Bérmunkás, 1936. július-december (24. évfolyam, 900-925. szám)
1936-11-21 / 920. szám
1936 november 21. BÉRMUNKÁS 5 oldal Jézus, meg a hitehagyoti (Folytatás, aminek a kezdetét nem muszáj tudni mindenkinek.) (A Bérmunkás tizenöt esztendő előtti számából.) Jézus: — . . . Aki hiszen, az üdvezül, aki nem hiszen, az elkárhozik. Erre a hitehagyott ifjú végképpen elkeseredett: — Most már eressz, uram. Én ülök a birói székbe. Én felettem ítéltek idáig. Eltűrtem a te ítéleted is. Most már én ítélek . . . Ne félj, uram, én nem nagy vagyok, elférünk könnyen egymás mellett egy kevés ideig .. . . . . Látod, uram, most is téged ünnepel az egész világ. Karácsony van. De ha én meghalok, én rólam még azt se tudja senki, hogy voltam-e a világon valaha, nemhogy a születésnapom ünnepelnék. Te, uram, nem panaszkodhatok Te feletted csillag is ragyogott, mikor megszülettél. Én feletem az se, Akkor nehéz, sürü sötétség volt. Én körülötem bölcsek helyett aratók állottak a buzatar- lón. Olyankor, uram, nem érnek rá ünnepelni. Téged szerettek, téged dédelgettek, téged fölneveltek becsülettel, te neked adott Izrael országa annyi ennivalót, amennyi jól esett, te neked még a sírod szájánál is ott állott Mária Magdolna, de az enyémnél ki áll, uram, ha én felfordulok? . . . Döglött kutyának árok a helye . . . Igazad van, uram. Te is úgy aludtál sokszor, ha valaki helyet adott, úgy ettél sokszor, ha valaki enned adott, de neked legalább adtak. Jó szivvel, örömmel adtak. Nem koldusnak néztek, nem azért adtak, hogy meggyalázzanak, hanem, hogy az emberi jószívűséget megmutassák. Mikor a samáriai leány innod adott, örült, boldog volt, hogy innod adhatott. És te is az voltál. De én, uram? Én nem voltam még fiatal se. Én nekem nem volt soha még egy vig napom se. Én negyven nap helyett egész életemben jártam a pusztát. És az én utamon, uram, nem nőttek virágok. Az én utam göröngyös, pocsolyás volt. Igavonó barom voltam egész életemben. Se bízni, s hinni, se remélni, se örülni nem tanultam meg. Se országom, se hazám. Se istenem, se lelkem . . . . . . Látod uram. Ilyen vagyok én. Magamba rogytam . .. Sápadt arcomról sir a nyomorúság. A haldokló élet sir bus szemeimben. A rommá épült, a romba dőlt ifjúság siratja bennem önmagát, egy sirhalom felett. A magamé felett. A te fiad lettem, uram, a te választottad. Én is hiába születtem. Én nekem is hiába teltek el a bus, a szomorú, az álom járó eszten- deim . . . ... Én nekem, ugylátszik, sohse akadnak követőim. Én csak magam maradok. Én csak magam haladok. Oda, ahonnan soha nem lesz föltámadás. . . . Neked, uram, még könynyü lehetett. Munkát sohse kerestél. Munkaerőd sohse árultad. A farizeusokhoz sohse mentél, hogy enned adjanak. A társaid enned adtak mindig, ha megéheztél. Ha vándoroltál, ha gyalog jártál, könnyebben mehettél, mert nem messzi mentél. Zsidóország nem nagy volt. Útlevelet sohse kértek tőled. Tehervonaton sohse kellett életed kockáztatni. Karddal, rendőrbottal a fejed sohse verték be. Szent ember voltál, lángelme voltál, megkísértett, üldözött a hatalom, de a társaid támogató szeretete erőt adott beléd, hogy meg ne hajolj, hogy meg ne törj a hatalom előtt. Sokat tudtál, mert bölcsektől tanultál, mert tudatlanokat tanítottál. Műveletlen volt az emberiség, csak a nagy testi erő imponált és te kivétel voltál. Te neked nagy testi erő helyett nagy ész, nagy tehetség, lángelme jutott. Bámultak, csodálkoztak rajtad mindenfelé, ahol csak téged ismertek. Nagy ember lehettél, mert akik követtek, híven hordoztak a vállaikon. Fölemelt fővel járhattál, mert akik szerettek, elszedték a követ lábaid elől. Fölemelhetted a bűnös asszonyt, mert te hozzád ment üdvezülni. Hirdethetted a szeretett, mert voltak, akik téged is szerettek. De azután, uram, egyszer téged is elhagytak. Megfeszítettek. Ha igy nem jársz, uram, akkor ilyen örökemlékü nagy ember nem igen válik belőled. A halálod lett az életed koronája. Megváltottad a világ hóhérait a bűn büntetésétől, de engemet nem. Az én nyomorúságomon te a haláloddal mitse változtattál. Nekem egyre megy, akár voltál valaha, akár nem. Ezért, uram, kár volt meghalni. Kár volt követőidtől, meg attól a sok szép zsidó asszonytól olyan hamar elmaradni. Ehettél volna még te tovább is. A rabszolgákból jobbágyok lettek volna tenálad nélkül is, a jobbágyakból meg bérrabszolgák. A céh ipar, a gyáripar nem azért fejlődött ennyire, hogy: te éltél és meghaltál, hanem, mert a te képmutató követőid a te halálod után is folyton harácsolták a vagyont, dolgoztatták a földhözragadt szegény népet szakadásig. Versenyeztek a gazdagok egymással. De nem azért, hogy — ki nem bir, hogy ki lesz a leggazdagabb? Ebből pedig az lett, hogy a te halálod után, nagy idők múlva, e versengő farizeusok rá akadtak azokra, akiknek nincs helyük “az én atyámnak” országában. Fölfedezték lassan a kínait, az amerikai indiánt, körülhajózták Afrikát, rátaláltak az ausztráliai pápuákra. És ezek fordítottak, uram, a világon. Ezek adták az aranyat a te farizeusaidnak. Ezek támogatták, ezek tolták, ezek húzták előre a ván- szorgó reformációt. Ezekből lett a piac, a kereskedelem. Ezek adtak portát a kapitalizmusnak. És a te nevedben hajtottak e népeket rabigába valamennyit. Constantintól kezdve idáig, a te neved cégérnek mindig jó volt, mert a te filozófiád révén minden haramia meggazdagodha- tot, minden együgyü megbolondulhatott. Lásd, uram, sohse tudja az ember, hogy mire jut. Te se tudhattad. Jót akartál: keresztfára jutottál. Akkor megöltek, ma dicsőítenek. Akkor népámi- tónak tartottak, ma megváltónak. De neked, uram, mi hasznod belőle ? Haló poraid, porladó csontjaid erről már semmit se tudnak. Féltél a haláltól pedig te is. Gyáva voltál, sírtál, kétségbe estél és lehet, megbir- tál volna szabadulni, ha bátrabb lettél volna, de amilyen nagy voltál a gondolkodásban, olyan gyáva voltál, mikor ütni kellett. Nagy ész, nagy bátorság, nagy testi erő együtt nem igen van. Te nálad se volt. Ha nem ilyen lettél volna, a filozófiád se lett volna olyan — amilyen: a békesség filozófiája. És a tanítványaid is csak olyanok voltak, mint te. Péter volt előtted az első, de az is megtagadott, mikor mindenki elhagyott. Mert, uram, ilyen az ember. Ma is ilyenek vagyunk. Ma is elhagyják az embert, ha bajba jut. Ma is pusztulnia kell az ilyen embernek. Az igaz ember ma még addig se élhetne, mint te. Harminchárom esztendő nagy idő, harminchárom esztendeig igazán élni ma valóságos istenkisértés; aki ezt a mai világban megbirja tenni, az lesz, uram, a másopik Jézus. És az, uram, még különb ember lesz, mint te, mert ma ám már okosabb a nép, okosabb a hatalom is. Ma már nem hagyják, hogy egy-egy embernek nagyon hosz- szura nőj jön a szarva. Letiporják, guzsbakötik az embert, ne- nogy valamivel nagyobb lehessen a többinél. Szégyenli, irigyli mindenki, ha magánál nagyobbat lát. Ma, uram, tebe- lőled se lenne megváltó. Ma vagy éhenvesznél, vagy az uralkodó osztály szolgája lennél. Ma, uram, mások a körülmények. Ma: látod-e, uram, a te fajtád mit csinál? A proletár. Árulja magát. Mikor még te a földön jártál, erőszakkal vitték az embert rabszolgának, ma saját maga megy az ember. Ott állok, ott várok a gyár előtt hétről-hétre, hónapról-hónapra, de hiába, se munka, se kenyér, se ruha, se lakás, se egészség. Éhesen, összetörve boldogtalanul járom az élet göröngyös országutját, csak még az a híjjá, uram, hogy nem mezítláb, meg nem szamárháton. Lásd, uram, milyen a különbség. Ma már a szamár fölösleges. Utazhatnék automobilon is. De sokszor, uram, még kenyérre se telik. Régen születtél, uram, régen megvoltál. Nagy idők születtek azóta, nagy idők temetkeztek el. Évszázadok borultak évszázadokra. Még mikor te éltél, aki dolgozni akart, dolgozhatott, aki enni akart, ehetett. Még a római proletárság sorsa sem volt olyan rettenetes, mint a miénk. Ha rabszolga volt az ember, enni adott a gazdája, ha a fenevadak közzé dobták: vége lett. Egyszer kell meghalni mindenkinek. Az se igen lehetett rosszabb, mint a mai lassú éhenhalás. Ha jobbmódu volt az ember, könnyebben megélhetett a maga emberségéből is. Még akkor, uram, akadhattak követőid, de ma nem akadna. Még akkor a vagyonért nem volt ilyen rettentő marakodás, még akkor nem volt kapitalizmus, se a mai vándorproletárok milliói nem voltak. De ma, uram, vannak. Ma más világ van. Ma másképp kell beszélni. Ma, uram, ha jót akarunk, a te ir- galmatos békességed helyett; harcot, gyűlöletet, erőszakot kell gyakorolnunk, hogy vége lehessen a faraizeusok, a vének, az írástudók, a királyok, a gazemberek zsarnoki uralmának, aminek te megbocsátottál. Majd ha ez meg lesz, uram, akkor elő lehet venni a szeretetet is. És akkor, uram, ne félj, lesz akkor szeretet, még tenálad nélkül is. Erre nem kell az embereket tanítani, csak úgy, mint a rosszaságra. De mig ez meg nem lesz, uram, addig a te fiaid, a te hitehagyottjaid, a te földhöz ragadt nyomorult proletárjaid: csak hadd gyűlöljenek, addig csak hadd erőszakoskodjanak, addig csak hadd forong- janak, vigyék bele a harcba lelkűknek minden fájdalmát, minden gyűlöletét, minden keserűségét, ha valamikor kihúzzák a bosszúálló szabját az urak ellen, hát hadd húzzák. Akkor, uram, a vér azért folyik, amit te akartál: az elnyomottak megválasztásáért. A fel- szabadulásért. De azért ne félj, uram, akik téged követünk, szeretünk mi most is. Ahogy a szolgaságot gyűlöljük: úgy szeretjük egymást. Egygyé lettünk a gyűlöletben; egygyé lettünk a szeretetten. És támogatjuk egymást jóakarattal. Aki köztünk az első, az az utolsó. De mi, uram, nem gyújtunk neked karácsonyfát, nem csókoljuk a te keresztfádat. Jól laktunk a babonával, csufolódni meg nem akarunk. Van nekünk, uram, valamennyinek magunknak is keresztfája. Elég, uram, azt is hurcolni. Uram, ne vedd rossznéven, de én nem vagyok ékesen szóló. Még ha volnék, akkor se esne jól a beszéddel cifrálkodni. Nagy az én bajom, uram. Tele vagyok panasszal. Hadd jöjjön ez csak énbelőlem kifelé, úgy, ahogy csak jöhet. Az örömnek, a fajdalomnak, a keserűségnek a kitörését nem igen lehet szabályhoz kötni. Ne kötözzük hát én nálam se. Jobb szeretnék pedig én is szebben beszélni, csak tudnék; szerelemről, boldogságról áradoznék, az emberszeretet fenségességén lelkesednék, csak birnék. De ha nem lehet. Hiába akarnék szépet látni, nem tudok. Hiába akarnám rózsaszínben látni az eget, nem bírom, uram. Fekete előttem a világ, retentő fekete. Sötétbe borult előttem minden. Mindent feketének látok. Még az életemet is. Csak azt az egyet látom, uram, örökön-örökké világosan, hogy: kevés ide az a fegyver, amit te hoztál. Nem lehet itt, uram, a szeretettel semmire se menni. Csak a vagyon kell ma, uram, csak a vagyon az isten, meg a vadállati gazemberség. Ha szegény vagyok, ha igaz ember vagyok, éhen dögölhetek, de ha jómódú, ha soh pénzem van, megvethetem még a menybéli üdvösséget (Folyt, a 8-ik oldalon.)
