Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-20 / 982. szám
1937 december 4. BÉRMUNKÁS 7 oldal Magyarok Algírban Évtizedek óta egyedül a franciák tartották oly hanyagul zárva országuk kapuit, hogy az ő szabadságszerető köztársaságukban, az örök tanácskozásba fulladt Európa rengeteg munka- nélkülije közül sokan lerázhatták magukról a munkanélküliség bilincsét. Optimizmus hiányában sorvadó intellektuellek, akik felé távoli horizontokról is csak a nyomorúság makacs felhői sötétlettek és munkások, akik zöld'f fényben égő szemmel, kedvetlenül nyitottak egyik napból a másikba, szerencsekeresésük során egyedül Franciaországban találhatták meg a “chance” bujkáló csillagát. A háboru.táni időkben úgyszólván mindenki boldogult. Még a ceruzabaj uszos, körúti napóleonok is vidáman röhögtek a Montmartre sugárzó kávéházaiban. Nappal edényt mosogattak ugyan, vagy mogyorót cukroztak, de este mindig jóllaktak és szép nők kapaszkodtak a karjukba. Ma már Franciaországban is más a helyzet. Azok, akik csak felejthetetlen éjszakákért ostromolják Párizst, épen csak megmárthatják magukat a bu- levárdok neoncsöveinek tüzé- ben és már . . . hozza is őket vissza vonatjuk. Párizs már á- tól z-ig képzett munkások számára is törhetetlen dió. A munkanélküli “étrangére” már nem a Szajna partján ágaskodó Not- re-Dame históriai tornyain borong, sem a Louvre csarnokainak kép- és szoborcsodái körül ájuldozik, hanem a gyakorlati ész sugallatát követve, a gyarmatok felé pislog. A gyarmatok közül arra veti rá magát, amelyik a legközelebb fekszik. Ahová Marseilléből egyenesen úszik át a hajó. Algéria . . . Olyan “run” folyik most ide, mint amilyent az arany indított el egykor Kaliforniában. , Persze, a zsúfolt masszában érkező munkaerő hamarosan fogyókúrába sodorja a munka értékét. Az expressz-karrierek lelassulnak, megszűnnek. Komoly érvényesülés elé komoly akadályok is lépnek. Olyannyira, hogy egyszerű életszínvonal biztosítása, tudásbeli rátermettségen kívül, ma már ötleteket, elmésséget is követel. Sok ragyogó példa bizonyítja, hogy a magyarok az ökölnek ebben az észtől is támogatott harcában milyen pompás verekedők. A matróz Kávébarna cserzett bőrrel, sötét szemében óceáni szigetu- tak emlékével Koch Károly, a görög partok közelében elsüly- edt “Magyar” hajó volt matróza készséggel beszél kalandos életéről. — Tizenöt évig mozogtam öt világrész között. Azért csak öt között, mert nincs hatodik. Nagy idő ez, kérem. Árbocok alatt fázva, kazánok előtt égve .. . Érdemes volt? . . . Nem tudom . . . Szép volt Hónapokon keresztül csak a szél járását és a viz habos dühét hallgatni . . . Aztán valahol Istam- bulban vagy Rosarioban színes borral egyszerre leönteni a torokban összegyűlt szárazságot. Aztán három évig francia “bleu”-ben fel-alá a Jang-Cse- Kiang ezer kilométerein, copf- oshaju, sárga pofák között ópiummal ismerkedni, görbe kések elől bújni és nézni, hogyan halásszák a gyöngyöt, olyankor is amikor nem a gyöngyhalász jár jól, hanem — a cápa ... No, de ezek régi dolgok. A vizipatkány életnek vége ... Nem mondom, ha újra húszéves lennék . . . akkor élőiről kezdeném. — Tizenöt év ... Ez alatt biztosan megtanult néhány idegen neylvet . . . —Káromkodni ? Hogyne'. . Hat nyelven is. Perfekt. De beszélni? ... — Nevet. Olyan szélesen, hogy meg kell látni, szép fehét fogak ülnek a szájában. — Szabad egy kérdést? — Csak bátran! — Miután ön tizenöt évig hajózott, miből remél megélni a szárazföldön? . . . Érces hangjában kis bosszúság csúszik, de azért nincsen harag abban a fölényes biztosságban, ahogyan válaszol. — Nem remélek én megélni, kérem . . . Már két év óta — élek. Hol ezt csinálom, hol azt. Valamit mindig csinálok. Elhiheti . . . Látja azt a darut ott lent a kikötőben? A legnagyobbat, azt festem most a rozsda elől. Pirosra. Nappal nem ér rá a masina. Este kell tornásznom rajta. Pokoli munka, elhiheti. De van egy bátyám — artista valahol Ooroszország alatt, a fal-államokban csavarog —, szerencsére belém is cseppent egy kicsi az ő véréből. így sötétben is megy a dolog. Egyébként elárulhatom, hogy festés közben duplán lógok a darun. Fizikailag és idő tekintetében is. Szxkséges ez, kérem. Csak akkor fejezni be egy munkát, ha másik kéri magát az ember kezébe. A fiamra is kell gondolnom. Fiam ugyan még nincsen, a lányt sem ismerem még, akiből egyszer asszonyt faragok, de ez még nem ok arra, hogy a fiamra már most ne gondoljak . . . Mondja, nincs igazam? . . . És ahogyan több szót nem ejtve ragyog az arca, ahogyan kezet szorít és szélesen, ütemben hintázva indul a daru felé, hogy duplán lógjon rajta, irigy szemmel kell követni, mig el nem tűnik a fokozódó sötétségben. Paraszt világjárók Az ember unatkozva szenvedve ül jeges limonádéja előtt egy kávéház térre tolakodó terraszán, úgyszólván félig álomba fárad a napnyugta után is kínzó esti forróságtól és akkor jön ezerötszöz száraz és ezer vizes kilométer távolságból egy alföldi csikós csizmába cifra ingben, fémgombos mellénynyel és jön egy matyóasszony, fehér pamutharisnyában, tiz rengő szoknyában és akkora hajkonttyal a fejebubján, mint a kávéház fölött nevető agész hold. Az egyik üres asztal márványán kiengedtek dobozából egy rammafónt és tü hegye alatt hamarosan forogni kezd egy olyan lemez, melyre a félig alvók sorban mind felébrednek. A szenvtelen arcok vigyorgásba fúlnak és gyapjúszövet meg gyapotburnusz alatt gombölyö- dő hasuk egészséges nevetéstől rázkódik versenyt. A grammafón tölcsére magyar csárdást ordít. — Ritka búza, ritka árja, ritka rozs .... Az ördögbe is. Furcsa meglepetés az ilyesmi egy magyarnak Algírban. A kávéház kényelmes székeiben lustálkodó sokadalomban sorba esett le mindenkinek az álla, olyan eszeveszettül pattogó táncba zavarta azi Alföldnek ez a két messzeszakadt gyermeke. A produkciót nagy taps és csinos néhány frank is jutalmazta. Fának támaszkodva még az inspekciós rendőr is élvezte az előadást. Csak a pénz miatt támadt hivatalos kifogása. Az ilyesmihez engedély kell. Van- e, nincs-e, engedély, szinte látszott, hogy ezt milyen kellemetlenül mennyire kedve ellen készült megkiváncsiskodni. A csikós felismerte a bajt és egy gyors intéssel maga után húzta a matyót. Ahogyan csak a tábuk engedte, sürgősen isz- koltak. Közbelépni csak egyféleképpen lehetett. — Monsieur! . . . Nagyon meleg esténk van! ... A rendáh rögtön megállt, úgy mintha sohasem lett volna mozgásban. Kicsit gyanakodott, de a szeme már elárulta azt is, hogy spanyol és azt is, hogy elvárja az ilyen megszólítás folyatását. Egy kis pohár hideg bor és . . a spanyol rendőrnek már esze ágában sem volt a köteles szőr- szálhasogatás. Többet ésszel, mint erővel A külföld kozmopolita városaiban folyó kenyérharcban általában inkább ésszel, mint erővel tartják magukat a magyarok. Van köztük olyan aki garázsokban olcsón összevett, használt autógyertyákat petróleumban mosdat drága újakká. Egy vlot főhadnagy nappal nyakkendőt árul, este kirakatokat fényképez. Aki otthon kelmefestő volt, itt pincér. Egy pék magyar pogácsát, zsemlyét, kiflit süt. Egy cukrász a zászlaján dobossal, krémessel, indiá- nerrel vezet ostromot. Egy átjáróház talpalatnyi helyén debreceni virsli fő. Magyar bátorításra egy kis kávéház musttal kísérletezik. Vagyont keres. Egy másik bort forral. Vagyont keres. Egy nap kártyáskü- lönitmény érkezik. A nagykávéházakban elterjed a ramsli és a huszonegyes. A pincérek megtanulnak remegni, mert a fogyasztott ételek és italok csak ritkán egyeznek azzal, ami a fizetésnél bemondásra kerül. Nem puha szőnyegen, de kemény kövön járva, igy élnek a magyarok Algériában. Kálmán Elemér. Olvasd aBérmunkást! A kormányzó ur mosakszik Minden valószínűség szerint, a Grand Jury elé fogják citálni Mr. Davey-t, Ohii Állam fe- nekedő kormányzóját. A kormányzó az utóbbi napokban egyébként is céltábla volt a liberális és radikális elemeknek. Tudni illik, ez a kaptalista talpnyaló, mindenkor készséggel szolgálja kenyéradó gazdáit. A Goodyear gyári ülő sztrájk alkalmával, katonasággal kész volt a gyárakat kiürittetni. Cleveland, legnagyobb bankbukásával kapcsolatosan, a törvény büntető kezét nem tudta Mr. Painter bankigazgató kikerülni. Hogy mégis bebizonyítsák, hogy gazdagnak, szegénynek egyformán mérik az igazságot, a nagy bankigazgatójára, kimértek néhány hónapot. Mint kiderült, összesen öt napot ült az igazgató ur. Megállapították, hogy idült szívbaja van. Bizonyára, a betevők elsikkasztott pénzéért fájt a szive “szegénynek”. De nemcsak neki volt szívbaja. Mr. Davey- nek is. Mert a kardcsörtető fiók diktátor, a fájós szivü bank- igazgatónak kegyelmet adott. Félhivatalos körökben arról beszélnek, hogy nemcsak a szive lett e kegyelemtől könnyebb az igazgatónak, de a zsebe is. Ezt a visszaélést vizsgálja a Graánd Jury. A kormányzó nyilatkozata szerint, Joseph Nutt, az Ohio állami Republikánusok pénztárosa, BECSÜLET SZAVÁT adta, hogy a kegyelemmel kapcsolatban, nem kentek kerekeket. Másszóval, nem egyszerű graftről, hanem csak egy bankár szívfájdalmáról van szó. És Ö, már t. i. Mr. Davey el is hitte. A mi szivznk sokkal erősebb és nem hisszük. Sőt attól tartunk, hogy a Grand Jury tagjai között is kerül egy pár gyöngébb szivü, és aligha esik csorba a kétszivü kormányzón, aki a bankároknak barátja, a sztrájkolóknak . . . azoknak a milicia barátságát biztosítja. Painter bankigazgató vallomását egyenlőre nélkülözni fogja a bírói testület. Ismeretlen helyen üdül. Vigyáz a szivére. CSATTANÓS POFON. Az amerikai Német Nácik konvencióit készültek tartani, a középnyugati városok képviseletével, St. Louisban, november 28-án. A nagy felhajtás meg is történt. A nagyobb németlakta városokban, megválasztották a küldötteket és meghívták a náci vezért, Fritz Kuhnt, a megnyitó beszéd megtartására. Dicséretére legyen mondva, a St. Louisi Hall tulajdonosoknak, egyetlen egy sem akadt, aki ilyen célra a halt bérletbe ki adta vlona. Mit volt hát tenni, a konvenciót elnapolták. Ha tudják, ha nem, a St. Louisis Hall tulajdonosok, és messzire csattanó pofont mértek' le az Amerikai Náciknak. Olyant, hogy még Hitler is belepirul.
