent. Vájjon tényleg gyászolná? Vájjon tényleg hordozná az enyészet földi pompáját egyre hajlottabban a köteles szomorúság alatt? Nem! Egy férfitől sohasem telik ilyen lemondás. Megtorpant. Miről mondott le? A férfiakról? Mérgesen legyintett. Gyűlöli a férfiakat. Igen . . . Még jobban összehuzódott a hideg ágyban. Volt egy férfi, akit szeretett, azt elszakították tőle. ő férjhez ment és a másik, a másik még békében eltűnt. Pedig a békében sokkal nehezebb volt eltűnni, mint mostanában . . . Jaj, mennyit sirt utána. Ma már nem tud sírni. Ma már csak gyászolni tud. Hordozni a sötét ruhákat, szeretni a hideg ágyat a magános szobát. Egyedül ülni a kopár asztalnál, lassan kanalazni a levest, nem baj hogyha forró, ő ráér, nem baj, ha elsózta, úgyis csak egyedül eszi meg. A fátyol ott van a tükrön és emlékeztet a hiúság hiábavalóságára. A tűzfal ásít és ha kinyitja az ablakot bejön a kémények füstje . . . Csiripné sietve haladt az uc- cán és megbotlott egy pöttömnyi gyerekben, csaknem feldöntötte. Lehajolt hozzá, de mindgyárt megbánta, mert a gyerek csintalanul az arcába kacagott és neki a dereka is megfájdult. Tovább ment. Volt valami ingerlő a tavaszi estben. Betért egy henteshez. Egy kevés sültszalonnát kért, de amikor kinézett a pávakék alkonyba, hirte- lenül pazarló lett: — Nem, tarját adjon, szép tarját — énekelte felgyultan és világos szőke kenyeret kért hozzá. Az uccai árusnál almát vásárolt és csaknem kiadta valamennyi pénzét. Ezen sem bosz- szankodott. Szinte sietett a lépcsőkön fölfelé. Valami biztató jókedv lehetett az arcán, mert a szomszédja, Székelyné arra bátorodott, hogy beinvitálja magához. Az özvegy biccentett, holott máskor ridegen elutasította az ilyen közeledést. Nemsokára Székely is hazajött, Székely hangszerkészítő volt. Meglehetősen jószivü ember, ezt a jószívűségét úgy bizonyította, hogy élénken sajnálkozott az özvegy magánosságán. Persze, lassan az elhunyt férjre terelődött a szó, s Csiripné, kezében az élelemcsomagokkal izgatottan hadonászva elmondta férje eltűnésének szomorú körülmnyeit. Bólogattak, résztvettek a bensőséges fájdalomban, végre Székely ur, ha nem is meggyőződésből, de jóindulatú vigasztal- niakarásból megjegyezte: — Talán él Csirip ur. Ó, hány halottnak hitt hitves jött visz- sza a halálmezőkről. Talán ő is visszajön — fejezte be szónoki- asan. Székelyné örült az ötletnek, de egyszerre mindketten elhül- ten bámultak Csiripnére. Az özvegy kezéből kihullott a becsomagolt tarja és az alma. — Nem — sikoltozott ömlő könnyek között —, én húsz évig tisztes özvegy voltam . . . . Mindent elvehetnek tőlem, min- dent lecibálhatnak rólam, de ehhez — keményedéit a hangja — ehhez a becsületes özvegységhez nem nyúlhat senki ... Értik? Senki! És fergeteges sírással kirohant a szobából. TIZENNÉGY SZTRÁJKOLÓT LELŐTTEK Toledo, 0. szept. 17. — Az itteni Creosote vállaltnál, már április 8 óta sztrájkolnak a munkások. A sztrájk a New York Central Vasúti társulatot érinti. Itt olajozzák a sínek alá készült sliper fákat — ami a sztrájk óta természetesen szünetel. A munkások bérkövetelésük mellett kitartanak. A New York Central utasítására, a telepet fegyveres csőcselék védelme alatt megnyitni akarták, amit a piketek megakadályoztak. A csőcselék belelőtt a munkásokba és közülük 14-id, megsebesített. Köztudomású dolog, hogy a figyelmes ember, ha lépcsőt, korlátot vagy más egyebet befest, hogy megóvja embertársait ruhájuk bepiszkolásától, egy cédulával felhívja a figyelmet, hogy: vigyázat, mázolva! Ezzel szemben az önző, csak magukkal törődő egyének kárörömmel nézik embertársaik károsodását. A fenti figyelmeztetés jut eszembe, amikor látom azt az eszeveszett kapkodást, amelyet az Amerikai Magyar Világ köré csoportosult “elvtárs” urak visznek végbe, hogy kényelmes pozíciójukat megmenthessék. Ma már minden kétséget kizáróan látni lehet, hogy az amerikai magyarság nem hajlandó beleharapni abba a maszlagba, amelyet a magyar kommunista vezérek tálaltak fel a számára. Minden jel arra mutat, hogy már az sem tudja megindítani a magyar proletárok zsebeit, hogy az “elvtárs” urak krokodil könnyeket hullatnak afölött, hogy az egységfront teljes csődbe került és nincs kilátás arra, hogy valaha is kikerüljön a csődtömeggondnok karmaiból. Ugyanez a sors vár az “elvtárs” urak másik torzszülöttjére, az Északamerikai Magyarok Demokratikus Szövetségére is, amely minden hangos cécózás ellenére is semmi egyéb, mint egy papír szervezet, amely semmiféle komoly jelentőséggel nem bir és nem is fog bírni, mert a bábák tudatlansága már a születésnél elpackázták az életlehetőségét. A múlt héten alkalman volt beszélni egy “csendes” elvtárssal, aki hajlandó volt beismerni az egységfront és más egyéb, MÚLT A VIHAR Ember, nyílj ki, mint a virág, Arcod száz színre nyúljon, örök bimbó, örök remény Ne légy az életuton. Ne hervadj el a nyár előtti, Szélben ne törj tövestül, Ne hidd, hogy sorsod fénytelen, És bánatra ne restülj. Ne fájjon az, ha egy erő, Ha egy szirom lehullott És helyébe másszinü Jött s uj örömre bujtott. Hogy nem nyílik ki egyszerre Minden pompád és színed, Ne fájjon. Ha nem vagy egész, Mégis szépek a szinek. Újuló, hulló szirmaid Hulljanak szét ragyogva, Olykor egy könnyes, tiszta szem Boldogan összefogja. Imecs Béla MAGYARORSZÁG MOZGÓSÍT Budapest — A magyar távirati iroda jelenti Budapestről, hogy a Csehszlovák határ mentén, csapatokat vonnak össze. A magyar urak felhasználni akarják a zavaros Európai helyzetet arra, hogy a lecsatolt felvidéket vissza szerezzék. a magyar kommunista vezérek által kezdeményezett mozgalmak csődjét. És fájlalta is azt, “hogy a kommunisták — ha látszólag is — letértek a forradalmi útról és vígan bratyiznak a munkásság ellenségeivel”. Persze szerinte ez a parolázás nem őszinte, hanem csak taktika, hogy annál könnyebben tudjanak a tömegekhez férkőzni, hogy a céljaikat elérhessék. És ez teszi szükségessé az egységfront megteremtését is mert a mai válságos időben, amikor a fasizmus egyre jobban terjeszkedik, nagy szükség van egy hatalmas egpségfrontra. Hát én is azt mondom, hogy az elvtársnak igaza van. Csakugyan szükség van egységfrontra, hogy a fasizmus terjedését meglehessen gátolni. De ... és ez a “DE” nagyon fontos tényező, mert ez egyszer kételkedést jelent. Kételkedést jelent, hogy lehet-e, szabad-e egységfrontra lépni a magyar kommunista vezérekkel, azokkal az egyénekkel, akikben nem lehet és nem is szabad bízni, mert soha életükben őszinte, * konstruktív munkát nem végeztek, akik mindig lerombolták azt, amit mások épitettek. Lehet-e, szabad-e hinni olyan egyéneknek, akik csak azért hivnak életre különféle maszlagos mozgalmakat, hogy alkalmuk legyen a szegény proletároktól dollárokat gyűjteni, hogy dologtalan és kényelmes életet biztosítsanak maguknak. És ezzel persze velejár a vezérszerep is, hogy szolgalelkü bábjaiknak, vak követőiknek parancsokat osztogathassanak, mert ehhez aztán kitünően értenek. Elismerem, hogy nagyon koVIGYÁZAT! MÁZOLVA! — NEW YORKI LEVÉL —
