Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-08-07 / 957. szám
1937 augusztus 7. B É R M U N K Á S KOROK MŰVÉSZETE ÉS A TÁRSADALOM A művészeti korokat a műtörténelem egymással összefüggő fejlődésfolyamatként tárja elénk és alapvető feltételnek tartja a kezdet, a virágzás és a hanyatlás egymásutáni következő szakaszainak megállanitá- sát. Ezeket a szakokat kapcsolatba hozza más népek művészetével, szem előtt tartva azt, hogy a görög szobrászat a legfejlettebb, legtökéletesebb, az egyiptomi művészet kezdetlegesebb és igy tovább visszamenőleg fejlődésfokokat állapit meg. Tehát, ha a görög művészetet 10-es számjeggyel jelöljük meg, az egyiptomi 4-es, vagy 3-as számot kap, az asszír művészet 2-es számjegyet és a történelem homályban elvesző népek művészetét a kezdet kezdetével, a nulla számjeggyel jelöli. Kezdet és vég, születés és elmúlás folyton ismétlődő körei ezek. A fejlődésvonal eszerint köröket alkot, egymásba is kapcsolódó köröket, hogy aztán mint a legtökéletesebb kör vonalában ábrázolhassa a görög művészetet. A művészet képes beszámoló. E szerint a felfogás szerint a művészet kezdődött, márpedig a művészet nem kezdődik és nem is végződik, igy tehát nem is fejlődik. A művészet — ha ezzel a jelzővel élni kell — képes, rajzos elbeszélése az embernek a koráról, feljegyzése a természethez való viszonyáról. Valósággal képes beszámoló a kor adottságairól. A jégkorszak embere csak úgy feljegyezte életkörülmé nyeinek jegyeit kőre, csontra vésett rajzaiban, mint ahogy a történlemben szereplő, fajok és nemzetek művészete is a feljegyzések, megmondások folyamata, tehát a művészet sehol sem kezdődik, igy tehát nem is végződik. A barlangi rajzok, festmények, a tiz méter magas ülő vagy álló királyszobrok a piramisokkal Egyiptomban, a milói Vénusz a görögségben, vagy Michelangelo Mózese a reneszánszban egyformán ilyen megmondásai az embernek kora szellemi életről, erkölcséről. Mély és sok rétegeződésü az emberi intelligenciának ez az egymást fedő útja az őskorból napjaink művészetéig. A művészet nem l’art pour l’art (művészet a művészetért) megnyilatkozása az embernek, hanem annak a lelki dinamikának, erőnek az öntudatlanból I a tudatba való megrögzítése, ami a valósággal összeköti őt. Hogy jobban megértsük ezt: a barlangi ember rajza a bölényről nem azt példázza, hogy ő, a barlangi ember, milyen tehetséges megfestő je volt bölénynek, milyen kitűnő szemű meglátó ja a mammutnak, hanem azt, hogy a dolgok között — az egyik dolog: ő, az emberi lény, és a másik dolog: a négylábú rettegett lény között — rejlő hatóerő azonos lett a mammut, az ősbölény félelmetes erejével. Innen van a barlang sziklafalára rajzolt festett képek megdöbbentő hatása formában, vonalban. Amint áll ez a barlangi ember művészetére, megmondásai- ra, azonmzd áll ez minden korban az ember művészetére. Michelangelo gigászi erejét ezen a vonalon állva tisztábban látjuk. Kapcsolatát kora kultúrájával, az emberhez való viszonyában. Művészi jelentősége az egyéni tragikumig nő meg. Tragikumig, mert tehetségének megnyilvánulásában átlendült a valóságképzet határán és tragikumát az adja, hogy a lelki feszítőerejét mérsékelni nem volt módjában, mint ahogy a tüzhányjhegy eruptiv működését nem a hegycsúcs nyílása sza' bályozza, hanem a hegy mélyében összegyűlt gázok feszitő, lökő, robbanó ereje. Művész, művészet és világnézet. A művész egyéni jelentősége a kor szempontjából elveszti elsődlegességét, mint ahogy Fei- diasz művészete sem volt több a görögségben, mint az etruszk- művészet névtelen művészei a maguk idejében; korok nézőpontjából a művészetek jelentősége — azonos. Minden kor művészete egyformán — nagy művészet. A kifejezés uj átértékelésével más értelmet kapnak a fogalmak. A történelmi fejlődés vonalán állva, más nézőpontok adódnak, korok, fajok, nemzetek kultúrája közelebb kerülnek egymáshoz: kulturerők találkoznak célkitűzéseikben; fajok, nemzetek szellemi élete közös nevezőre lendül. A szellemi élet kifejezésében élt és él mindig a kor művészete, tehát a ma művészete is. A művészet szellemi céljának azonosságát a forma képzettársítása határozza meg. A szellemi élet folyton változó alakot, formát mutat, telítődik újabb világszemléleti va- lószerüségekkel és formát változtat az erkölcsön is. Csak az elvont lényeg marad változatlan, aminek az elérését szükségszerűen kénytelen a világ szemléletén belül maga a forma is formát változtatni. Korszerű megnyilvánulásában a művészet ennek a kulturcélnak irányában mozog, folyik, tehát nem a véges célért, hanem a mindig uj és más világszemlélet végnélküli tisztázásáért ölt más, uj arcot a formai kifejezés. ELŐZETES JELENTÉS A Világ Ipari Munkásai — IWW newarki magyar tagjai 1937 október hó 30‘án, a Bohemian Auditóriumban, a New Yorki Modern Színkör köremii- ködésével szinrehozzák Pika Pál ‘KIK A BŰNÖSÖK” cimü társadalmi színmüvet Papp István, közismert színművész rendezésében. Kérjük az Egyesületeket, hogy a fenti napon lehetőleg ne rendezzenek mulatságot. Az Előkészítő Bizottság. TOLSZTOJ: POLIKUSKA — TÁRSADALMI REGÉNY. — (7) fivérét harminc év előtt elküldték katonának és ezért nem akart ő sorra jutni a “háromfiasokkalellenben azt akarta, hogy a fivére szolgálatára legyenek tekintettel, és engedjék, hogy a “kétfia- sokkal” húzzon sorsot és már ezektől szedjék a harmadik regrutát. “Háromfias” még négy volt Dutlovon kívül; az egyik volt a falu vén je és a nagyságos asszony felmentette őt; egy másik családból a múltkori ujoncozásnál állítottak regrutát; a másik kettő közül választottak kettőt és ezért az egyik már el se jött a gyűlésre; csupán a felesége állt bánattal tele valamennyi mögött, tompult várakozással, hátha valahogyan feléje fordul a szerencse; a két kijelölt közül a másik azonban, a vöröshaj u Roman, ámbár nem szegény, rongyos kabátban állt a bejárat lépcsőjénél és nekitámaszkodott a falnak; lehajtotta a fejét és egyre hallgatott. Csak néha nézett figyelmesen arra, ki épp hangosabban beszélt, azután megint lehajtotta a fejét. Egész alakjából csak úgy áradt a szerencsétlenség. Az öreg Dutlov olyan ember volt, hogy aki csak kissé ismeri, száz meg száz rubelt adott volna neki megőrzésre. Kimért természetű, istenfélő, vagyonos, azonkívül egyházgazda. Annál feltűnőbb az izgalom, mely éppen most fogta el. Resun, az asztalos, magas termetű, feketehaju, kötekedő, iszákos, bátor és különösen ügyes vitákban és tárgyalásokban gyűléseken és piacon a munkásokkal. Éppen most nyugodt és mérges volt és termete teljes magasságából, csengő hangja minden erejével és szónoki tehetségével szorongatta az egyházgazdát, ki lihegett és tisztára elvesztette megszokottan nyugodt méltóságát. A civakodás- ban rész vettek még a gömbölyű képű, fiatalos, tömzsi Kopülov Garaska, négyszögletű fejével és bodros szakállával, aki beszéde indulatosságával tűnt ki mindég és már tekintélyre tett szert a gyülekezetben. Azután Melnicsni Fjedor, egy sárga, szikár, hosszú, görnyedt paraszt, még szintén fiatal, gyér hajjal az állán és apró szemmel, ki mindég epés, sötét, mindenben a rosszat látja és már gyakran meglepte a parasztgyülést rövidre fogott váratlan kérdéseivel és megjegyzéseivel. Ez a két szónok Resun oldalán volt. Ezenfelül néha beleszólt még két csacsogó: egy nagyon jóképű, széles, vörös szakállal, Chrapkov, ki mindég azt mondta:: “Kedves jó barátom” és egy másik, kisebb, madárcsőrü, Sidkov, ki szintén hozzátette mindenhez: “Már bizony ez igy van, öcsikém,” amikor is valamennyihez fordult és folyékonyan beszélt “se faluhoz, se városhoz.” Mind a ketten, hol ennek, hol annak a pártján voltak, de senki sem hallgatott rájuk. Volt még több ilyen; ez a kettő azonban tipegett a nép között, jobban kiabáltak mindenkinél, amikor is ijesztgették úrnőjüket, kevésbé hallgattak rájuk, mint másra és megittasodva a lármától és kiabálástól, átengedték magukat teljesen az élvezetnek, hogy sétáltathatják a nyelvüket. Voltak ott még egyéb jellemek is a gyülekezetben, sötétek, j óravalók, közönyösek, lehangoltak; nők is álltak a botos parasztok mögött; a nagy tömeg azonban általában parasztokból került ki, kik gyűlésen úgy álltak, mint a templomban és a háttérben suttogva beszélték meg háziügyeiket. De voltak ott gazdagok is, kiktől a gyűlés valamit elvenni, vagy kiknek jólétéhez hozzájárulni nem tudott. Ha Dutlov emlékeztetett a kotlóra, legényei egyáltalában nem voltak olyanok, mint a csibék: nem röpködtek, nem csipogtak, hanem nyugodtan álltak mögötte. A legidősebb, Ignác, már harminc éves; a második, Vaszilij, ugyancsak nős, de alkalmatlan regrutának; a harmadik, Iljuska, unokaöccse éppen most nősült, fehér volt, piros-pozsgás, csinos bárány- szűrben (mint kocsis működött) ott állt, nézte a népet és elvétve megvakarta kalapja alatt a tarkóját, mintha az egész dolog nem tartoznék reá; holott éppen őt akarták kitépni a héják. — Mivel nagyapám katona volt — mondta az egyik, — én is vonakodom majd sorsot huzni! Ilyen törvény nincsen, testvér. Az utolsó ujoncozásnál Mi- hejcsel fiát választották; holott nagyapja még haza se tért. — Neked sem az apád, sem a nagybátyád nem szolgált a cárnak — mondotta ugyanebben a pillanatban Dutlov, — de még te sem szolgáltál sem az uraságnak, sem a községnek, csak dáridóztál, igen és a gyerekeid felosztatták veled a földet; mivel veled nem lehet élni, rámutatsz másokra; én azonban hét esztendeig jártam mint felügyelő, falu véne voltam, leégtem kétszer és senki sem segített nékem; de azért, mert minálunk békében és becsülettel élünk, azért tegyenek tönkre engem is? Adjátok vissza a fivéremet! Bizonyára ott pusztult! ítéljetek igazság, isteni igazság szerint, (Folytatjuk.) 7 oldal
