Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-01-22 / 991. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 január 22. Lelkemné eltátotta a száját s a bormérő beleöntötte a pohár tartalmát. Az öregasszonynak rögtön melege lett tőle és nagyon ellágyult. Meg akarta csókolni a bormérő kezét, de az Lelkemné arca felé legyintett s rákiabált egy fehérkötényes hentesre: — Hej, Bukszenbáum ur küldjön a gyerekkel öt deka kolbászt ide! S rámutatott Lelkemnére és Bukszenbáum ur sóhajtott és visszabólintott. A kolbász meleg volt, zsíros nedves, illata mint a füst érte el az ember orrát: — Samu — mondta az érkező inasgyereknek a bormérő —, hozzál nékem is egy jó darabot zsemlyével. — Egyél mamuskám, mindgyárt én is eszem. Lelkemné beleharapott a zsemlyébe. Minden foga megfájdult ettől a harapástól s olyan nagyot dobbant a szive, mint még soha. Amikor föleszmélt a pillanatnyi ájulásból: megint enni akart. Orrában volt a finom illat s a zsemlye már megizesitette a nyelvét. S akkor — a kapkodó izgalomtol — olyan nagyot dobbant a szive, mintha egy mozsár dördült volna el a melliben. Tűz és fájdalom töltötte el: egy siránkozó madár, akinek a lángok már elkapták a szárnyát. Aztán elaludt a tűz homályában. Köny- nyü eszméletlenségben párolgóit minden; és Lelkemné meghalt. A bormérő fölemelte az elgurult zsemlyét. Éppen átért hozzá a hentesinas a kolbászos zsemlyével: —Vidd vissza — mondta a gyereknek —, edd meg, ha tudod. — Hajaj — mondta még s nehéz lett a lelke. A hentes, szemközt, aki mesz- sziről látta a látomást — kiküldött egy iv fehér papirt s azzal letakarták. Aztán ő maga is átjött, roppant kövéren s nehezen lélegezve; nézte a halottat s keserűen lebiggyedt az ajka. — Ki igy, ki az ágyban — mondta s legyintet egyet. SZILÁNKOK A január 15-iki számunkban “Kritika” cimü közlemény első hasábja egy tévesen kiszedett mondatja igy szólt. . . . “S az ember, ki lenéző mosollyal nézi a kutyák marakodását, az állatok szerinti oktalan vérengzését a koncért, némi előnyök kiverekedéséért, tudatban, tudatosságban önmagát dobja eszközül .. . ” stb., igy olvasandó: S az ember, ki lenéző mosollyá, nézi a kutyák marakodását, az állatok SZERINTE oktalan versengését a koncért, NEMI előnyök kiverekedéséért TUDATLAN tudatosságában ön magát dobja eszközül furfan gos embertársainak gazdaság és szellemi fölényért folyó al jas versenyéhez.” Ha e két papírra vetett mondatot gondosar átolvassuk alapos különbséget találunk benne, olyant mely nem annyira szépséghibát, mint fogalmi eltérést mutat. írója szerint a “szerinti” és “némi” szavak még elcsuzhattak volna de a “tudatban” szócska — a- mint ezt az alábbiakban vázolni fogom — már nem. “Tudatlan tudatosság” nem ortográfiái hiba, de értelmetlenséget jelző mondat szerkesztésben használt szóvirág. Tény, hogy ez a szó nincsen közhasználatban, de lehetne, sőt kellene, hogy legyen. Ezzel a találó szóval jellemezhetnénk a szellemi szegénységet, mely szembeötlő feltörésre igyekvő proletárság mozgalmában KEZDŐ résztvevőknél. Azoknál, kik osztályhelyzetük érzetét osztálytudatosságnak szeretnék tudni. Már pedig az “érzés” és “tudatosság” között nagy különbség van. Hogy csak egyet említsek meg: az SLP.-féle szocialisták “osztálytudatossága” kétségtelenül éppoly félszeg és hamis ■— hogy úgy mondjam — képzeletre és érzelmekre alapított OlvasdaBérmunkást! Két Petőfi vers LELKEMNÉ Irta Gelléri Andor Endre Úgy hívták őt, hogy: Lelkemné. Ez azonban nem tűnt fel senkinek. Mosni járt, vasalni, takarítani, mig csak tagjában nem állt be a szaggatás. Ha lehajolt kések forogtak a bordái között, aztán megnyúltak, a torkát hasittoták s ő — Lelkemné — jajjongani kezdett. Ahol ez történt vele, a legutóbb ott mindenki hozzászaladt. Egyik a dereka alá nyúlt, a másik a hátát nyomkodta. Azt hitték meghal s egy székhez támogatták. Ott ült, a szörnyű görcs egészen összecsavarta. Pici, szegény öregasszony volt, aki csak akkor nyílt meg egy-egy szivfájditó jajongással, amikor ismét dolgozni kezdtek bensőjében a kések. Megitta a rumos teát, amit adtak neki s a hátát nekivetette a tűzhely oldalának amint ezt tanácsolták neki. Aztán a küszöbön állt s fölemelte a fejét. Az előszoba Villánya az arcába világított: a szeme bandzsított a kíntól; a bőre alatt mintha mész áramlott volna s a keze állandóan rezgett. Azt kérdezte, hogy mikor jöjjön megint? A nagyságos asszony és a leánya is megsimogatta, rárendezte a kendőt s azt mondták, hogy majd imák neki. — Borzasztóan nézett rám — mondta a leány, amikor eltávozott s az anyja felé hajolt csüggedten, de visszarettent: az anyja arcán is észrevette a sárgás petyhüdtséget s hajában a szürke foltokat. S ez, mintha lerántotta volna leánytestéről is a friss húst, Fiatal lelke megtelt szomorúsággal az élet kibirhatalan végzetétől. — Gyerek vagy — mondta az anyja és nem akart simi. Csak éjjel ült fel az ágyában, kiemelkedve a langyos álomból. Lelkemnét látta a küszöbön s úgy rémlett neki, hogy talán útközben meghalt a takarítónő — és szipogva sírni kezdett amiatt, hogy mi az élet, a szépség vége. Lelkemné pedig ment néhány lépést, aztán a falnak dűlt, mintha a fal is valamelyik tűzhely oldala lenne. Nehezen szedte a levegőt s néha úgy feljaj- dult, hogy megálltak a járókelők. Volt amelyik odament hozzá s az egyik azt kérdezte: — Mi baj nénike? — Öreg vagyok fiatalúr — felete Lelkemné. A fiatalúr a kezébe nyomott tiz fillért, megcsóválta a fejét s odébblépett. Lelkemné is elindult, de addig is alig bírta mig a legközelebbi ablakmélyedésig ért. Leesett a párkányra s a fájdalom oly nagyon gyötörte, hogy most már teleszájjal jajgatott. A takarítónő egy borospince ablakán roskadt le. S mivel az ablak üvegszárnyai nyitva voltak, a pincetulajdonos meghallotta az öregasszony jajgatását s egy pohár borrál a kezében felfutott Lelkemnéhez a lépcsőn. — El ne ájuljon itt, mama —• mondta neki s megpödörte a bajuszát —, inkább hozok még- eggyel, mama. A Farkasok dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt, A tél iker fia, Eső és hó szakad. Kietlen pusztaság Ez, amelyben lakunk; Nincs egy bokor se’, hol Meghúzhatnék magunk. Itt kívül a hideg, Az éhség ott belül, E kettős üldözőnk Kinoz kegyetlenül; S amott a harmadik: A töltött fegyverek, A fehér hóra le Piros vérünk csepeg. Fázunk és éhezünk S átlőve oldalunk, Részük minden nyomor . . . De szabadok vagyunk! A Kutyák dala Süvölt a zivatar A felhős ég alatt; A tél iker fia, Eső és hó szakad. i >v{ ■ i , tftTOQgl % Mi gondunk rá? mienk A konyha szöglete, Kegyelmes jó urunk Helyheztetett ide. S gondunk ételre sincs. Ha gazdánk jóllakék, Marad még asztalán, S mienk a maradék. Az ostor, az igaz, Hogy pattog némelykor, És pattogása fáj, No de: ebcsont beforr. á harag múltán urunk Ismét magához int, S mi nyaljuk boldogan Kegyelmes lábait! valami, mint például a pünkösdi vagy más vallásos szekták világfelfogása. Ezek eldobták magoktól a régi tradicionális felfogásokat. Olvastak, tanultak, előadásokat halgattak. A sok olvasás, tanulás, előadások halgatá- sa és proletár osztályhelyzetük kifejlesztették bennük osztályhelyzetük ÉRZETÉT, de annak megértéséig, tudatosságuk kialakulásáig még nem jutottak el. Ennek illusztrálására had említsek meg egy esetet. Az 1910-11-es években sokad magammal ott hagytuk az SLP-t. Ezt megelőzőleg és követve kettészakadt clevelandi szervezetünk. Röviddel ezután egy vasárnap reggel találkoztam két St. Louisi és helybeli volt “elv- társ”-sal. Bemutatkozásunk rövid és érdekes volt: “S-n a nevem” “L. és R. a nevük Missouriból”. Aztán minden bevezetés nélkül — “hét maga az az ikszipszilon ki szétrombolta a szervezetünket?, hogy az ég . .” kacskaringós nyelvvel még kacskaringósabb gesztusokkal fejezve ki begyében felgyülemlett keserveit, s rontott nekem. Meghátrálva a túlerő és buzgó “tudatosság” elől megalázottan szerényen tiltakozva mondám: “bocsánat! nem tudtam, hogy kicsiny személyem ily óriási rombolásra képes világot megváltó mozgalmukban”. Megvigasztaltam őket imigyen: “a- mig ilyen agilis elvtársak vannak az SLP.-ben még mindig van remény” és elillantam. * * * Osztálytudatosság a dolgok MEGÉRTÉSÉN alapszik. Ez a megértésen épülő tudatosság nem hagy teret gyűlöletre. Más utón haladó embertársainkat a megértés eszközével próbálj uk megnyerni. S még ha nem nyerhetjük is meg őket, csak sejnálhatjuk mig gyűlölettel csak eltaszitjuk magunktól. Visszatérve az említett “tudatlan tudatosságra” emlékeznünk kell az 1914-18-as világkatasztrófára. Milliókra ment a szervezett angol, német, olasz, francia munkások száma. Ha ezek a szervezetek osztálytudatos munkásokból állottak volna, nem lett volna háború. Tagadhatatlan: voltak köztük ilyenek is, de elenyészően kevesen. Ezek a kevesek vérző szívvel kényszerítve mentek a frontra. A háború őrületében többet szenvedtek mint bárki más. Ezek a kevesek, itt a távoli Amerikában többet tettek és szenvedtek a vércsapolás gátlására, mint a nemzeti szellemtől átitatott milliós szervezetek tagsága. Mert nem elég az, ha tudatosságunk pártgombját kabátunkon viseljük. Nem elég az, hogy megtanultuk szidni a kapitalizmust. Még több is kell. Több a megértésből. Több az alkalmazkodásból. És ha már eddig értünk, nem gyűlöljük más útra tévedt és haladó proletártestvéreinket. Sőt. Kettőzött erővel folytatjuk a tanulást, a tanítást, hogy a megértésben egyesülve velünk együtt többet nyerjünk az életből magunknak s unokáinknak.
