Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-20 / 982. szám
1937 november 27. BÉRMUNKÁS 7 oldal Az anyafarkas dala . . . IRTA: VÁRNAI ZSENI A TEHERMUNKÁS Irta Gellert Andor Endre Délután van. Az uj, épülő hídon piros festékkel dolgoznak a mázolok. A Boráros-teret mint cintányért csengetik a kö- vezők a vaskalapáccsal. A sódert forgatják, a vastag térdeplőzsákot igazgatják, nyüzsögnek. Nincs tőlük messze a teherpályaudvar, ez a lomha, bekeritésezett tárhqz, ahol ilyenkor már nem csattog a mozdonyok gőzkalapácsa; ilyenkor itt legföljebb ha tolatás van. Nyoma se az idegesen pöffenő, gőznek; utasoknak, akik elvesznek idegen kocsikban. Itt, piros árva vagonok (állnak, mintha nem is négy keréken, hanem négy lábon állanának, akár valamiféle makacs szamarak. A vagonok bendőjébe, például, húszezer kiló olasz müse- lyemfonal fér el. Egy-egy láda 120—130 kiló között van. De akadnak itt kétmázsás ládák is sőt egy tagban tiz-tizenötszáz kilós darabok. És ezeket bizonyos sipkás munkásemberek a hátukra veszik, a sokkal nehezebbnek nekiállnak öten-hatan, alig érteni, hogy a tárgyhoz mérten kicsi tenyerükben hol fér el annyi erő? Ám ezek csak megragadnak egy suta ládát, erre lökik, amarra billentik, beszélnek hozzá, aztán földebtol- ják a lábukat, meleg lesz a tenyerük s a cipőjük sarka és az ecélhenger föláll, mint egy álmodó múmia, lépeget, vezetik, tolják. GEWICHT: 7983 kg. — súlya 7983 kiló ez van ráírva és sétál hat munkás keze között. Óh, Archimides, gondolom te mondtad, hogy szilárd pont kellene néked a földön kívül és kibillentenéd helyéből szédelgő bolygónkat. Tégy ki hat ilyen munkást az űrbe, támaszkodj rájuk emelőiddel és kibillen a föld. A nyitott levegőn nem káromkodnak az emberek. Mintha az ég zavarná a vad és nagy hangokat: noha ha nemcsak a fülével hallja, hanem a szemével is nézi valaki a káromkodást rájön, hogy az ajkakon kiömlő dézsányi moslék: öröm s a legcifrább káromkodásban annyi béke utazik, akár egy álomban. Ellenben, bent a vámraktárban, a villanylámpákkal aggatott árnyékos falak között a káromkodások az ausztráliai kaktuszok őrült növekedését rajzolják a mazsola- és pamutszagu bálák és sósavas ballonok fölé. Mert egy kalapácsnak, amelyet nem talál meg azonnal Feri, rögtön ezerféle nemzetsége van állat- és más bujavilágból ösz- szeválogatva. És Lajcsi, teremtöm, miképpen csittitja! Rákáromkodik a Feri káromlásaira. Feri bandzsa. Mintha félreütötték volna a készítésnél az egyik szemét. Feri magas, nyurga, vékonycsontu, mintha drótból lenne beléje huzva a váll, a kar, a borda. Ferit én már ismerem. Azt mindem neki jónapot. — Hogy a menydördős mény- kü enné meg. Hogy szakadna rá az ég. Hogy törte volna ki a nyakát az apja. — Miről beszélsz Ferikém? —Erről a szögről. És egy kis, ezüstfejü szöget Vihar dühöng az erdőn, szívjátok csak az emlőm, ti hét kicsike kölykem, kis éhes farkasok, ott künn vijjog az orkán apátok a toportyán éhesen csavarog. A tél kegyetlen mérge havat vág a szemébe, belét az éhség rágja, sovány ina remeg, a kin hajszolja messze s a szörnyű rengetegbe’ lesnek rá emberek. Ó, hét kicsike kölykem, lássátok, hull a könnyem, kinn dermesztő hideg van s az embersziv kemény, tüzszerszámja, ha durran, a farkas vére csurran s a hóba hull szegény. mutogat nékem, egy kis szöget amely hirtelen mint vakond beleharapott Feri géppuskával lukasztott nadrágjába. — Ezt szidod ? — mondom neki — te bolond. — No, nem is azért szidom, mintha hallaná. De kell szidni. Hát kit szidjak, mi? — Akit akarsz, Ferikém — biztatom csendesen — csak legyél őszinte. — Én nem politizálok. Beleszól a hiányosfogu Lajcsi : — Ajaj, már ez megkapta a magáét. — Ahhoz neked semmi közöd sincs. — Nézd, te csavargó, és te miért ütöd be mindenbe az orrod? — Hohó — szólok közbe — én nem munkáshalált akarok látni. Csak vissza a ládákat a helyükre. Lajcsi nevetni kezd és ráteszi a karját a Feri vállára: — Hát azt hiszi a fiatalúr, hogy én megütném a legjobb haveromat. Inkább száradjon le a kezem. Igaz-e Feri? — Jó, jó néked mindig jár a szád., De igaz — mered rám mit akar nálunk az ur? Van valami bontani való ládája? Majdnem azt vágom erre, hogy egy Feri nevű munkás ládáját szeretném szétbontani, ha lesz harapófogóm rettentő, makacs szögeihez, ha feszíteni tudom és mégsem sérül meg és nem törik el benne semmi. —Nézd Feri, én most csak dumálni jöttem hozzád. — Akkor hordhatom a raktárt — s ezzel egy GEWICHT: 200 kg. feliratú ládát vesz a hátára, derékszögben hajlik alatta és mig egyenes sima léptekkel megy, rámpislant: —Na mit akar, tudni az ur? . . . — majd zihálás, lihegés nélkül előre kiabál: — Te mamlasz, csinálj a bal sarokban helyet. — Jó, jó — dünnyögi a mamlasz s most ő hajol meg amott a sarokban és ő vesz a hátára egy GEWICHT 173 kg. müse- lyemszövetes ládát. — Siess, mert a nyakadra jövök — mondta Feri, majd türelmetlenül rámpillant: — Hát mit akar maga tőlem? — Hogy jó-e ezt igy vinni, Ferikém ? Az ember szörnyű állat, nem nézi az anyákat, sem a kicsinyke kölyket nem szánja meg soha. halálig üldöz minket, tiporja sziveinket, ő isten ostora. Apátok sir az erdőn, szivjátok csak az emlőm, ó, minden csöppnyi vérben a bosszúm kavarog, a mi életünk préda, emberek martaléka, jaj nekünk, farkasok. Nem szán bennünket senki, ezért az ég viharja csak verni, verni, verni, s az ember is ezér’ és ha a dermedt erdőn, végigsüvöltünk esdőn, gyilkos tüze elér. — Tűrhető — feleli. — Mingyárt ennyi ment? — Hajaj, nyolcvannal kezdtem tizenhétéves koromban. Hát ezt akarja tudni. — Mit kapsz érte azt? Megáll, felegyenesedik. Tévedés ne essék, most majdnem merőlegesen tartja a kétmázsás ládát, mintha szánkót fogna a havas hegyoldalon: — Leteszem az ur lábára ezt a ládát — jelenti ki lassuan — ha ezt ilyen munkaközben kérdezni tetszik. Majd: ledobja a ládát s annak megnyekken, hasadni készül mind a négy oldala: — Mondja, sok ezért a lómunkáért húsz pengő? Mi a fenét vegyek rajta, asszonynak, gyereknek, magamnak? Ezalatt a mamlasz a Lajcsi már átszállította púpos teveként a maga terhét. — Mit csinálsz, Feri? — üvölti— hogy a csillagos ég szakadna rád! — Politizálok — és majdnem nékem ugrik Feri sötét szeme —, éntőlem mindent megkérdezhet az ur. Megmondom én magamtól is, hogy jóságos ingü volt az anyám. Na és aztán? Hogy talán három apám is volt. Na és aztán. Kinek miköze hozzá! De, hogy engem kigunyol- janak azzal, hogy a béremet kérdik . . . hiszen itt kint van egy vak ló, kocsival az többet keres egy nap, mint én egy egész héten. Azt a leborult, satöbbi, satöbbi — szinte a tüdeje repked ki a bőséges káromkodásba, a piros tüdeje, mint a zászló. Lajcsi áll előttünk; köpi a tenyerét: — Te, Franci, vágtak már neked huszonötöt a fenekedre ? Ezért szónokolsz te nekem minden este, igy munkás, úgy munkás, összetartás, barátság és hagyod a sárban az embert. — Ne óbégass. Tudom én a magamét. Nem megyek galambtojást hordani a majmoknak. Bizd te csak rám. Amit mondtam, az nem kért még soha kenyeret. Én meg ha kérek, akkor se kapok. Na látod mamlasz. — Nem jó velünk kikezdeni — mondja még Feri — mert ha egy proli kinyitja a száját, összedül a Citadella. — Hát mióta vagy te proli, Ferikém, no még csak erre felelj — Azt a kutya . . . hát erre kiváncsi az ur? Püff, megint ledobja a ládát. — Hát nézze meg ezt a cipőmet. Ez is proli, még az anyja is az volt. Nézze meg a hajamat — és végighasitja a szakadt ingét — látja ezt a vacakot, kenyérvér dobog benne és vereshagyma. — No, azért néha szalonnavér is jut oda? — Nem a zabálásról van szó kedves uram. Hanem rólam. Mellbe vágja magát: — Hogy bejön ide egy taknyos és azt mondja, mit morogsz megint Feri? valami bajod van neked? mehetsz a fenébe, vedd a könyved, tiz ilyen csavargót kapok helyetted, mint te vagy . . .Ez fáj nekem uram. Csavargó vagyok neki? Ha megütöm, ledül az a náthás élete. Ha a sötéten találkozunk átmegy a másik oldalra. Még a színemtől is fél. Dehát mit lehet tenni? Ki van velünk? Nem azért jöttünk kedves uram a világra, hogy emberek legyünk. Lajcsi közbe ziccent: — Tartsd a szád, mert megint kitör a tűz. Hol vagy a sivatagban úgy orditsz mint egy vadszamár. — Hallod Lajcsikám, ne szólj mindig bele. Mert Isten bizony mondom neked, hogy úgy eltaposlak, mintha sose szült volna az anyád. —Nono — intem őket — csend legyen. — Nem kell azt nekem mondani. Ugatunk mi egymásra, de aki már harap is, az igazán utolsó ember. Ezzel elindulnak. A ládavivők. Leemelik a magasból, a hátukra veszik és úgy cipelik mint két óriások. Ha sziklák alá állítanánk őket vagy lehordani való házak alá: elvinnék, szétszednék, ki puszta kézzel, a másik némi vasruddal, bunkóval. És aztán egybesereglené- nek és összeraknák máshol. LEMONDOTT A PÉNZÜGY- MINISZTER HELYETTES. Washingtoni jelentések megerősítik, hogy Miss Roche pénzügyminiszter helyettes lemondását, elfogadta Roosevelt elnök. S hogy egy ipari unionis- ta lapban, miért kell nekünk erről beszámolni, elmondjuk az okát. Miss Roche azt a nőt személyesíti meg, akinek bányatelepén, 1927-ben, tehát tiz esztendővel ezelőtt, nagy sztrájkot vívtak az IWW-ban szervezett bányászok. Miss Roche Rockefeller rokon, aki a Columbinei bányáknak tulajdonosa. A New Deal- nek e minisztere volt felelős azért, hogy a sztrájkoló bányászoknak több kenyér helyett golyót adtak a columbinei bányánál, 1927 november 22-én, mely mészárlásnál Istenes János magyar bányász is életét vesztette. Miss Roche haza készül. Jó lesz a coloradói bányászoknak is készülődni, mert az Urhölgy lemondását azzal indokolta meg, hogy rendezetlen bányászügyeket kell rendeznie.
