Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-01-29 / 992. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 január 29. Kátchen . . . Irta: NECHANSZKY LAJOS Akkoriban valahol Magden- burg és Lipcse között jártam. Egy falusi kocsmába tévedtem be. A kocsma tele volt idogáló emberekkel. Javarészt országúti népséggel. Koldusokkal csavargókkal és néhány falubelivel. Én is ott iddogáltam az egyik sarokban, két vén szakállas csirkefogó mellett ültem, szótlanul meredtem magam elé. Valami ünnep lehetett, mert jócskán hangos volt a kocsma. Az egész társaság sörrel foglalkozott, én bort ittam.S akkor valami nőféle lépdelt be az ajtón. Tán valami országút járó leányzó lehetett. Furcsa nő volt. Kegyetlenül festette az arcát. A legcsufosabb, legrikitóbb színekkel. Száját skarlátvörösre festette. S mindenek mellett csupa rongy volt. Rongy és folt. Gyüröttség és fáradtság. Csak a szeme lángja lobogott, mint valami furcsa, bolondos opál. S mindeneken túl — szép volt. Kedves arcú fiatal szász lány. Nem lehetett több 17—18 évesnél. A lány leült az egyik asztalhoz. Az enyémtől a harmadik volt az övé. A közbenső asztaloknál néhány irtózatosan csúf, instenverte fickó ült. A zaj egy percre sem szűnt meg. Úgy látszott, már ismerték a lányt, nem keltett feltűnést. Egy darabig nem is volt semmi baj. Mig csak a lány . . . Nos, a lány meglátta a hegedűmet, amely a falhoz volt támasztva tokjában, s odaszólt a pohár sör mellől: — Halló, fickó, mi lesz a muzsikával, Én csak ittam a bort, s nem szóltam semmit. Nem izgatott semmi. Most nem kívántam semmiféle festett szájat. Sokkal fáradtabb voltam ezen az estén. Egye a fene a nőket — gondoltam. Egye fene. De a szomszédos asztalnál ülő alakok vad csavargónépség, máris fész- kelődött és nógatni kezdtek engem: — Hallod-e, mi lesz a muzsikával ? De én csak legyintettem egyet, s újabb kortyot ittam a boromból. Az egyik fickó a szomszédasztalnál kis szájharmonikát vett elő a zsebéből, s har- monikázni kezdett. Egy másik kontrázott neki. De a lány leintette őket. — Hagyjátok abba ti maflák — mondta száj biggyesztve —, mit gondoltok, minden vacak jó nekem ? Erre a fickók eltették zeneszerszámukat, s dühösen elhallgattak. Egyik közülük odajött az asztalomhoz. Fölvette a hegedűt a fal tövéből és bontogatni kezdte a tokot. Én visszatettem a helyére a fal mellé. A fickó csípőre rakta a kezét és értelmetlenül nézett rám. — Mit? — mondta — nem akarsz hegedülni? — Nem — válaszoltam —, nem akarok. Hagyjatok békét. A szomszédos asztalnál ülő fickók erre mind odajöttek. Odatolták sebhelyes arcukat és értelmetlenül bámultak ők is. — Mit? — mondták —, nem akarsz játszani? Amikor Kátchen igy akarja? — Nem — mondtam most már csökönyösen. — Nem játszom. Menjetek a pokolba! Erre az első fickó úgy arcul vágott, hogy csakúgy sajgott belé minden porcikám. Egy félpercig ott ültem még az asztalnál. Nem szóltam semmit. Csak ültem keményen megdöfött farkasként. De aztán már repült is az asztal. Felborult két karom vad dühében és egyenesen a viharvert fickók fejéhez repült minden. A pohár, az üveg, az öklöm. A két vén szakálas csirkefogó velem volt. Száraz, kemény öklükkel dühödten fenyegetőztek a harmonikás banda felé. Botjaikat vészesen suhogtatták fejük fölött. Egyeszeribe olyan verekedés támadt, hogy csak úgy viharzott a világ! Senki sem maradt kívül a harcon. A korcsmáros kétségbeesetten ugrált hatalmas hasával ide-oda, amig valaki legurította a padok alá. A második asztabéli sötét fickók a nyakunkon csimpaszkodtak, de én is, meg a két szakállas csavargó, ismertük már az ilyesmit. Csöppet sem ijedtünk meg, sőt egyre hangosabban biztatgat- tuk egymást. A két furkósbot akkorákat koppant a harmonikás társaság fejebubján, hogy csakúgy visszhangzott. Valahogy előbujt belőlem is a megvert bestia veszett dühe s akkorákat ütöttem a boros üveggel a pofozó fickó képébe, hogy az üveg szilánkká törött. S a többi érdeklődő, vagy érdektelen, a kocsma többi asztalától mind odagyült, hogy leadja, vagy megkapja a maga ütését. Csatatér lett az egész mindenségi Valami ostoba gyülölt- ség kirobbant köztünk, valami soká fojtogatott, visszafojtott indulat kirobbant közülünk . . . s mindenki el akarta intézni most a számadásait a sorsával. A mi szögletünk parázslott a dühtől. Két fickó átkarolt, a másik a legistentelenebb alak mindannyiunk között, meg csak úgy öklözött, rúgott, marcangolt! Majd szétszéledtek! Az egyiket alaposan bokán rúgtam úgyhogy odagurult a kocsmá- ros mellé a padok alá s fájdalmas kínban üvöltözött a padlón. A két öreg, derék ismeretlen jó cimbora csakhamar leverte rólam a többieket. Egy percre tiszta volt a levegő. S akkor egy villanásra, egyetlen lélek- zetre körülnéztem s megláttam Kátchent, amint nagy ijedten kebléhez szorította a hegedűmet. Csak állt ott rémülten a söntésnél és tág, sirós szemmel várta, hogy mi lesz még. Akkor a kavarodásban két fegyvercső villant a kocsma ajtajában. Az emberek szanaszét ugrottak. Ki a helyére, söre, pálinkája mellé, ki meg az ajtónak egyenesen a fegyverek közé. Aztán újra általános kavarodás támadt. Ebben a kavarodásban Kátchen karonfogott engem s egy pillanat, egy villanás alatt kiragadott a sötét estbe. Úgy futottunk onnan, mintha a pokolból kellett volna menekülni! A falu végén valami kis ház állt. A ház udvarán kocsi, valami szekérféle. Előtte két ló. A szekér körül pár paraszt foglalatoskodott egy lámpa gyér világánál. Valami szalmát raktak a kocsira. Gyékényt. Szénacsomókat. Kátchen rájuk kiáltott: — Hé, Werner! . . . Hé, Klausen! Félre innét! Azzal félrelökte őket. Abban a pillanatban már fel is ugrálA GESTAPO GONDJA Bécs, január hó — A német titkos rendőrség a Gestapo külön osztagát azzal bízták meg, nyomozza ki és tegye ártalmatlanná a magát “Német Ellen- zék”-nek nevező, most fölbukkant illegális náciellenes mozgalmat. A német ellenzék óriási mennyiségben terjesztett, elsősorban Berlinben röpiratokat, ezeket azonban nem: posta hanem küldönc utján jutatta a címzettek lakására. Ebből arra következtetnek, hogy ez az illegális ellenzéki szervezet — szemben a Német Szabadság Párttal, amely röpiratait posta utján továbbítja — befolyásos német belföldi támogatókkal rendelkezik. Valószínű, hogy a “Német Ellenzék” röpiratait Németországban nyomják. Ezek a röpiratok egyébként arról tesznek említést, hogy legutóbb megtartották az egész német ellenzék birodalmi kongresszusát, amelyen a legkülönbözőbb társadalmi rétegekből és osztályokból származó 37 megbízott vett részt. tunk a szalma közé. — Jöjjetek gyorsan utánunk — mondta még az embereinek s a lovak közé csapott az ostorral. A kocsi mint valami ferge- teg kirohant a közeledő éjszakába. S akkor a kocsi átnyargalt velünk hét határon s egy tanya közelében csak megállóit. Valami öreg, vén, rozzant tanyán állt meg ez a kocsi s a két tajtékzó ló. Kátchen a tanya béresei közé tartozott. Az egyik béres lánya volt. Az uraság koldusszegény volt, hogyne lett volna koldus minden csalédje, bérese! Kátchen apja is ilyen rongy koldus proletár volt. Rongyos, éhes falusi fickó. Nos Kátchen azt akarta, hogy én is ottmaradjak a tanyán. Kárpótlásul a sok ütlegért. — Majd csak akad valamilyen munka a te számodra is — mondta. A földesur — Geiringer ur — ugyan a vállát vonogatta, amikor meglátott engem s hallotta Kátchen kérő szavait, de hát ráhagyott mindent a lányra. — Vigye az ördög — mondta — maradjon itt. Azontúl, trágyát hordtam Ká- tchennel az istálóból. Burgonyát és kukoricát földeltünk. Talicskát toltunk, zsákot hord- tunk, füvet kaszáltunk, fát vágtunk, ástunk, kapáltunk fát is hordtunk, vizet hordtunk. S fogtuk az ekeszarvát vagy a traktor volánját. Minden elképzelhető munkát elvégeztünk. Parasztok voltunk. Egy teljes hónapig ott éltem a tanyán. Talán még belé is szerettem volna abba a bolond Kátchenbe. Belé is szerettem volna, ha nem lesem meg véletlenül egy estén, amint az egyik béreslegénnyel a szé- lapajtában irtózatos meztelenkedésben vonaglott, lihegett nyögött, sirt káronkodott, átko- zódott . . . Akkor aztán összeszedtem a •ókmókomat és a hajnalt be se várva, útnak eredtem. Anya... — IRTA: BRICHTA CÉZÁR — Nem jár villogó bálokba és nem is érte tán szerelem soha — meg sem érti hogyan is jöttek a gyerekek egy és kettő és három hiszen az urától még jó szót se kapott soha csak haragos pillantást és szitkos szavakat — ha kevés az étel — őt cibálja meg a család és ha nem jött el a gazdag udvar ló őt érinti az átok . . . kinevetik amerre megy pedig ő szerzett állást a fiának kenyeret a lányainak — ő könyörgött az igazgatónak és alkudozott a zálogossal . . . minden napra meleg levest teremt és izes falatokat ó — most már kórházakat jár a szivét tapogatja — édes-keserű orvosságot kanalaz de azért hajnalban sorra megy a piacokon és mos és vasal és főz és takarít és kínlódik — Istenem, ha megsimogatná érte valaki vagy jó szóval melegítené a didergő hajnalokért még nem panaszkodott soha — és ha könyörgött csak másokért nyújtotta sovány tenyerét háta gömbölyű — mintha láthatatlan keresztet cipelne arcán ezer és ezer szomorú ránc mosolyog sürög forog dolgozik dolgozik szobrot nem vésnek róla könyvek nem hirdetik gyerekek nem tanulják tudósok vezérek nem kérdik tőle mi fáj és hol . . . pici asszonyka csak úgy végigszalad ezen a földön mint névtelen hős — anya ...
