Bérmunkás, 1936. július-december (24. évfolyam, 900-925. szám)
1936-11-21 / 920. szám
8 oldal BÉRMUNKÁS 1936 november 21. Jézus, meg a hitehagyott Junior Column Thoughts on Armestice Day CHICAGO’S ELEVENTH OF NOVEMBER. (Folyt, az 5-ik oldalról.) is, akármilyen gazember vagyok. Nincs itt szeretet, uram, nincs itt jóakarat. Harc van itten, kegyetlen harc. Áskálódás, gúnyolódás. A vagyonért, a gazdagságért. Röhögve kaparja ki az egyik a másik szájából a harapás kenyeret. Röhög az egyik a másik boldogtalanságán. Röhög a dúsgazdag, mikor elmegy a jajgató koldus előtt. Röhög a ringyó, mikor alkudozik a pénzért, az aranyért az éji homályban. . . . Hej . . . Uram . . . Gyarló az ember ... Az asszo- nyi állat ma is csak olyan bűnös, mint mikor te fölemelted . . . Egy fő vereshagymáért ma is kész vagyunk megesküdni. Egy harapás kenyérért elnémít jük magunkat, hogy hazug szó jöjjön szájunkból igazság helyett. Mióta te meghaltál, uram, azóta templomokat, oltárokat emeltek a számodra, hogy minél jobban meggy alázhassanak. És a te anyád lett az oltár legszebb ékessége. A szépség, a jóság, a hűség, az odaadás mintaképe lett. De hiába, uram . . . Ma még a szűz leány is a pénzbe szerelmes. Oda áll az “istennek szent anyja” ma is, ahonnan jobban, alaposabban letaszíthatják a “gyönyörűség” fertőjének undok, világtalan mélységeibe. Az erkölcs, a vallás, a művészet, a mindenféle szépnek, a mindenféle jónak az ideálja: boldogtalannak érzi magát, inkább koldulni megy, ha nem fuldokolhat örökké, szüntelenül a kéjelgés fer- telmességeibe. Nincs ebben, uram, a szeretetnek, a szerelemnek még hírmondója se. Ezt még a barmok se teszik. Karácsony estéjén . . . Uram . . . Elakad az én gyarló nyelvem, ha hallom a te templomaid csengő, búgó harangját, mert a te régi, bus szavaid csendülnek a fülembe akkor . . . Valamikor azt mondtad, uram, hogy: “aki fegyvert fog, fegyver által kell annak elveszni.” És látod-e, uram, látod-e, hogy ma is mi van? Háború. Vaiarpikor vízözön volt, ma vér- özön van. Véres, irtózatos, kegyetlen háború az egész világon. Az egyik felől osztályharcot, osztályháborut viv az emberi nemzetség. Elnyomók és elnyomottak vívják haláltusájukat. És a te nevedben valamennyit. Látod, uram, a farizeusok, hogy szétszórták haló poraidat. Ha a lázongó rabszolgát, a te fiadat, ma utolsó útjára viszik a zsarnokság hóhérai: a te fából faragott testedet tartják az arcához, hogy megcsókoljon. Ha a nép, a te faj tájaid, a proletárok fellázadnak az urak ellen, a te neved Írják zászlóikra, azt, hogy: aki nem dolgozik, ne ehessen. És ez legyen, uram, a te vigasztalásod. És ahol a zsarnokok üzentek háborút egymásnak, ott is téged emlegetnek. A szegény, földönfutó proletár, mikor háborúba indul a “hazáért,” a te keresztfád alatt imádkozik utoljára. Ez, uram, elszomoríthat. A papság, a te feketelelkü pásztoraid, a te nevedben biztatják a szegény népet a háborúra, a te apád segítségét kérik a háborúhoz, a te anyád képe van a háború véres zászlain. Korbács kellene a kezedbe, uram, tüzes korbács, hogy ezt a nyomorult emberi nemzetséget észre térítsd. Nézd, még ott is, azon a földön is, ahol te valamikor a békességet, az irgalmasságot tanítottad: még ott is dühöng a háború. A kapitalizmus, az emberiség e kegyetlenül dühöngő zsarnok istene felfordi- totta, uram, a félvilágot. Újra vérgőzbe, lőporfüstbe borult a szentföld: a bethlehemi istálló helye, az olajfák hegye, az a hely, ahol utoljára sírtál a bűnbe merült emberiségért, ahol megfeszítettek, ahol porladó csontjaid nyugosznak. Elborult minden. Megfertőztetett mindent, uram, a kapitalizmus. És az a hatalom őrjöng ott most is, amelynek őse téged megfeszített, keresztfára húzott. Azok rohannak a halálba kitárt mellel most is, akiknek apái valamikor virágokat szórtak szamarad elé és akik azután azt ordították, hogy: Feszítsd meg. És akikről te valamikor azt mondtad: Nem tudják, mit cselekesznek. Lásd, uram . . . Látod-e ... Hiába születtél . . . Uram! Tengernyi a kin, a nyomorúság. Te egymagad nem válthatod meg a világ népét. Erős a zsarnoki hatalom, milliók vethetik végét: a te fiaid, a te választottjaid, a te bus, kesergő hitehagyottjaid, a te vasöklü forradalmárjaid: a proletárok. Ennyi, uram, az én ítéletem . . . . . . Állok elébed. Lehajtom a fejem. ítélj még egyszer felettem. Úgy nézz rám, uram, hogy én is gyarló, ingatag vagyok. Ingat a rendszer engem is, mint a szél a nádszálat. Ha bűnösnek találsz, uram, el ne ítélj. Ha igaznak Iától, akkor uram, én még ezen a világon szeretnék bejutni a menyeknek országába. De ha még te is bo- landnak tartasz, akkor csak bizd rám, te is bolond voltál uram, valamikor és ne félj, a világ hamarosan elmondhatja, hogy: Látjátok-e, a bolondok mégis csak összekerülnek . . . Budai Sándor. Érdekes és a bányászokat közelről érdeklő statisztika szerint egy modern teherlocomo- tiv képes egy font szénnel 8 és egyharmad tonna terhet egy mile távolságra szállítani. Three years ago, Chicago celebrated its “Century of Progress.” Visitors from all parts of the world came to its exhibitions and its show parts were held up in the glare light of publicity; its history praised and its accomplishments eulogized. One page of this history was not on display; its was purposely covered with a dense cloud, yet an important page it is. A page of drama, heroism, death, martyrdom and victory in a sense of the word. With all its accomplishments, with all its dreams and history and aspirations, Chicago bows its head in shameful silence. Too proud to do it conspicuously. Yet fearful Geterful and Restless least this ipen wound come to life anew. Two monuments stand in Chicago: one symbolizing “law and order,” the other “anarchy and chaos.” Yet history claims the reverse to be the truth. West Washington Bauleward, just east of Ashland avenue is decorated with a statue. A policeman standing with his hand outstreched calling: “In the name of the People of Illinois I comand Peace.” This monument was erected in memory of the police officers, who under the command of Captain John Bonfield, rushed upon the scene of the Haymarket meeting, May 1886 and ordered the gathering to disperse; only to be met by a bomb explosion, killing 8 and wounding sixty of their number. The thrower of the bomb unknown to this day. But the lives of four innocent men were forfeited on the gallows for that crime. In Waldheim cemetery, on the far West side of the city, another monument stands; telling another story. A sepulcher oyer the graves of eight men; four that were hanged on that Black Friday morning of November 11, 1887; one that committed suicide and three that served sentences of imprisonment and than later pardoned by a Governor of the State. It is a monument erected with the penny and nickel contributions of workingmen and workingwomen. A monument which tells a different story than “In the Name of the People of Illinois I Command Peace.” A woman stands over a fallen man. From her bosom with her right hand she draws a dagger in his defense and with her other, she places a wreath of flowers upon the head of the fallen martyr. On the base of the monument is inscribed those ever memoriable an immortal words of August Spies, one of the condemned men: “There will come a time when our silence will be more powerful than the voices you are strangling today.” The Haymarket tragedy is interwoven in the history of Chicago, Chicago wants to erase it; to blot it out; but it cannot. Governor John Peter Alt- geld, had decreed with his pardon message, wich is partly inscribed on the back of the Waldheim monument, that Chicago . . . with all its accomplishments and grandeur must forever carry this black scar upon its history. Forty-nine years ago this November eleventh — when the leaves were falling, and summer was nodding its farewell-------— Chicago............ Illonois strangled the voices of these men now lying under this huge tomb. These men who dared to differ with the powers — that — be. These men who were pioneers in a new social movement. Once again the brown leaves fall . . . the grass loses its greeness and the flower droops its head, giving way to winter .. . this time they fall upon the graves of these men for the forty-ninth . . . lying under this immence carved out stone. Their voices stilled . . . their hearts stopped . . . their bodies turned to dust and ashes . . . Slander cannot touch them now — hatred cannot reach them more. They sleep in the sanctuary of the tomb . . . but their spirits and thoughts still haunt the universe . . . their voices live on, for all the power of Strangling Noose and Death. A. Hopkins. CLEVELAND BÉRMUNKÁS ÜNNEPÉLYEI December 6-án, vasárnap este fél 8 órai kezdettel 3919 Lorain Avenuen levő TURN HALL-ban színre kerül Maxim Gorkij világhírű orosz iró 4 felvonásos társadalmi színmüve az ÉJJELI MENEDÉKHELY Jegyek előre váltva 40c., a pénztárná 50c. December 13-án, vasárnap délután fél három órai kezdettel 11123 Buckeye Roadon levő Munkás Otthon nagytermében ugyan ez a színdarab lesz bemutatva. Este tánc Prager zenkara mellett. Belépő jegy előre váltva 35c., a pénztárnál 50c. Olvasás után adja lapunkat szomszédjának
