Bérmunkás, 1937. július-december (25. évfolyam, 952-987. szám)
1937-11-06 / 980. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1937 november 20. INNEN- ONNA N Összeszedte: ZÁRA JÁNOS Rabszolgaság Floridában — Három nullás heti fizetés — Munkás vezér akit nem gyászol a munkásosztály — Kézszoritás a “Szilánkok” írójához. A huszadik században — vagyis napjainkban — a történészek és az áldemokrácia bajnokai a robszolgaságról úgy elmélkednek, mint egy régmúlt rettenetes babár korszakról. Úgy mondj k, hogy a mai géne- ráció, a rabszolgaságot már csak a történelemből ismeri. Itt az Egyesült Államokban szépen hangzó törvények vannak, melyek “szigorúan tiltják” a rabszolgaságot és az alkotmány szerint, minden egyes államnak a törvényeinek összhangban kell lenni a szövetségi törvények ezen szakaszával. De vájjon igy van-e Florida állam is egyike az Egyesült Államok 48 államának. Előre bocsátjuk ezen megjegyzést, hogy az olvasók nehogy abba a tévhitbe legyenek az alábbi sorok olvasásakor, mintha valahol a sötét afrikéban történne az eset. Itt történik amerikában és pedig az ur ezerkilencszáz harminchetedik évében. Amikor floridát emlegetjük, olvasóink minden bizonnyal arra gondolnak, hogy milyen szép lehet ott az örök tavasz hazájában, ahol a narancsok és grapefruitok januárban érnek és ahová a zord hideg elől menekülnek, akiknek megvan hozzá a módjuk. Sajnos azonban van floridának oly része is, ahol nem öröm az élet, melyet elrejtenek az üdülő turisták szeme elől, hogy eine ru- titsák azok kedvteléseit. Florida a narancs és grapefruit mellett nagymennyiségű terpentinolajat is termel, melyet a terpentin fákból választanak ki, sok más mellékes termék mellett. Ebben ugye nincsen semmi megrovásra méltó, mert hiszen a természet adja ezt is, mint sok más mindent. Nem is ez ellen kívánunk szót emelni, hanem a módszer ellen, melyei a terpentint termelik. A terpentin termelés éppen úgy mint más, magán kapitalisták, vagy korporációk kezében van és annak kiaknázására “munkásokat” alkalmaznak. A munkabérek és viszonyok ezekben a terpentin erdőkben rémi- tőek. Akik megpróbálták, ,azt állítják, hogy a rabszolgák sorsa sokkal jobb volt, melynek történetét apáiktól hallották. Akik már ismerik ezen terpentin erdőkben uralkodó viszonyokat, gondosan kerülik azokat és igy mindig munkáshiány van ott. Aki egyszer megpróbálta azt, soha oda vissza vinni nem lehet és hogy a munkáshiányt pótolják, különleges rendszert alkalmaznak. A terpentin és lumber vállalatok “keritőket” alkalmaznak, akiknek dolguk munkásokat keríteni az erdőkbe. A “keritőket” teherautókkal szerelik fel, aki be megy a városba és lehetőleg a nigger negyedeket látogatják meg. Olyan helyeket keresnek, ahol tömegesen találhatók a munkanélküliek. Azzal állít be közéjük, hogy “ki akar dolgozni, jó fizetésért”? A munkára várók egyike megkérdezi, hogy “mennyi a fizetés”? mire a kerítő azt feleli, hogy “egy dollár ötven napibér és ellátás”. Az ajánlat kedvezőnek látszik, és hamar akad egy kocsirakomány munkás. A truck elindul és pár órai utazás után megérkeznek a terpentin kamp- re, ahol a kamp foreman regis- tráltatja az érkezőket. Ezután a raktárba küldik őket és itt kezdődik a tényleges kálvária. Minden munkásnak adnak valamilyen ruhafélét — cipőt, nadrágot, ingeket, vagy bármi mást — hogy ezáltal mint adós kezelhessék. Élelmiszert is kapnak, ami töbnyire kannázott dolgokból áll. Innen a kunyhóba küldik, ahol többedmagával elhelyezik és ahol főznek is. Ezen előlegeket bevezetik a válalat könyvébe, de hogy mily összeggel terhelik meg, arról csak a könyvelőnek van tudomása. Sokan az igy befont munkások azt állítják, hogy egy pár cipőért hat dollárt számítanak, ami semmiesetre sem ér többet két dollárnál és az élelmiszerekért is sok esetben több mint dupla árat számítanak. Amikor igy megterhelték a munkásokat még mielőtt dolgozni kezdtek, a törvény értelmében addig nem hagyhatják el a kampet, amig az adósságot lenem törlesztik. Másnap aztán még virradatkor kiviszik őket az erdőbe, vagy terpentin telepre és a leggyalázatosabb viszonyok között dolgoztatják látás- tól-vakulásig. A nap akkor kezdődik, amikor virad és akkor végződik, amikor besötétedik. A további napokban aztán még több élelmiszert és ruhaneműt adnak és dolgoztatják a hónap végéig anélkül, hogy elszámolnának a kölcsönökről és a keresetről. Fizetés egyszer van havonta, amikor minden munkás az irodába megy és a legtöbb csodálkozva látja, hogy egy egész havi munkájáért nemcsak hogy semmit sem kap, hanem még adós a vállalatnak. Vannak akik kapnak öt dollárt, egyesek 2.50-et, de sokan 1.50-t egy egész hónapra. Akik kételkednek, azoknak megmutatják a könyvet, hogy győződjenek meg a saját szemükkel és a könyv tényleg azt mutatja, hogy még hónapokig kell ott robotolni, mielőtt egy cent bérre is számíthat. Vannak, akik reménytelennek látják a helyzetet és a megszökés gondolatával foglalkoznak. Ezek estefelé az ut közelébe igyekeznek és amikor beáll a sötétség, kiruccannak. Igen ám, de ez sem megy olyan könnyen. Ugyanis az utak éjjel-nappal fegyveres őrizet alatt vannak és biztos, hogy öt szökevény közül négyet elfognak a fegyveres őrök. Az igy elfogottak sorsa felett aztán a kampforeman dönt. Ha sok a munka a kampen, akkor vissza kényszerítik a munkára és szoktatóul alaposan elverik. Ha azonban a munka kevés, akkor átadják a törvénynek és ez esetben holt bizonyos, hogy a hírhedt “chaingang”-be kerülnek, akik floridában az utakat építik. Florida utainak nagyszázalékát igy építik, rabmunkásokkal. Néhány megyében megegyezés van a hatóságok és a terpentin vállalatok között, mely- szerint a terpentin vállalatok gondoskodnak arról, hogy a megye elengendő rabot kapjon az utak épitésére. Voltak, akik ez ellen a gyalázatos rabszolga állapotok ellen panaszt emeltek és annak hangja eljutott egészen a szövetségi kormányig Washingtonba, melynek eredményeként a szövetségi kormány vizsgálatot indított és a panaszokat mind a valóságnak megfelelőnek találta. Tenni azonban semmit sem tettek ellene. Azt azonban állítják, hogy a rabszolgaság a múlt emléke az Egyesült Államokban. * * * Ha munkatelepeken uralkodó gyalázatos viszonyok ellen szót emelünk, sok esetben az olyan munkások akik a nyakuktól lefelé munkások, de azon felül kapitalisták — mert a fejük a kapitalizmus ideológiájával van tömve — azzal vádolnak bennünket, hogy oly állításokat teszünk, melyek létezése a szabadság földjén lehetetlen. Úgy akarják feltüntetni, hogy a gyalázatos viszonyok a mi elménk szüleménye és nem fordítva, hogy a gyalázatos viszonyok szülik az elégedetlenséget. A “Collier” cimü heti folyóiratról senki sem állítja, hogy radikális sajtó termék, még liberálisnak sem nevezhető, amolyan tucat féle kiadvány, melynél a business mindenek felett áll és mert az alábbi eset abban látott napvilágot, érdemesnek tartjuk azt lapunk hasábjain is közölni. A Collier egyik munkatársa a Carolina-i textil városokban vizitelt és időtöltésből feljegyezte az ott hallottakat. A városkában, ahol tartózkodott fizetés nap volt és látva a munkások ábrázatán az elégedetlenséget, érdeklődni kezdett annak oka iránt. Az egyik munkás feleletül mutatta neki a fizetést tartalmazó borítékot, amelyben a következő jegyzetek álltak:"“Teljes heti kereset, $14.14; Levonások: Szövetségi Aggkori Segélyre, 0.14, biztosításra, 0.15, házbérre 0.90, karácsonyi alapra 1.50 üzleti tartozás 11.45, fizetés maradvány: 0.00”. A fenti fizetés boríték minta nem az egyetlen kivétel. A foglalkoztatott munkások nagyrésze ily borítékot kap fizetés napján, de elvétve akad, akiknek a különböző levonások után van 11 cent a borítékjában ez azonban nagyon ritka eset. A három nulla végösszeg gyakori azon munkásoknál is, akik jóval többet keresnek a fent említettnél. Ezekbben a textil városokban a vállalat tulajdonát képezi minden. A házak, melyekben a munkások laknak, az üzlet, melyben vásárolnak, a templom melyben az istent imádják, a szinház, amelyben szórakoznak — ha ilyesmire is jut — és minden talpalatnyi föld, melyre leteszik a lábukat és mindezek használatáért a vállalatnak fizetnek, annyit amennyit éppen keresnek, de legtöbb esetben még adósak maradnak a heti fizetés levonása után. Azt mondják erre a kétkedők, hogy miért nem hagyják ott a helyet ? Ennek ellensúlyozására is van mód. Mielőtt más gyárban felvennék, ki kell állítani egy hatalmas terjedelmű felvételi ivet, melyen az élet- történetének leírása mellett számot kell adni két előbbi munkahelyről és mielőtt felvennék, információt kérnek az adott címen. Ezzel aztán el is van intézve. Munkát nem kaphat. De hogyha még ez sem elég, amikor egy munkás ott akarja hagyni a helyet, elébe tárnak egy kimutatást, mely arról ad számot, hogy a vállalat üzletének követelése néhány száz dollár vele szemben és ha elmegy mielőtt azt tisztázza, törvényes eljárást indítanak ellene csalás címén. Ilyen és ehez hasonló viszonyok nem kivételesek és nemcsak a carolina-i textil iparban találhatók, hanem más államokban és más iparokban is. A létező törvények és a hozandók természetesen a munkáltatók érdekeit kell szem előtt tart- \ sák — azért hozzák azokat — és igy a munkásság keveset remélhet azoktól. Mennél több törvényt hoznak, annál jobban gúzsba kötik a munkásságot. Még a munkásság javát szolgálni látszó törvények is úgy vannak szerkesztve, hogy elegendő kiutat biztosítanak a munkáltatóknak, azok megkerülésére. Nincs tehát kiút ezen áldatlan helyzetből? De igen van. Ha a munkásság szervezkedik a termelés, a kizsákmányolás színhelyén, a gyárakban, az ipartelepeken a jelen viszonyoknak megfelelő forradalmi EGY NAGY SZERVEZETBE, amint az IWW hirdeti, mindezeknek véget vethet. Csakis ily módon szüntetheti meg a rabszolgaságot, vagy amint a modern időkben nevezzük, a bérrabszolgaságot és megteremtheti a dolgozók szabad társadalmát az IPARI DEMOKRÁCIÁT. * * * Úgy mondják, hogy a halottakról jót, vagy semmit szabad mondani. Nehéz helyzetbe kerültünk, mert egy oly történelmi nevezetességű alak mondott búcsút az árnyékvilágnak, akiről meg kell emlékeznünk, de jót még a legjobb akarat mellett sem mondhatunk róla. James Ramsey MacDonaldról van szó, az angolországi “szocialista” mozgalom egyik nevezetességéről, aki a napokbabn költözött a túlvilágra az ottaniakat boldogítani, 71 éves korában. A kapitalista sajtó öles betűs címekkel ellátott cikkekben tudatja a világgal, a ’’munkásból lett miniszterelnök” halálát. És mint liyenkor szokás, felsorolják “érdemeit”, már ami az ő szemükben érdem. Elmondják hogy szegény skót szülőktől származott és az elemi iskola elvégzése után dolgozni ment, mig legényke korában a falu tanítója maga mellé vette segédnek. így alkalma volt neki a tanulásra amit kihasznált. 18 éves korában bekerült nagy városba és mint “munkásérzel- mü” a politikába keveredett. Később vezére lett az angolországi munkáspártnak és 20 évi próbálkozás után bekerült az angol képviselő házba. Ismét 18 év telt el, mire elérte a legmagasabb polcot és ő az egyet-
