Bérmunkás, 1938. január-június (26. évfolyam, 988-1012. szám)

1938-04-23 / 1004. szám

6 oldal BÉRMUNKÁS 1938 április 23. bordó, sárga mintákkal, zöld. barna mintákkal. Amilyen szí­nű képet szállítunk. Az én ta­lálmányom ! . — Óriási! — mondtam elis­merően —, valami más nincs? — De van. Látom, hogy ura- ságod igazi müértő. Benyúlt az egyik sarokba és — ó, jaj! — titokzatos mosoly- lyal ajkán, előhúzta az ‘“Uram segíts!” cimü remekművet, sár­ga tónusban. — Ezt is nagyon veszik mos­tanában — jelentette ki —, ez is nagyon fogy. Különösen ezi- dén, az eucharisztikus kongresz- szus miatt. Mindezek után megigértera, hogy levelezem megbizóimmal a dolog felől és visszatérek, — majd pánikszerűen távoztam. — Most már tudod — mond­ta barátom, a kitűnő festőmű­vész, amikor kiléptem a bolt­ból —, most már tudod, hogy miért nincs kalapom. Azzal megemelte nemlétező kalapját és elváltunk. Tengerre magyar! De még mindig nem tudtam eleget. Most már saját szakál­lamra folytattam tovább a nyo­mozást, mig eljutottam egy má­sik kevésbé tehetséges festő­barátomhoz, aki néhány ecset­vonással teljessé tette a képet. Jelenleg ugyanis ő is giccs­ben dolgozik. Egy, sajtkereske­dő ismerőse feladta a sajtüzle­tet, mert abban nincs fantázia és képtelen benne maradni, ő a művészeti tanácsadója és az anyagszerzője. A sajtkereskedő vidéken kezdte és részletre. Majd Török­országban és Indiában folytat­ta, de már készpénzért. Hihe­tetlen mennyiségben viszi kül­földre úgy Éberi mester velen­cei képeit, mint azi “Uram se­gíts!” cimü remekművet, vagy a több színben kapható interie- uröket. Valamennyit mint a magyar képzőművészet remeke­it árusítja, jó rúpiákért és fon­tokért, legnagyobb részük el se jut Indiáig, mert már a hajón eladják őket, elvégre magyar mesterek remekművei! Akkor táviratozik a hajóról kitűnő barátomnak: C. 42-ből kérek 30 darabot. B. 25-ből 18- at.” A C. 42. a lagunás, a B. 25. az interieurös kép. Ez az árjegy- zéki számuk, mint a zokninak, vagy a meleg alsónadrágnak. Néha visz magával egypár darab újabb képet is, komoly művészektől, de ez nem nagy üzlet, ezekből nem lehet után- rendelni. Hát ezért nincs kalapja kitű­nő barátomnak, az egyik legki­válóbb fiatal magyar festőnek. Hárs László. A FALVAK ELETE — a mezőgazdasági kiállítás tükrében ­— Magyarországi riport — Az elpusztíthatatlan vacak Barátommal, aki talán a leg­kiválóbb a mai fiatal festők kö­zött, az egyik körúti büfé előtt találkoztam. Barátomnak nem volt kalapja, viszont szakálla harmadnapos volt, kezét kopott télikabátja zsebébe süllyesztet­te, igy állt a büfé üvegablaka előtt és mohó szemekkel mére­gette az ott látható kitűnő fa­latokat: a bécsiszeletet, a mar­hasültet, a kocsonyázott pon­tyot. Láthatólag azon töpren­gett. hogy melyiket vásárolja meg hatvanért. Mármint fillér­ért. — Ejnye — kiáltottam és a vállára ütöttem. — Ilyen jól megy neked', Lajos?! Szégyenlősen elmosolyodott, úgy felelte: — Istenem, néha valami me­leget is kell enni. Azután bevonultam vele a büfébe, végignéztem, amint el­fogyasztotta a bécsiszeletet (mert végül azt választotta) és közben megtudtam, hogy azt a különlegességet általában egy­szer engedheti meg magának, a többi napokon hideget eszik. Főleg hideg kenyeret. A kenyér pedig azért hideg, mert a mű­teremnek csúfolt lakásban jó­formán egész télen nem volt be- fütve a kályha. — Hja, barátom — mondta rezignáltan és bölcsen (köny- nyü bölcsnek lenni, ha más ba­járól van szó) —, bizony ki­vesztek a müvásárlók. A pol­gárnak sohasem volt és ma sincs pénze. Hát ki vegyen ké­pet? — Tévedsz! — kiáltotta —, talán soha annyi képet nem ad­tak el Magyarországon, mint ép­pen mostanában? De milyen képet?! De milyet? Karonfogott és elhurcolt a büféből. Szemközt a giccsel. Nem mentük messzire, csak a szomszédos mükereskedésig. A mükereskedés kirakata tele volt képekkel, szobrokkal, réz­karcokkal és egyéb ‘műtárgyak­kal”. A műtárgyak között akadt rossz és akadt még rosszabb. Alkotóik nevét nem irom ide, egyrészt mert önérzetes művé­szek, még képesek lennének be­perelni hitelrontásrét és rágal­mazásért, másrészt mivel — a- mint megtudtam — a műtár­gyak egyrészét tehetséges, nyo­morgó fiatalok “alkották” per­sze megrendelésre, napszám­ban. Szóval, a kirakat telve volt rózsaszínű balatoni naplemen­tékkel, lila holdvilággal, barna abesszin hölggyel, sárga őszi erdővel, rózsaszin meztelen nő­vel piros kereveten, továbbá egyéb zöld dolgokkal. A kira­kat közepén a főhelyet hatal­mas vászon foglalta el. A vá­szon olajzöld ég, olajzöld fák, egy olaj zöld szikla előtt olaj- zöld feszület, piros örökmécses a feszület előtt olajzöld asszony térdel és imádkozik. A képről sirt a bárgyuság és tehetetlen­ség. A címe “Uram segíts”. Bár sokkal megfelelőbb cim lett volna. “Uram lfát ez se segít?” — Látod — mondta a bará­tom —, ezt a képet megtalálha­tod a Rákóczi úti mükereske- désben, lila színben, a Muzeum körúti üzletben barna tónusban a József körúton rózsaszínben, mindenütt díszes aranykeret­ben, kedvező részletfizetésre. Az ára akkora, hogy én körül­belül három vásznamért kapnék annyit, ha egyáltalán el tudnám őket adni. Vigyázat, mázolva! Aztuán továbbmentünk, nem messzire, csupán a következő mükereskedésig. Most láttam csak, mennyi mükereskedés van Budapesten. Ennek a mükereskedésnek a kirakatában már egészen más képek virítottak. A főhelyet itt is egy remekmű foglalta el. Ve­lencei tájkép. Zöld laguna, fe­hér vitorla, rózsaszínű házfal, lila napfény. Mindem jó vasta­gon odakenve, látszott, hogy a művésznek nem kellett spó­rolnia a festékkel, nem úgy, mint barátomnak ,a kiváló fes­tőművésznek, aki lehelletfinom képeket fest, mert alig van pén­ze olajfestékre. — Ez spachtlival van festve — mondta a barátom -—, a spachtli az egy darab fa, ami­vel rendes körülmények között a festéket egyengetik a vászo- non. De a művésznek ugylátszik sok volt a munkája, ő rögtön a fadarabbal kente a festéket a vászonra. Ez tény. Most pedig menj be, mintha vásárló lennél érdeklődj egy nagyobb tétel kép után'. Bementem. — Kérem szépen — mond­tam —, képeket szeretnék ven­ni. — Az tlehet. Csakis azt lehet — mondta a tulajdonos. — Vidéki üzlet számára — folytattam.-T- Ügynökökkel? Ügynökök­kel? —- hunyorgatott a tulajdo­nos. Ráhagytam, hogy igen, ügy­nökökkel. — Azt lehet. Csakis azt lehet — jelentette ki —, tessék bel­jebb fáradni, a raktárba. Beljebb fáradtam. A raktár­ban mint a ruhásboltban a kész ruhák, hosszú rúdon függtek a képek. — Tessék kérem, ez valódi Éberi — mondta ő (persze egé­szen más nevet mondott; oko­kat lásd fentebb) — ezt most nagyon veszik. Az Éberi-kép a szóbanforgó velencei tájkép volt. Lógott be­lőle a rúdon vagy hatvan darab. Közelebb léptem, hogy leakasz- szam. — Jaj! — ijedezett a műke­reskedő —, tessék vigyázni, az még friss. Mit részletezzem? Mind ^ a hatvan darab friss volt még. Tegnap festette őket a “mes­ter”. Mind a hatvanat. — Mi az ára? — kérdeztem. — Hát kérem az különböző. A kisebb negyvenkét pengő a nagyobb kép hatvanhárom pen­gő. A kisebb kép, ha vitorla is van rajta, negyvennyolc, a na­gyobb, vitorlával, hetven. Hja, a vitorlát meg kell fizetni. — Vagy tessék talán meg­nézni ezt az interieurt. Ezt az elegáns szobasarkot, tizenne­gyedik Lajos korabeli bútorok­kal. A szoba falán a tapéta kék- szinü, arany mintákkal. De van aranyszínű, vörös mintákkal, A tavaszi mezőgazdasági kiál­lítás és tenyészállatvásár min­den évben keresztmetszetét ad­ja a magyar mezőgazdaság fej­lődésének. Ez a keresztmetszet ugyan nem széles, inkább csak azt mutatja meg, hogy mi tör­ténik a mezőgazdaságokban, a kedvezményes helyzetben levő nagybirtokokon és azokban a kisebb gazdaságokban, amelyek­nek kedvező körülmények kö­zött sikerül bekapcsolódniok eb­be a fejlődésbe. Könnyelműség lenne ezt a határozott és állan­dó fejlődést lekicsinyelni. Ha kévéséijük is, ami Magyarc or­szágon történik az egész mező- gazdasági élet modernizálása ér­dekében, el kell ismerni, hogy az állattenyésztésben, uj tenyé­szeti és termelési ágak beveze­tésében, az állattenysztés egész­ségügyi ellenőrzésében a mo­dern agrártudomány sok nagy vívmánya valósággá vált mii­ünk is. De amikor ezeken a ki­állításokon felvonul a magyar mezőgazdasági termelés szine- java, akkor éreznünk kell azt is ami mögötte van: a silány föl­deken folyó keserves gazdálko­dást, a törpebirtokosok állatte­nyészetének sorvadását, öntöző­gazdálkodásunk és talajmüve- lésünk elmaradottságát és leg­főképpen azután mindezeknek a bajoknak következését, — a falusi nép tömegeinek keresves sorsát. Az idei kiállítás különben rendszerességben és teljesség­ben felülmúlja az eddigieket. Ha nincsenek is rendkívüli szen­zációi, de anyagának magas­rendűsége, a tenyésztés, a nö­vénytermelés, a mezőgazdasági politika nagy erőfeszítéseinek bizonyságai olyan egységes ké­pet adnak .amelyből a városi magyarság is megtanulhatja, milyen rendkívüli sokágú, bo­nyolult gépezet a mezőgazdasá­gi termelés organizációja, mi­lyen ezernyi ágas-bogas felada­tok megoldása van állandóan a napirenden és ennek a kiállítás­nak az anyagából valóban a leg­modernebb közgazdaságelmélet az agrártermelést gazdálkodás­unk “kulcsiparának”. A falu egészségügye Idén uj kezdeményezés, hogy először szerepel külön épületben a falu, egészségvédelme. Termé­szetes, hogy ez a kezdeménye­zés még fogyatékos és csak hé­zagos képet ad a magyar falu egészségi állatpotáról. Azt hisz- szük, hogy nem annyira egész­ségi oktatást, népszerű nevelést kellene adni, mert az nem lehet egy ilyen országos kiállítás fe­ladata ,hanem sokkal inkább rá kell ébreszteni a magyar köz­vélemény lelkiismeretét a falu egészségügyi problémáinak iga­zi állására. Az Országos Mezőgadasági Biztositó Intézet néhány bale­seti problémával foglalkozik csupán. A Közegészségügyi In­tézet ismerteti, kétségtelenül szemléltető anyaggal a tífusz­nak és a diftériának szerepét a falusi egészségügyben. A zöld- kerseztes egészségvédelmi szol­gálat bemutatásánál az anya- és csecsemővédelmi probléma megvilágítását kapják a láto­gatók. Legteljesebb a Várme­gyék és Városok Országos Men­tőegyesületének kiállítása, a- melyből ennek a még nagy jö-

Next

/
Oldalképek
Tartalom