Bérmunkás, 1937. január-június (25. évfolyam, 926-951. szám)
1937-02-20 / 933. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1937 február 20. Kérésem van az amerikai magyar munkástársaktól Munkástársak, Uj Előre olvasók! Lehetséges, hogy tévesen bírálom a helyzetet, de én azok közzé tartozom, akik szerény tehetségük szerint hozzájárultak és anyagilag is segítettek és segítik is a munkás mozgalmat. Hogy mennyit tettem én, amennyit bírtam. Tehát eltekintve attól, hogy a nálam- nál okosabbak azt mondták és azt írták az Uj Előrében, hogy az a mienk, mindnyájunké, én azon kívül is jogot formáltam a részemre a lapban oly értelemben, hogy néha Írtam bele egy-egy cikket, amit le is közöltek meg nem is, inkább nem az utóbbi időben. Ez az ami engem e sorok Írására kényszeritett. Mert a saját jogaim azaz a szabadszólás jogát akarják elvenni tőlem azok akiknek épp úgy érdeke kell, hogy legyen védeni mint nekem. Hirdetni? Azt csinálják de gyakorlatban az Uj Előrénél csak úgy alkalmazzák ha mi, kisebb kaliberű munkások folyton az ő vállukat veregetjük. Nincsenek megszokva vagy nem akarnak magam fajtájú munkástól hozzá szokni, véleményt hallani alkotni oly dolgokról, amit ők maguknak szántak csupán. Lehetséges, hogy ők ott a szerkesztőségben jobban látják és cifrábban megírnak valamit mint az általános munkás, de basáskodást, dik- tálást 5—6 embertől nem tűrök el a munkásosztállyal szemben. Több ízben kértem a new yorki benfentesebb elvtársakat, hogy alakítsanak egy bizottságot, mely nem folyton a mulatságok, picknikek, színdarabok lerendezésével foglalkozik, hanem ilyen panaszokat is elintéz, megvizsgál. Ha a panaszosnak igaza van követeli a cikkek közlését, vagy ha nincs igaza, viták alatt meggyőzi az illető munkást, hogy tévesen vagy károsan látja a dolgot. Ez nevelő munka, ez kultur munka énnálam. És egyúttal nincs az illető kényszerítve, hogy más lapban közöltesse cikkeit. Ez az amit tőletek kérek én new yorki és valószinü a többi városi munkástársak. A német munkásokat mielőtt a náci Hitlerek a föld alá szorították 5 millió szavazattal, egy csomó képviselővel rendelkezett a kommunista párt. Annak idején meg Írtam az okokat, amiért Moszkva tudatosan leszerelte a forradalom kitörését, nem közölték a szerkesztők. Pedig ha énnekem nem volt igazam irhatak volna mellé kommentárt. No de, hogy is mer egy egyszerű munkás ilyen témával foglalkozni, neki vagy el kell hinni azt, amit az Uj Előre szerkesztősége ir, vagy el kell, hogy higyje amit Hearst ir. Tavaly októberben írtam egy cikket a spanyol forradalommal kapcsolatban. Nem tetszett nekem főképen az, ahogy az orosz kormány kezeli az ügyet. Sürgönyök zömét kértem, hogy küldjük Stalinnak, követelni tőle a spanyol munkások támogatását. — Ezt sem közölték. Attól rettegek, hogy a spanyol munkások is a németek sorsára kerülnek. Igaz, hogy azóta küldtek segítséget, de sokkal hamarább kellett volna és sokkal többett, úgy ma már más volna a helyzet (febr. 4-ik Uj Előre szám első oldal:) Prieto hadügyminiszter a francia meg az angol kormányt okolja, mer nem adnak el nekik fegyvert. Még jó és érdekes, hogy nem Hitlert okolja. Mi lett volna az orosz kormánynak 3—5 százezer embernek fegyvert szállítani akkor, amikor még az olasz és német hadihajók nem zárták el az utat? Vájjon kitől retteg Stalin? Vagy attól fél, hogy esetleg a spanyol munkások nyernek, vagy esetleg ezáltal egy nagyobb méretű háború lesz? “Tudatos sza- botálása ez a forradalom terjeszkedésének.” Erős a gyanúm, hogy Oroszországban azoknak az öreg bolseviki vezéreknek is azért kellett meghalniok, mert nem elégedtek meg csupán azzal, hogy Oroszországban legyen a munkásoknak paradicsoma. A philadelphiai mozgalommal is foglalkoztam mint volt régi philai lakos. Tiz évet töltöttem ott el. Betű szerint cselekedtem. Akkor az utasítást New Yorkból kaptam. Ha volt eredmény, az saját kezdeményezésemből eredt. Most ugyan azt akar iák csinálni, vagy már csináliák is. Kívánom, hogy sikerüljön nekik, de én máskép láttam a helyzetet és próbáltam jóhiszemű tanácsót adni, ezt sem közölték. Ott voltam az Otthon szentelésen egy egész ömlengéssel telt beszámolót írtam, két mondat kivételével ezt sem közölték. Hát igy munkástársak nem lehet dolgozni. Az sem kifogás, hogy nincs hely a lapban, mert ha a rabinak lehet egy egész oldalt áldozni, hogy lehordjon bennünket a sárga földig, akkor nekünk sem lehet kifogás, hogy nincs hely. Vagy ha arra van hely, hogy a Clevelandon levő szerkesztő elvtársak nekünk new yorkiaknak megírják azt a lapon keresztül, hogy ott milyen meleg van azaz volt a nyáron, hogy nekik félig meztelenül kellett megírni azt az úgynevezett columnát, akkor a proli cikkének is kell, hogy legyen helye. Szegény szerkesztő elvtársak, sajnálnálak benneteket de eszembe jut a bányász, na meg az acél olvasztókemence mellett dolgozó proli és igy nektek csak egy nagyon pici marad a szánalomból. Remélem azt, hogy ezek után sok szép jelzővel fognak válaszolni s talán ha a szerencse kedvez még egy orosz hangzású előnevet is kapok. Mindegy, a poharam megtelt és ki kellett öntenem. Maradtam továbbra is egy dolgozó katonája a munkás- mozgalomnak mely az egész világ munkásainak a felszabadulásáért harcol. John Metz, New York. Leközöltük new yorki munkástárs levelét, nem azért, mert mindenben egyetértenénk vele, különösen Írásainak minden körülmények közötti közlésében, mert mindenütt megtörténik, hogy egyes levél vagy cikk irók kizárólag a maguk elgondolásában bírálják a helyzetet anélkül, hogy figyelembe vennének sok fennálló és elkerülhetetlen nézőpontot is. De mert a levél íróból a legtisztább önzetlenség sugárzik ki a munkásosztály ügyéért való tenni akarásban — még ha ma más utakon is jár, mint amelyen a munkásosztály céljához ténylegesen eljuthat — vesztesség lenne, ha a tapintatlan kezelés következtében félre állana, csatlakozna azokhoz a milliókhoz, akik nemtörődömséggel várják a mások cselekvését. Metz mtárs leveléből kiviláglik, hogy tudja a harc módját. Verekedjen igazáért. A munkások megfogják érteni és mellette lesznek, vagy ő fogja a munkásokat megérteni és mint katona velük tovább fog harcolni. Szerk. C’est le guerre A nap már az alkonyat irányába közeledett. A házak árnyéka, már csak az eresz alatt lévő, víztől megkopott, piszkos padfelett nyulott végig, ahol ültek, szembe az utcával. Valami hirtelen indulni kezdett a messzi távolba, ami megtörte a csendes hangulatot, mely a faluban ezen időtályban lenni szokott. A vak asszony, aki az idő és az élet küzdelmei alatt már meggörbült, megrázkódott a nem mindennapi hang hallatára és a padot mind a két oldalon, megtapogatta kezeivel maga mellett. “Mi lehet ez ?” kérdezte az asszony és az önkivületi állapot hangján visított fel, mintha érzékei, valami nagy bajt jeleznének meg. Egy idősebb ember aki alig ismerte őtet, egy pár pillanattal előbb állott meg mellette, hogy beszédbe eled jen vele és jneg- mondja neki, hogy mi történik, — feléje fordult. “A katonák, Madam, C’est la guerre. Masíroznak a harctérre.” “A katonák?” Az asszony megrémülve rezzent meg, kezei reszkedtek. mig később bénulni kezdett, de hirtelen mégis, hisztérikus hangon kérdezte. Mi legyen ennek a jelentősége? Az ember megmagyarázta neki. “Igen a katonák. Én azokat napirenden látom, ezrével mar- soltak, a franciák, az angolok, az oroszok, porosán, rongyosan, elfáradva. Mennek a harctérre, hogy a hazáért elbukjanak. Egyesek siránkoznak, sokan közzülök részegek, kik az egészet csak röhögik. Lehet, hogy még nekem is közöttük kellene lenni, ha nem volna ez a falábam. Hátramaradni is csak egy élő pokol, nincs jobb ilyenkor, mint harcolni. Az ember erősen dolgozik, azért mégis elvesznek tőle mindent — a katonák részére.” Az asszony köhögni kezdett, hogy torkát megtisztítsa egy kissé és az ember szavai közzé vághasson. A katonák is közelebb érkeztek úgy, hogy fülhallásnyiról, már tisztán lehetett érteni a dobverést és a nehéz katona csizmák tombolását. Ha bár a vak asszony nem látott semmit, de azért mégis úgy érezte, mintha tényleg látná őket sorjában masírozni egymásutár, valamelyik tiszt kivont kardjának, a vezénylete után. “Kicsodák ellen harcolnak?” “A németek ellen,”—felelte az ember. “Megint ?” “Igen megint. Nem tudták a háborút eltörülni. És ami legsajnálatosabb a dologban, nekünk kell érte megfizetni és nem is csak nekünk, hanem azoknak a béna tudatlan katonáknak is, akik esetleg vissza jönnek, valamint a mi gyerekeinknek, meg az ő gyerekeiknek. És az ugyszokott lenni, hogy ilyen esetben, valakit mindég okolnak. Ha nem a Bismar- kot okolják, akkor Napóleont vagy a kaisert.” “A háború az borzasztó,” jelentette ki a vak nő. “Ép már láttam.” “Ez még attól rosszabb lesz,” folytatta tovább az ember és az ujjait szemei előtt rázta, mintha a borzalmak látásától, akarná szeme világosságát visszatartani. Nem csak a fiatal emberek ... Én láttam fiatal serdülő lányokat, kik még csak gyerekek, de valamikor anyák lettek volna és szégyenletes martalékává váltak eme gyalázatos háborúnak. Ha a lány tiltakozott, a katona azt mondta, lehet én talán vissza sem jövök többet és ez lesz az utolsó találkozásunk. Mi van ott mást mit csinálni, amikor még a papság is jóvá hagyta: azzai nyugtatta meg őket, akik a haza érdekében cselekednek, bármit, annak az isten megbocsát. Ezekután, egy pillanatnyi ’ csen lett Az asszony erősen megrázta a fejét és hangosan elki- álltotta magát. Én ezen keresztül mentem. A vadállatok! Az ember feléje fordult az asszonynak és érdeklődni kezdett tőle. Mi az! Mit tudhatnál te a háború felől? Az asszony hangosan átko- zódott, nembirta még a szája körül kitóduló nyálat sem visz- szatartani. “Nemsokat” jegyezte meg, mikor már egy kissé lecsendesedett. “Nemsokat csak ennyit” — amit neked elfogok mondani. Elveszítettem három fiamat a háborúba. A legidősebbiket, megölte az ellenség, egy brutális halál volt. Egy brutális alak a szájába szúrt a bajonettal, amidőn a harctéren már el-
