Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)
1938-01-15 / 990. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 január 15. Slezákné nyugdíjba megy . . . — Hiszen ő is koldusivadék — mondta valaki —, az apja tüzőr volt a régi dohánygyárirta: Bacsó Béla Salzer igazgató ur szigorúan rideg arccal járta végig a munkatermeket és minduntalan lármásan nyivánitotta elégedetlenségét. Hol a dohányne- müek könnyelmű gazdaságtalan fölhasználása, hol pedig a szivarkészitmények túlsúlya miatt haragudott. Lármázva szidta a fölügyelőket: — Nem értem ezt a fejetlenséget . . . Hiszen itt, uram, nincsen semmi fegyelem . . . Már hetek óta nem kaptam büntetési javaslatot . . . Miért nem kapok büntetési javaslatot? Úgy látszik, magukat kell megbüntetnem,, hogy ráeszméljenek a kötelességeikre . . . A felügyelők között valaki védekezni próbált, megkockáztatta megjegyezni, hogy hát kérem, igazgató ur, most nem nagyon szép dolog az embereket megbüntetni, mert tetszik tudni, a háború, sok a szomorúság, nagy a drágaság, tele vannak az emberek gonddal és tragédiával. Salzer dühösen rivalt a fölügyelőre: — Nekem ne tessék ilyen dolgokat beadni ... Én nem vagyok mai gyerek, minden rendetlen ember a háborúra hivatkozik ... A háborúnak semmi köze a dohánygyárhoz .... nak vénségemre az uccára kihajítani? . . . Salzer tekintélyére nézve károsnak tartotta ezt a jelenetet és igyekezett is gyorsan végét szakítani. Határozott hangon vágott közbe Slezákné méltatlankodó, fájdalmas panaszába: — Ne lefetyeljen annyit . . . Tessék leszállítani a minimumot és akkor maradhat . . . . Ezt nem én csinálom, ez a törvény, én ettől el nem térhetek. Szóval, megértette . . . Rendes mennyiséget szállítsa minden héten, na . . . és akkor semmi baj .... Ahogy Salzer eltávozott a munkateremből, /megindult a panasszal teli zsongó szóáradat. A különben nagyon vallásos és domonkosi nevelésben részesült munkásnők szidták és átkozták a szívtelen igazgatót. Hóemberek vagyunk, Kiket a sors játékos kedve Kacagva összegyúrt Valami rendetlen seregbe. ban .... —Nincsen huncutabb, mint aki szegény emberből válik úrrá, az kutyább a kutyánál . . . — mondta más és vége-hossza nem volt a rossz és haragos véleményeknek. Nagyon sajnálták Slezáknét, aki, szegény, vakoskodó, keserves munkával sem tudja a köteles munkamennyiséget elkészíteni. Majd elhatározták, hogy a munkateremben mindenki kötelezi magát arra, hogy megsegíti Slezáknét a szivar- készítésnél. Fiatal leányoknak játszva megy az ilyesmi. Sle- záknénak pedig nem lesz semmi baja azzal a gonosz Salzerral, mert rendesen leszállítja a minimumot. Szeretetteljesen vigasztalták a siránkozó Slezáknét. Mert különös, hogy szép, őszinte vigasztalás is csak olyan szívből fakad, amely maga is rászorul a vigasztalásra. Borongós, szomorú, napokat Egyikünk kevélyen pipálgat, Vagy kardot tart merészen; A másikunk meg puszta szájjal Seprőt, lapátot fog kezében. Hóemberek . IRTA: FARKAS ANTAL. Egyikünk óriás lett, És áldogálunk A másikunk csak törpének maradt; A fagyos, ködös téli ég alatt, Egyikünk szűz-fehér hó, Mig ránk lehel a Dél A másikunk fölszedte a sarat. Valami gyilkos sugarat. A vég egyforma, mert hiszen Hóemberek vagyunk: Tovább! — a Tavasz ránk izén És mind elballagunk . . . A fakóarcu öreg munkásasz- szonyok és a bágyadt szemű, szomorú, sápádt leányok serény munkába fogtak és rettegve kerülték Salzer szabálytalanságot kutató sötét tekintetét, mert az igazgató majdnem mindenkinél talált valami hibát. Salzer megállóit Slezákné munkahelye előtt. A köhögős és erős rövidlátása miatt az asztal fölé görnyedten dolgozó öreg munkásasszony reszkető kezekkel sodorta a szivarokat. Szegény Slezákné teljes életében dolgos rabszolga volt, aki immár leszolgálta balsorssal és nagyon sok anyai fájdalommal átkos negyven esztendejét. Slezákné még ebben az életben sohasem szólt vissza semmiféle feljebbvalónak. Száz gyötrelmet elszenvedett szivét most az igazgatótól való rettegése re- megtette. — Kérem — kezdte Salzer —, miért piszmogtatják itt ezt a tehetetlen öregasszonyt . . . Hiszen ez sohasem tudja szállítani a minimumot sem . . . Miért nem terjesztik föl nyugdíjra? Slezákné rémülten nézett föl az igazgató szigorú arcába. A nyugdíjba való helyezéstől való félelme zokogásban tört ki. Sirva kérlelte Salzer igazgatót: — Nagyságos ur, tessék rajtam megkönyörülni . . . Most nem lehet a nyugdíjból megélni és nekem nincs senkim, aki eltartana . . . Két szép erős fiam elesett Oroszországban . . . A harmadik, a tizennyolc esztendős, a Janika, az most van beosztva a marsba . . . Azt is mindig segítenem kell . . . Igazgató ur, tessék rajtam megkö- nyörülni, hiszen én itt dolgoztam le az ifjúságomat, a legszebb éveimet, itt görnyedt meg a hátam, itt vakultam meg hát volna szive az igazgató uréltek ez időkben a dohánygyárban. A veszteséglista mindig megmondta, hogy ki az, akit nem kell már várni, ki az aki nem jön vissza. Méla visszaemlékezések és a kegyes földicsé- rések uj szomorúságokat emeltek ki a vergődő, megkínzott szivekből. Slezákné anyai érzései meleg vallomásokba, érzelmes, őszinte beszédbe törtek ki: — Szegény Janika, marsba van . . . Már a napokban mennek ... A múlt szerdán mondták, hogy menn'ek ... Én akkor reggeltőí estig ott áltam a kaszárnyakapunál . . . Csúnya eső esett . . . Áztam, fáztam, vártam Janikát . . . Nem jött, én pedig sírtam, mert azt gondoltam, hogy a másik kapun mentek ki és én még csak el sem búcsúzhattam az egyetlen élő fiamtól, a legkisebbiktől, aki annyi betegségen ment keresztül a drága, jó Janikától . . . És egész éjjel sírtam, zokogtam hogy mily boldogtalan vagyok én . . . Másnap azután eljött Janika, hogy még nem jött meg a parancs ... De majd megmondja, hogy mikor mennek Sok szomorúságom vöt már életemben, de hogy ilyeneket is át kelljen élnem, azt sohase hittem volna . . . Sohse hittem volna .. . Már a templom sem vigasztal . . . Mert hiába vagyok ott, nem tudok imádkozni, nem hiszek már az imádságban . . . Hiszen mindig imádkoztam, mégis elesett két szép erős fiam. És a templomban is minden szomorú mostan, mert akármerre néz az ember, csak siró anyákat lát . . . Mindenütt siró anyákat. A dolgos kezek a dohányt munkálták. Ügyes ujjak serényen sodorták az illatos szivarokat. De a lelkekben ágaskodtak, nyugtalankodtak a rejtett fájdalmak és a munkásnők Slezákné szomorúságán keresztül megkönnyezték a maguk szomorúságát is. Mert nem volt igaza Salzer igazgató urnák. A dohánygyár is benne volt a háborúban. Mindenkinek volt egy félő rettegése, amely hol Galíciába, hol Szerbiába vagy pedig az átkos olasz frontra küldte istápoló, védő sugarát a sok meddő imádságnak. Egy hideg novemberi délelőtt rüsztunggal erősen megrakott zöldruhás, üde arcú katonagyerek megzörgette a munkaterem uccára nyíló ablakát. Janika volt. Kiugrott a zenés szóval induló csapatból. Az ablakot zörgette és bekiáltott: — Ma megyünk a harctérre, édesanyám! . . . Slezákné sirva szökött föl a munkahelyéről és gyorsan magára kapva a kendőt, kisietett az állomásra, hogy megcsókolhassa Janikát, hogy elbúcsúzhasson a gyerekkatonától, egyetlen élő fiától. A munkatermekben ez időkben nem daloltak a leányok. Ez időkben több volt a könny, mint d jó falat, több a szomorúság, mint valaha. Slezákné az asztal fölé görnyedt háttal dolgozott a munkahelyén, nagyon szorgalmas akart lenni, mert nagy szüksége lenne a pénzre, Janinak szeretne küldeni egy-egy jó csomagot. De hiába erőlködött, mert amikor a legszebb akarattal látott hozzá a munkához, hirtelen a kedves és jó Janikára gondolt és akkor úgy döntötték a könnyek beteg szemeit, hogy semmit sem látott. Sirva mondogatta: — Én nem tudok már dolgozni ... Én reggeltől estig folyton csak a könnyeimet törülge- tem .... Titokban elmondta valaki a munkateremben, hogy Janika elesett. Nem hitte senki. Később már a veszteséglistában is olvasták. ■— Nem szabad megmondani Slezáknénak — mondták az érzékenyebbek. És megindult a hetekig tartó kegyes csalás. Ha a szegény öregasszony a posta miatt aggódott, akkor azt mondották, hogy a hófúvások miatt rossz a vonatközlekedés;-ha a hideg miatt, akkor azt magyarázták, hogy hát hiszen a deckung, az fütve van és hogy télen ritkán van ütközet. És fájdalmas szívvel hallgatták Slezákné dicséreteit Janikáról, aki majd visz- szajön és kiveszi őt a gyárból, mert hiszen Janika mindig azt mondta, hogy ő nem engedi meg, hogy az ő édesanyja halálra vakoskodja magát a gyárban. — Fütyülünk majd akkor Salzer direktorra — mondta Slezákné az elképzelés halvány örömében. Karácsony előtt pedig a csomagot készítette Slezákné; nagyon, de nagyon szép bizonyságát akarta adni anyai jószivének. Akkor megmondták neki, hogy ne költsön hiába, hogy ne küldjön csomagot, mert hiába küldene. Slezákné végigzuhant a padlón. Amikor magához térítették akkor azt mondta, hogy az nem igaz, hogy a Janika nincsen már többé, hiszen ő nagyon sokszor imádkozott, hogy óvja meg az isten minden bajtól. Hiszen az isten nem lehet hozzá olyan irgalmatlan. Slezákné nagyon zavaros dolgokat beszélt. Majd később megrémült, hogy ő az istent káromolta. Mert Slezákné teljes életében egyszerű, istenfélő és alázatos lélek volt. Ezután már nem panaszkodott senkinek. Sirdogálni pedig csak úgy sirdogált, mint azelőtt. Egy reggel azután bement Salzer igazgató ur irodájába és azt mondta: — Most már elmegyek a nyugdíjba, igazgató ur . . . Köszönöm az eddigi jóságát, isten megáldja, igazgató ur . . . Hetek múlva azt beszélték, hogy Slezákné belehalt a sok sírásba. OPEN FORUM Auspices : Los Angeles Branch IWW Every Sunday Night at 8:00 P. M. at the IWW Hall 280 Lang Bldg., 212 So. Spring St. QUESTION — DISCUSSIONS.
