Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-08-17 / 855. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 augusztus 17. SZILÁNKOK Mig a munkás alussza bol­dog almát s csak néha itt-ott mutat egy kis életet, egy kis parazs sztrájk, vagy öntudatot jelző megmozdulást, az urak, helyesebben a munka hátán élősködő paraziták vickándoz- naK vígan azt a látszatot keltve, mely parazita életük soha meg nem szűnő érzetét mondja. Ha ez nem igy volna, ha a tömeg­szenvedés tömegmoraját ko­molyan vennék, nem legeltet­nénk szemünket nap-nap után a nagy polgári lapok öles be­tűin, fejeiméin olyan nevetsé­gesen bosszantó “esemény” le­írásokon. Hogy csak egyet-kettőt em­lítsünk ennek illusztrálására, álljon itt: A Japán császár tiltakozása. Egy magazin uj- ságtakaró rajzolója ötletesen és bután megrajzolja a Japá­nok “szent” császárját amint egy kétkerekes talyigában von­szolja maga után a képmutatás intézmény szerű évi ajándékát, az emberiség “béke”-dijját. Persze, gyalázat volna a ja­pán császárt béketörekvésekkel vádolni, mikor cifra dolmányá­ról csöpög a kínai, koreai, na meg a japán munkások vére, mikor két szem kása létmini­mumán tengődő milliók véres verejtéke árán tündérpalotákat épitne ő maga és kedvencei föl­di paradicsomban élnek. Ezekkel szemben beállítani őt, mint a béke angyalát ab­szurdum volna. De nem hisz- szük, hogy kiváltaná tiltakozá­sukat. Sokkal messzebbre ható az ünnepelt tiltakozás oka. Egy aranykanállal a szájában született milliók imádását biró, a földi életnek csak rózsás út­jait ismerő ficsurt befogni egy talyigába, végig vonultatni a közönség szeme előtt — mellé­kes most az, hogy békedijjat vagy tehén trágyát vonszol-e, — egyszerűen szólva: abszur­dum. És Roosevelt, az ő fényes diplomáciai karján keresztül fog átsugni Ázsia hulla halma­zon élő keselyűjének “sajná­lom, uram.” Ebből a “sajnálom” fenkölt amerikai gesztusból pedig mi amerikai kulik, közsegélyen élő senkik megérthetjük, hogy a dologtalan herék nem jó szem­mel nézik, ha az izzadok haj­csárjaik befogására gondolnak. Ez illetlen dolog, s komoly diplomáciai talpnyalást vonhat maga után. A technocraták pár év előtti számözöne “munkáshiányt” te­remtett. Kapitalista közgazdá­szok könyhullajtva panaszolják a számvető és számvizsgáló mesterek hiányát. A kétszer­kettő következetes törvény­szerűségét meghamisítani, a számadatok változhatatlan egy­ségét Angasi és Babsoni bű­vész mozdulatokkal más szín­ben feltüntetni s abból bősé­get kimagyarázni a nélkülözés kínjaival verekedőknek, — óh igen, ehez nincs elég képzett erő. Még a szolgai megadás­ban hosszú időkön át oly fé­nyesen felkínáló milliós em­beranyagban is durcásság je­lei mutatkoznak — ez hiányt jelez számukra. Közgazdászi értelmiségi cifra rongyaitól megfosztva csak úgy köznapi- asan igy fejezhetnénk ezt ki: Az ipari fejlődés, a gépkorszak gondolatformáló ténye lassan de biztosan aláássa, emészti a parazita tündér kastélyok alap­jait, következésszerüen óriási a hiány hivatásos hazugokban és kétlábú talpnyalókban. Ha ez a hiány a feszültség pontjá­ig ér s megtörik . . .? — A választ az ipari unionistáknak kell megadni. Na és, ott van a New Deal “gazdagok megadóztatása.” Nevetséges. Hogy ki tartja el a tétlen­ségre kárhoztatott milliókat és a földi javakat magughoz ka- paritott parazitákat (ez a cét elem csak részesedésben kü- lömbözik egymástól a társa­dalmi piócák definíciójánál, mivel egyikük sem produktív) ez csak a hülyének lehet kér­dés. A létszükséglet fogyasztá­si cikkeit a dolgozók állítják elő. A dolgozó eszik amennyit kap. A “közsegélyen” élő eszik, amennyit kap. Mindkettő eszik, amennyit a parazita habzsoló disznók bendőjének kielégülése után jónak látnak feléje gurí­tani. Nem többet és nem keve­sebbet. Ennek a szétosztási fo­lyamatnak a gyenge elméjűnek tetsző ruhával való feldíszíté­sére folyik a kampány. A pénz­istenek lajbi zsebe helyett most majd a felső zsebéből akarják, hogy fizesse a koldusok szám­láját. Vagy nem? Bárhogyan és bármilyen formában köny­velik el a dologtalanok eltartá­sát bárhonnan veszik a pénzt, adónak, vérdijnak vagy bár­minek nevezzék is el, a tény, tény marad, hogy a termelés kerekeit mozgásban tartó dol­gozók látják a társadalom szükségleteit. Hogy eme dolgo­zó sereg ne folyton fogyjon, de minden épkézláb ember já­ruljon hozzá a javak előállítá­sához s hogy ne koldusbért, de a termelt javak őt megillető; teljes részét megtartsa ma­gának, ezért dolgozik, ezt ké­szíti elő az ipari unionista. Hogy munkája sikeres legyen, tnindazoknak csatlakozni kell, kik megunták a képmutatás és szolgaság jármát. S—n. NAGY GULYÁS KIRÁNDULÁS A new yorki Általános Munkás Dalárda rendezé­sében vasárnap, augusztus 18-án, a megszokott helyen az Edenwald erdőben. Belépti dij nincsen. — Vasút jegy 7c. — Kelle­mes szórakozás. — Társas játékok. — Ételekről és hűsítőkről gondoskodik a Dalárda vezetősége. ÚTIRÁNY: 2-ik és 3-ik Ave. Elevated-el a 133-ig St. állomásig. Subwayn 180-ig. Onnan a Boston- Westchester Local Trainre átszállni egész a DYRE AVE állomásig, onnan 2 perc gyaloglás. A Gépipari Szervezet 440- es clevelandi csoportja au­gusztus 25-én, vasárnap nagy PIKNIKET tart az Uj Vass Farmon, (Stop 24 Kinsman Rd.) Különböző sport játékok értékes dijak mellett. Be­lépő dij 25c. Tánc késő es­tig. Ingyen Buss szállítás reggel 9 érától délután 2 óráig 8622 Buckeye Rd. 123 Buckeye Rd. és Kins­man Rd.-i villanyos végál­lomástól. Olvasd a Bérmunkást! Gazdász-majális Irta: Farkas Imre. A debreceni nagyerdei Do- bos-pavillon hatalmas fa-hodály volt, úgy festett, mintha óriá­sok lombfürészelték volna ösz- sze. A nyolcvanötös kiállítás egyik pavillonja volt. Pestről került vidékre, mint a kiérde­mesült primadonna, vagy a kar- riérjét kezdő főispáni titkár. Itt voltak a majálisok. Per­sze itt volt a gazdász-majális is, minden esztendőben, tehát abban az évben is, amikor Kön­tösgáti Ferke volt a főrendező. Nagyon barna arcú, szikár le­gény volt ez a Köntösgáti Fe­ri, szűkszavú, hallgatag gye­rek. Nem igen szólt ez egy ár­va szót se, akárhogyan is sze­rette volna Szabó Veronika! ... Édesanyja, özvegy Szabóné, biztatgatta váltig: — Ki kell ugratni a nyulat a bokorból! Hát iszen ugratta volna Ve­ronika, de hát ha nem ment! Özvegy Szabcné szolgált min- gyárt jó példával a saját éle­téből : . — Nézd, három gyerme­kem, megvan az ilyen dolognak a maga inde-bindéje! A te édes­apád, Százkalapu Szabó Ferenc se harapott volna bele a há­zasságba, talán soha, mert nem igen fült hozzá a foga. De aztán itt feküdtek akkor Deb­recenben a zöldhajtókás, sárga- pitykés svalizsér.ek, volt egy . . . lengyel fiú volt ... ha örült, mindig leguggolt. Ezt nem bírta az apád! Inkább el­vett feleségül, csakhogy elküld- hasse a lengyelt guggolni más­hová . . Szabó Veronika megszívlelte az anyja tanácsát. És a gaz- dász-majálison szerfölött ki­tüntette Kriszhaber Willibald közös-gyalogos főhadnagy urat. Együtt táncolták ezek ketten a Kreuz-Polkát is, meg a Pás de Quatrét is arra a szép dalra, hogy: “Egy jó házassághoz — nem kell hozomány . . ” A sötétarcu Köntösgáti Ferke ar­ca mintha még sötétebb lett volna egy árnyalattal . . . nem szólt az egy szót se, csak fi­gyelt. Hanem amikor a máso­dik négyest kérte a lánytól és az kacér mozdulattal mutatott a táncrendjére, ahová megint csak be volt Írva a vattázott vállu, kék-harmonikás nadrágu, daliás közöstiszt neve, akkor szó nélkül kifordult a Dobos- pavillonból, füttyentett a kocsi­sának, aki megigazgatta vállán a barnavörös tulipános szűrt... és előállott a kis “bugikocsi.” Köntösgáti Ferke nehéz sóhaj­jal fölkapaszkodott a bakra és kezébe vette a gyeplőszárat... Ebben a pillanatban, tánctól gyűrött rózsaszín ruhácskájá­ban, borzas-makrancos hajjal föltűnt a Szabó Veronika sudár alakja: — Hová megy? — Haza. — Kocsikáztasson meg egy kicsit . . . Szép volt ez a kocsizás a hajnali Nagyerdőn. A fák mö­gött mintha lángba borult vol­na a világ, Gütig, Halápig, Nagyhortobágyig bíborban úszott minden a felkelő nap sugarában. A fiú szemére húz­ta a kalapját, mereven nézett két jó lova füle közé. A lány meg fázósan húzta össze a keb­lén a Ferke esőköpönyegét. A kocsis jóizüen aludt a hátsó ülésen, valami jó dolgot álmod­hatott, mert helyeslőén bólo­gatott minduntalan . . . Elmaradt az erdő. Tisztás, vetés, a levegőben pacsirtaszó. Piros tető, eperfák között. Ferke arrafelé mutatott az ostorával: — Az ott a mi tanyánk! — Gyerünk oda! . . . A vadszőlővel befuttatott am- bituson fehérhaj u kedves, ke- rekarcu néni fogadta őket. Fer­ke már messziről meglátta: — Az édesanyám. Ilyenkor már jön a tehénistállóból . . . Mindig ott van a fejésnél. Az öreg néni csöppett se cso­dálkozott. A két tenyerébe fog­ta Szabó Veronika borzas, kis­sé ijedt fejecskéjét. — Hát elhoztad, fiam? Csó­kollak Veronkám. Éppen ilyen­nek képzeltelek! . . . Sok szó eshetett már a Kön- tösgáti-portán Szabó Veroni­káról ! A belső szobában azt mondta Köntösgátiné. — Hát mit álltok itt ilyen zavartan? Csókoljátok csak meg szépen egymást, édes két gyerekem ... ez annak a rend­je! Persze, hogy ez volt a rendje. Veronika az első, boldog csók után félálomban hallotta a kedves szavakat: — Itt lesz a szobád ... itt maradsz nálunk. Inkább ezt a fiút küldjük addig máshová... nem engedlek én be bizony ab­ba a nagy bűnös Debrecenbe, ahol arra vetemednek az em­berek, hogy Padekatért táncol­nak, meg kreicpolkát, hogy az ördög szánkázzon végig raj­tuk . . . * így végződött a hires gaz­dász-majális. Mindenki azt hit­te, hogy Köntösgáti Ferke meg­szöktette Szabó Veronikát. Pe­dig hát: legyünk igazságosak! Szabó Veronika szöktette meg Köntösgáti Ferkét!

Next

/
Oldalképek
Tartalom