Bérmunkás, 1936. július-december (24. évfolyam, 900-925. szám)
1936-10-31 / 917. szám
1936 október 31. BÉRMUNKÁS 3 oldal Magyarországi Tükör Az IWW Hirszolgálati irodájától Budapest. A .BRÜSSZELI világkiállitás magyar povillonjában felcsi- lanó szemmel áltak meg a szemlélők az eredeti mintájú szépséges öcsényi, decsi, sárpilisi és alsónyéki csipkék előtt, amelyeknek ősi motívumai a leg- nagyobbfoku tetszésre ragadták őket. A sárközi és tolnamegyei csipke a világkiállításon világhíres lett és olyan sikert aratott, hogy a gyűjtemény minden egyes darabja elkelt. Most aztán a himzőtelepeken szemüket a vakulásig erőltetve dolgoznak müvészlelkü asszonyok, hogy szégyelnivaló fillérekért gondoskodjanak a Brüsz- szelben szétkapkodott csipkekészlet sürgős utánpótlásáról. Negyven, meg hatvan filléreket keresnek 10—12 órás görnye- déssel a magyar népművészet áldott tehetségű munkásai, miközben egy-két vállalkozó látásuk, készségük árán vagyonra tesz szert. A magyar népi iparok védelmére törvényt is hoztak. Rendszabályok is ismeretesek, de az. erre való szervezetekben kiérdemesült nyugdíjas politikusok találnak olyan székeket, amelyeknek ölében betölthetik a vezető állásokat, jó fizetésekhez is juthatnak, miközben Gyöngyösön, Halason, Mezőkövesden a vállalkozói hasznon alapuló hajcsá- roskodással, filléres munkabérekkel eliparositják, tönkreteszik a magyar népművészet gyönyörű hagyományait, értékeit és müvészlelkü munkásait. CSELÉDSORS BUDAPESTEN. A munka végtelen terhét hordozzák. Soha meg nem állni, sohasem pihenni: ez a cselédsors. Munkájuk, akármilyen súlyos és nélkülözhetetlen, mégis lenézett, megvetett, megbélyegzett: — cselédmunka. Mindenki tudja, hogy a legembertelenebb sors, a legszomorubb élet az övék, de senki sem beszél róla, senki sem mer odanézni. Szabály és törvény elmegy mel- letük, megállapítja függőségüket, kötelességeiket, de alig van szava a jogaikról. Csak néha rántja félre egy-egy “jogeset,” a mindent elfedő sürü függönyt a cselédi élet nyomorúságáról. Most egy munkaügyi perben ítélkezett a bíróság: mindenescseléd, akit a “gazdája” füsze- resboltjában is dolgoztattak, munkabérért perelt. A bíróság csak a ténykérdést vizsgálta: mindenes volt-e a fölperes leány, vagy füszeressegéd. De érdemes az eset mélyére is nézni és legalább egy pillanatra a társadalom szunnyadó lelkiismerete elé állítani a cselédsorsnak ezt a megdöbbentő keresztmetszetét. Az igazát kereső leány a bíróság előtt elmondotta, hogy milyen mennyiségű munkát kell végeznie. Mindenesnek vették föl — fizetés nélkül. Egész napi munka fejében csak koszt és kvártély volt a “járandósága.” Ruhaneműt nem kapott. Munkaidő hajnali öt órától késő estig. üzletnyitás előtt kitakarította a boltot, azután a lakást, segített a konyhában. Elvégezte a mosogatást, de egyedül végezte a mosást is. Kihordta a tejet a vevőknek és ha kellett, a nagyobb füszerárumegrende- léseket is leszállította. Ezen kívül minden “szabad” idejében az üzletben kellett lennie, ahol csomagolt, vagy ha sokan voltak, kiszolgált. Nem volt füszeressegéd, csak mindenes, — állapította meg a bíróság és a keresetet elutasította. De van itt egy nagyobb pör és egy súlyosabb kereset. A cselédek, — a háztartási alkalmazottak — egész tömegéről van szó. Hir szerint készül valami uj törvény a házicselédekről. Vájjon csak ezt a rettenetes mai kiuzsorázottságot akarják-e megrögziteni, vagy pedig köny- nyiteni akarnak tényleg a cselédek sorsán? Az a lehunyt szemű óvatosság, amivel ezt a kérdést a társadalom kezeli, nem sok jóval biztat . . . A BÉKÉSI udvarokban nem rózsák, szegfűk és liliomok nyílnak. A békési nép nem ér rá arra, hogy háza udvarát színes, vidám és illatos virágokkal ékesítse. Békésben nyomorúság van, mérhetetlen, elképzelhetetlen, pokoli szegénység és nincs munka, sőt — ebben az egyben beteljesült a reformigéret — munkanélkülisegély sincs. De mert az e világon levő embernek megvan az a rossz szokása, hogy élni akar, a békésiek rávetették magukat egy nem nagyon jövedelmező, de viszont fáradságos munkára, a többi között Békéssámson község lakossága székfüvirágot gyűjt a gyógyárukereskedők számára. A székfüvirág úgy nő a réten. Nem gondozza senki és nem kerül pénzbe senkinek. Ezzel szemben az a rét, amelyen nő, ugyancsak magántulajdonban van. És a magántulajdon nagyon komoly dolog, még a sékfügyüj- tőkkel szemben is. így történhetett, hogy Hódmezővásárhely gazdaközönségének az a része, amely a csomorkányi templom mellett lakik, panaszt tett a békéssámsoniak ellen, hogy kárt tesznek a földekben. A panasz megtette a maga hivatalos útját. A hódmezővásárhelyi gazdák azt kérték a csendőrségtől, hogyha másként nem lehet testi fenyítékkel és ütlegeléssel riassza el a békéssámsoniakat a földekről. Amiért elsősorban nem a hódmezővásárhelyi gazdáknak kell szemrehányást tennünk. Mélyen, sokszáz esztendő változatlan mélységében gyökeredzik az a közszellem, amely a verést is jogosnak és igazságosnak tartja akkor, ha az éhhalál elől más földjén, akárcsak önmagában haszontalan füveket is gyűjt valaki . . . BUDAPEST. Az “állam gyermekei” valamikor a legtöbbjük egyszerűen elpusztult, ki angyalcsinálók révén, ki közvetlenül. Az állami gyermekvédelem rendszere azután nagyrészüket megmentette, a békeéveiben az sem volt probléma, hogy felnevekedvén, a munka révén el is helyezkedtek a társadalomban. A házasságon kívül született és egyéb elhagyott gyermek sorsára gondolunk itt; azokra, akik körül a családi fészek öszeomlott, vagy ilyenben részük nem is lehetett. Itt van előttünk az 1934. év adata a kilenc magyar állami gyermekmenhelyen elhelyezett gyermekek számáról. Az év végén ez a szám elérte a 35.777-et, ami erős emelkedést mutat, de rekordszám a nagymagyarországi létszámmal szemben is. A statisztika megállapítja, hogy a 35.777 “lelenc”-nek majdnem a fele házasságon kívül született, tehát “törvénytelen” és az utóbbiaknak több mint a fele háztartási alkalmazottaktól származott. Kesernyés válasz ez a statisztika is azokra a “családvédő” jelszavakra, amelyektől mostanában oly hangosak a klerikális gyűlések. A pusztuló proletárcsaládot frázisokkal alátámasztani nem lehet és nem lehet családot alapítani ott, ahol ennek a legelemibb föltételei is hiányoznak. A természet ereje és a természettől elrugaszkodott társadal- ri rendszer malomkövei között őrlődnek föl az emberek, — erről szól a statisztika, amely nem hajlandó a dolgok mellé beszélni. Nagy, kopár terület. Aki ma arra jár, el sem hinné, hogy a Váci ut ezen a részén húsz esztendővel ezelőtt még olyan gyár állott, ahol 250—300 munkás dolgozott. A Schlik-gyár neve fogalom volt. Ma már benőtte nyomát a fü. Két-három évvel ezelőtt még a kerítése megvolt. Azóta azt is elhordta a szegénység. Ak- kortájban munkanélküli csoportok kaparták össze a gyár helyén maradt vasdarabokat, hulladékokat. A gyár még halálában is táplálta a munkásokat. Aztán ez is kimerült. Most, hogy arra jártunk, megint élénkséget láttunk a kopár telken. Emberek ássák az elhagyott gyárudvart, elkeseredett munkanélküliek, akik most- már a hulladékok hulladéka után kutatnak. A teleknek azon a részén, ahol egykor a Schlick-gyár öntödéje volt, leásnak egy méterre, másfél méterre és keresik a “megszökött vasat.” Vasmunkások, akik valaha itt az öntődében dolgoztak, tudják, hogy egy-egy nagyobb munkát a földbe formáztak meg. Néha előfordult, hogy a föld nem volt elég ellenálló és a vas “elszi- várgott” a laza földréteg egy- egy hasadékán. Sokszor több métermázsa vas folyt igy el. Ezt a “szökött vas”-at keresik most. Sokan tudják azt is, hogy a Schlick-gyárban az öntöde salakját, amelybe vasdarabok is kerülhettek, a gyárudvar gödreinek feltöltésére használták. Igaz, hogy amit lehetet, már NAGYKANIZSÁN megalakult az “első magyar önkénts munkaszázad,” amely a munkanélküli értelmiségi ifjúságot akarja soraiba állítani hogy “kollektiv alapon megoldja a munkanélküliség kérdését.” A híradás tudtul adja, hogy a munkaszázad egy hónap alatt a város minden háztartását beszervezte a mozgalomba. A munkaszázad emberei megjelennek a háztartásokban és összegyűjtenek mindent, ami különben a szemétdombra kerülne: csontot, rongyot, üvegeket, fémeket, elhasznált háztartási cikkeket. Az összegyűjtött szemetet azután feldolgozzák. Sajnálnivalóan szomorú program. Ez volna hát a jövő és ez volna a cél? Ehhez kellenek a nagyhangú frázisok, ehhez kell “munkaszázad ?” Milyen elfer- dülése ez nemes ösztönöknek és nemes törekvéseknek és milyen botorkálás az útvesztőben! Csontot, rongyot, szemétre került jószágokat szed össze a munkaszázad és ebben van valami szimbolikus is. így szedi össze a fórumon ágáló reformif- juság is letűnt korok eszmei szemetjét, elhasznált ideálokat, lerágott csontjait ósdi gondolatoknak és nevetséges erőlködéssel azon van, hogy mindezt a szemetet újra feldolgozza, mert nincs sem ereje, sem bátorsága és tehetsége sincs hozzá, hogy uj eszméket, uj gondolatokat teremtsen és uj, bátor cselekedeteket vigyen véghez. két évvel ezelőtt kibányásztak innen, de a szegénység és nyomorúság újabb “ásatásokra” kényszeríti az elkeseredett munkanélkülieket. — Mit csináljunk? — mondja egy idősebb ember, aki ott ül a gödör szélén és kalapáccsal veri szét a kiásott salakot. — Munka nincs, a magamfajta öreg már nem is kap munkát, pedig mindössze 52 éves vagyok. Valamikor négy esztendőt dolgoztam a Schlick-gyárban. Most újra eljöttem hozzá kenyérért. Nagy buzgalommal kalapálja az összeállt salakot. Egy-egy darab teljesen szétmálik a kalapács alatt, néha azonban keményet érez: — vasat. Ezt óvatosan megtisztítja az öreg, kezébe kapja, megemelgeti, azt nézi, mennyit kaphat érte az ócskavaskereskedőnél. — Van olyan nap, hogy nem találok semmit, van olyan nap, hogy összeások 90 fillér árát is. Egy fiatalabb munkás már olyan mély gödröt ásott, hogy csak a feje látszik ki belőle. Eredmény: — semmi. Egy másik derékig áll a gödörben. Éppen most találta az első “kemény” darabot. Halljuk, amint kissé távolabb egy öregebb munkás beszél a fiatalnak: — Gondold azt, hogy ásatol, mint a Móra Ferenc. Igaz, hogy az a temetőket ásatta, dehát ki mondja azt, hogy ez nem temető. Temető biz’ ez, még pedig nagy temető. Az egész Váci ut nem más már, mint temető .. . GYÁR ÉS TEMETŐ
