Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)

1937-08-07 / 957. szám

1937 augusztus 7. B É R M U N K Á S KOROK MŰVÉSZETE ÉS A TÁRSADALOM A művészeti korokat a mű­történelem egymással összefüg­gő fejlődésfolyamatként tárja elénk és alapvető feltételnek tartja a kezdet, a virágzás és a hanyatlás egymásutáni követ­kező szakaszainak megállanitá- sát. Ezeket a szakokat kapcsolat­ba hozza más népek művészeté­vel, szem előtt tartva azt, hogy a görög szobrászat a legfejlet­tebb, legtökéletesebb, az egyip­tomi művészet kezdetlegesebb és igy tovább visszamenőleg fejlődésfokokat állapit meg. Te­hát, ha a görög művészetet 10-es számjeggyel jelöljük meg, az egyiptomi 4-es, vagy 3-as szá­mot kap, az asszír művészet 2-es számjegyet és a történelem homályban elvesző népek mű­vészetét a kezdet kezdetével, a nulla számjeggyel jelöli. Kez­det és vég, születés és elmúlás folyton ismétlődő körei ezek. A fejlődésvonal eszerint köröket alkot, egymásba is kapcsolódó köröket, hogy aztán mint a leg­tökéletesebb kör vonalában áb­rázolhassa a görög művészetet. A művészet képes beszámoló. E szerint a felfogás szerint a művészet kezdődött, márpe­dig a művészet nem kezdődik és nem is végződik, igy tehát nem is fejlődik. A művészet — ha ezzel a jelzővel élni kell — képes, rajzos elbeszélése az em­bernek a koráról, feljegyzése a természethez való viszonyáról. Valósággal képes beszámoló a kor adottságairól. A jégkorszak embere csak úgy feljegyezte életkörülmé nyeinek jegyeit kőre, csontra vésett rajzaiban, mint ahogy a történlemben szereplő, fajok és nemzetek művészete is a fel­jegyzések, megmondások folya­mata, tehát a művészet sehol sem kezdődik, igy tehát nem is végződik. A barlangi rajzok, festmények, a tiz méter magas ülő vagy álló királyszobrok a piramisokkal Egyiptomban, a milói Vénusz a görögségben, vagy Michelangelo Mózese a reneszánszban egyformán ilyen megmondásai az embernek kora szellemi életről, erkölcséről. Mély és sok rétegeződésü az emberi intelligenciának ez az egymást fedő útja az őskorból napjaink művészetéig. A művészet nem l’art pour l’art (művészet a művészetért) megnyilatkozása az embernek, hanem annak a lelki dinamiká­nak, erőnek az öntudatlanból I a tudatba való megrögzítése, ami a valósággal összeköti őt. Hogy jobban megértsük ezt: a barlangi ember rajza a bölény­ről nem azt példázza, hogy ő, a barlangi ember, milyen tehet­séges megfestő je volt bölény­nek, milyen kitűnő szemű meg­látó ja a mammutnak, hanem azt, hogy a dolgok között — az egyik dolog: ő, az emberi lény, és a másik dolog: a négy­lábú rettegett lény között — rejlő hatóerő azonos lett a mammut, az ősbölény félelmetes erejével. Innen van a barlang sziklafalára rajzolt festett ké­pek megdöbbentő hatása for­mában, vonalban. Amint áll ez a barlangi em­ber művészetére, megmondásai- ra, azonmzd áll ez minden kor­ban az ember művészetére. Mi­chelangelo gigászi erejét ezen a vonalon állva tisztábban lát­juk. Kapcsolatát kora kultúrá­jával, az emberhez való viszo­nyában. Művészi jelentősége az egyéni tragikumig nő meg. Tra­gikumig, mert tehetségének megnyilvánulásában átlendült a valóságképzet határán és tra­gikumát az adja, hogy a lelki feszítőerejét mérsékelni nem volt módjában, mint ahogy a tüzhányjhegy eruptiv működé­sét nem a hegycsúcs nyílása sza' bályozza, hanem a hegy mélyé­ben összegyűlt gázok feszitő, lökő, robbanó ereje. Művész, művészet és világnézet. A művész egyéni jelentősége a kor szempontjából elveszti el­sődlegességét, mint ahogy Fei- diasz művészete sem volt több a görögségben, mint az etruszk- művészet névtelen művészei a maguk idejében; korok néző­pontjából a művészetek jelen­tősége — azonos. Minden kor művészete egyformán — nagy művészet. A kifejezés uj átértékelésé­vel más értelmet kapnak a fo­galmak. A történelmi fejlődés vonalán állva, más nézőpontok adódnak, korok, fajok, nemze­tek kultúrája közelebb kerülnek egymáshoz: kulturerők találkoz­nak célkitűzéseikben; fajok, nemzetek szellemi élete közös nevezőre lendül. A szellemi élet kifejezésében élt és él mindig a kor művé­szete, tehát a ma művészete is. A művészet szellemi céljának azonosságát a forma képzettár­sítása határozza meg. A szellemi élet folyton vál­tozó alakot, formát mutat, te­lítődik újabb világszemléleti va- lószerüségekkel és formát vál­toztat az erkölcsön is. Csak az elvont lényeg marad változat­lan, aminek az elérését szük­ségszerűen kénytelen a világ szemléletén belül maga a forma is formát változtatni. Korszerű megnyilvánulásában a művészet ennek a kulturcélnak irányában mozog, folyik, tehát nem a vé­ges célért, hanem a mindig uj és más világszemlélet végnél­küli tisztázásáért ölt más, uj arcot a formai kifejezés. ELŐZETES JELENTÉS A Világ Ipari Munkásai — IWW newarki magyar tagjai 1937 október hó 30‘án, a Bo­hemian Auditóriumban, a New Yorki Modern Színkör köremii- ködésével szinrehozzák Pika Pál ‘KIK A BŰNÖSÖK” cimü társadalmi színmüvet Papp István, közismert színmű­vész rendezésében. Kérjük az Egyesületeket, hogy a fenti napon lehetőleg ne rendezzenek mulatságot. Az Előkészítő Bizottság. TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (7) fivérét harminc év előtt elküldték kato­nának és ezért nem akart ő sorra jutni a “háromfiasokkalellenben azt akarta, hogy a fivére szolgálatára legyenek te­kintettel, és engedjék, hogy a “kétfia- sokkal” húzzon sorsot és már ezektől szedjék a harmadik regrutát. “Háromfias” még négy volt Dutlovon kívül; az egyik volt a falu vén je és a nagyságos asszony felmentette őt; egy másik családból a múltkori ujoncozásnál állítottak regrutát; a másik kettő közül választottak kettőt és ezért az egyik már el se jött a gyűlésre; csupán a felesége állt bánattal tele valamennyi mögött, tompult várakozással, hátha valahogyan feléje fordul a szerencse; a két kijelölt közül a másik azonban, a vöröshaj u Ro­man, ámbár nem szegény, rongyos ka­bátban állt a bejárat lépcsőjénél és ne­kitámaszkodott a falnak; lehajtotta a fejét és egyre hallgatott. Csak néha né­zett figyelmesen arra, ki épp hangosab­ban beszélt, azután megint lehajtotta a fejét. Egész alakjából csak úgy áradt a szerencsétlenség. Az öreg Dutlov olyan ember volt, hogy aki csak kissé ismeri, száz meg száz rubelt adott volna neki megőrzésre. Kimért természetű, istenfélő, vagyonos, azonkívül egyházgazda. Annál feltűnőbb az izgalom, mely éppen most fogta el. Resun, az asztalos, magas termetű, feketehaju, kötekedő, iszákos, bátor és különösen ügyes vitákban és tárgyalá­sokban gyűléseken és piacon a munkások­kal. Éppen most nyugodt és mérges volt és termete teljes magasságából, csengő hangja minden erejével és szónoki tehet­ségével szorongatta az egyházgazdát, ki lihegett és tisztára elvesztette megszo­kottan nyugodt méltóságát. A civakodás- ban rész vettek még a gömbölyű képű, fiatalos, tömzsi Kopülov Garaska, négy­szögletű fejével és bodros szakállával, aki beszéde indulatosságával tűnt ki min­dég és már tekintélyre tett szert a gyü­lekezetben. Azután Melnicsni Fjedor, egy sárga, szikár, hosszú, görnyedt paraszt, még szintén fiatal, gyér hajjal az állán és apró szemmel, ki mindég epés, sötét, mindenben a rosszat látja és már gyak­ran meglepte a parasztgyülést rövidre fogott váratlan kérdéseivel és megjegy­zéseivel. Ez a két szónok Resun oldalán volt. Ezenfelül néha beleszólt még két csacsogó: egy nagyon jóképű, széles, vö­rös szakállal, Chrapkov, ki mindég azt mondta:: “Kedves jó barátom” és egy másik, kisebb, madárcsőrü, Sidkov, ki szintén hozzátette mindenhez: “Már bi­zony ez igy van, öcsikém,” amikor is va­lamennyihez fordult és folyékonyan be­szélt “se faluhoz, se városhoz.” Mind a ketten, hol ennek, hol annak a pártján voltak, de senki sem hallgatott rájuk. Volt még több ilyen; ez a kettő azonban tipegett a nép között, jobban kiabáltak mindenkinél, amikor is ijesztgették úr­nőjüket, kevésbé hallgattak rájuk, mint másra és megittasodva a lármától és kiabálástól, átengedték magukat teljesen az élvezetnek, hogy sétáltathatják a nyel­vüket. Voltak ott még egyéb jellemek is a gyülekezetben, sötétek, j óravalók, közönyösek, lehangoltak; nők is álltak a botos parasztok mögött; a nagy tömeg azonban általában parasztokból került ki, kik gyűlésen úgy álltak, mint a tem­plomban és a háttérben suttogva beszél­ték meg háziügyeiket. De voltak ott gaz­dagok is, kiktől a gyűlés valamit elvenni, vagy kiknek jólétéhez hozzájárulni nem tudott. Ha Dutlov emlékeztetett a kotlóra, le­gényei egyáltalában nem voltak olyanok, mint a csibék: nem röpködtek, nem csi­pogtak, hanem nyugodtan álltak mögöt­te. A legidősebb, Ignác, már harminc éves; a második, Vaszilij, ugyancsak nős, de alkalmatlan regrutának; a harmadik, Iljuska, unokaöccse éppen most nősült, fehér volt, piros-pozsgás, csinos bárány- szűrben (mint kocsis működött) ott állt, nézte a népet és elvétve megvakarta ka­lapja alatt a tarkóját, mintha az egész dolog nem tartoznék reá; holott éppen őt akarták kitépni a héják. — Mivel nagyapám katona volt — mondta az egyik, — én is vonakodom majd sorsot huzni! Ilyen törvény nin­csen, testvér. Az utolsó ujoncozásnál Mi- hejcsel fiát választották; holott nagy­apja még haza se tért. — Neked sem az apád, sem a nagybá­tyád nem szolgált a cárnak — mondotta ugyanebben a pillanatban Dutlov, — de még te sem szolgáltál sem az uraságnak, sem a községnek, csak dáridóztál, igen és a gyerekeid felosztatták veled a föl­det; mivel veled nem lehet élni, rámu­tatsz másokra; én azonban hét eszten­deig jártam mint felügyelő, falu véne voltam, leégtem kétszer és senki sem segített nékem; de azért, mert minálunk békében és becsülettel élünk, azért tegye­nek tönkre engem is? Adjátok vissza a fivéremet! Bizonyára ott pusztult! ítél­jetek igazság, isteni igazság szerint, (Folytatjuk.) 7 oldal

Next

/
Oldalképek
Tartalom