Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-12-28 / 873. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 desember 28. SZILÁNKOK----------------------------- -------------­Úgyszólván mindenki érzi, hogy valami rendkívüli válto­záson megyünk keresztül. A lusta gondolkozó, ki csupán emberállati igényei kielégítésé­ben meríti ki életét is érzi. Ez azonban vagy a kevesebb por­ciók beérkeztét, vagy pedig az élénkebb küzdelmet az előbbiért érzi. Lévén olyan anyagból gyúrva, gondolatba merülésnél álmosságot érez sajnos ember­fajtánknak nagy százaléka ilyen. A gondolkozók ama ré­sze, mely hiányos felkészültség­gel, vagy eltorzított előiskolá- val terhelve próbálja mérlegel­ni az eseménytömeget, nagyon kevéssel külömbözik az előbbi csporttól. Ami külömbség még* is van köztük, az leginkább a mindenre kaphatóságban nyil­vánul meg. Ha Coughlin dörög, lelkesedik . Ha Townsend hív­ja, talpon van. Ha Roosevelt beszél, hazafias érzelgősségé­ben duzzad a melle. Még a kom­munistának is felül. Persze, nem egy és ugyanazon tömeg­ben. Csak úgy röviden azt mondhatnánk: minden kupcihér megtalálja bennük a kívánt tö­meget. Gondolkozni a saját fe­jükkel, vagy másszóval kifejez­ve : a kézenfekvő ismeretekből kihámozni a szeplőtlen igazsá­got, fáradtságos. Pedig az ese­mények, a pusztulás utján levő gazdasági élet eseményei elég kirivóak ahoz, hogy leszűrhes­sünk következtetéseket. Az események egyike csak most pereg le. Berry, az Uj Deal agyusztánsa a fő szereplője. Pár ezer ipari kicsinyeket és nagyságokat, meg néhány tucat “munkás” vezért invitált be Washingtonba, megbeszélendő, a meginyekciózott társadalmi élet csökönyös alulmaradását. A beinvitált urak mindegyike nagy reményekkel, jóllakottan foglalt helyet a tárgyaló ter­mekbe. Várták, remélték, hogy Berry valami csodabogarat, olyasmit, ami mindenkinek tet­szik, fog kihúzni a kabátja uj- jából. A drámai pillanat azon­ban fiaskóval végződött. A be­mutatott és körül magyarázott valami egy talány volt. Olyan, mint a két véglet között lebe­gő arisztokrata és öblös politi­kusok minden kezdeményezése volt az utóbbi pár évben: halva született torz. A kéksas volt ennek legjellemzőbb példánya. Képzelet szülte kapkodás, mely nélkülözi a reális tényekkel számolni. A jó urak végig hall­gatták Berryt, amint könyör- gött nekik a munkanélküli mil­liók munkába állítására. Ezek a milliós tétlen tömegek idege­sítik az urakat. Bár bambán éheznek, kapkodnak a feléjük dobott alamizsnákért, türelme­sen, megadással, mégis úgy ér­zik a feljebbvalók , hogy pusz­ta létezésük veszélyt hord ma­gában. Hogy lehetne ezt eltün­tetni ? Hogyan?! Ez a kérdés tolult Berry hallgatóinak agyában. S a válasz negativ volt. Jól ki­tűzött, hasznot lebzselő mágná­sok csalódva fordítottak hátat. “Utálatos tehetetlenség” volt egybehangzó véleményük. Az ipari kicsinyek, meg a munkás- fékerek maradtak. Az előbbiek, hogy Berryvel tovább álmodoz­hassanak pusztuló légváraik megmentéséről; az utóbbiak pedig, hogy utat, módot ta­lálhassanak a kifosztott mun­kásnak toyábbra is a hátán élősködni. Fontos esemény volt ez a mi szempontunkból állásfogla­lásunk bizonyítására. A kapita­lizmus düledező oszlopainak gyászos erőlködése. Karácsony szezonjánál tart­va, szemlélve az előkészületeket, amint a bárgyuság letejel pap­jának, s az alkalmi fékereknek elkerülhetetlen, egy-két szó. Ezt nem kis részben segíti elő december 14-iki számunk “Is­meret gyűjtés” cimü cikke. Habakuk, Jehova és Krisz­tusról igen sokat hallunk ma­napság. Fontos az uralmon le­vők szempontjából legendás hő­sök építése. A bálványok, a ma bálványai (értjük alatta a betörés, tö­meggyilkosságtól kezdve a spor­ton keresztül egész a felső ré­giókig a “rendkivülieket” kik a gyerekesség minta képei) nem elegendők a tömeg butításához. Ezeknek hősiességét alá kell támasztani a Habakokokkal. M. V. iró barátom nem hiszem, hogy komolyan állította be idé­zeteit. Még kevésbé hiszem, hogy olyasmi olvasására kész­tetne bárkit is, amit sem ő, sem más gondolkodó nem vesz komolyan. Olvasni és tanulmányozni csak következetes dolgozatokat jó. Minden olyan mü, mely el­lentmondásokat foglal magában, csak zavarokat idéz elő a logi­kát keresőben. S ha sokat fir­tatja az ember és rendszert pró­bál kihámozni a zagyva irat­halmazból, nagyon könnyen megeshetik, hogy elviszi az “ör­dög.” Arra az ördögre gondo­lok, mely járatlan utakon sö­tétségbe viszi áldozatát. Csak úgy futtába olvasni ilyen dol­gokat, néha-néha nem árt. Hogy úgy mondjam fogékonyabbá te­szi az embert a közvetlen elvi- tázhatatlan valóságok meglátá­sánál. A Habakukoknak ilyen céllal való beállítása egy pil­lanatra az olvasó képzeletet, hogy annál hatásosabban üstö­kön ragadhassa a múlt hazug­ságain lovaglót. A betlehemi kis­ded meséjét akaratlanul is él­vezzük manapság, uton-utfélen környez bennünket. De gondo­latunk, képzeletünk csak pilla­natnyilag kalódik el. S ismét lent járunk a földön, hogy meg­verekedjünk a munkás ördön- gős kizsákmányolóival. S—n. A chicagói Bérmunkás Otthon hírei A tél beálltával a Bérmun­kás Otthonban ismét megindult a tevékenység és a közeli na­pokban és hetekben az alább fel­sorolt eseményekre hívjuk fel olvasóink figyelmét: Minden vasárnap este nyolc órai kezdettel angolnyelvü “Open Forum” előadások van­nak, melyeken az előadók a tu­domány különböző ágaiból tar­tanak előadásokat, vagy a világ- események helyes, vagy helyte­lenségét világítják meg. Az elő­adásokra szabad a bemenet. Kérjük olvasóinkat, hogy tartsák emlékezetükben a fenti napot és jelenjenek meg azon a Bérmunkás Otthonban, 1604 N. California Ave. Chicago, 111. SZILVESZTER ESTÉLY CHICAGÓBAN. Mert szeretsz... Irta: Huguette Garnier. — Szeretsz, papa? — Fred . . . drága, kicsi fi­am ! Robusson az ágy fölé hajolva figyelte a lázas gyermek lihegő lélegzését. Milyen sovány, mi­lyen vézna! . . . tízévesnek se hinnék, pedig nemsokára tizen­hároméves lesz. — Igazán szeresz, papa? — Miért kérdezed ezt, Fred­dy? .. . nem voltam mindig jó hozzád? Ó, igen! . . . ahogy az em­ber jó egy kisfiúhoz, akit he­tenként egyszer, legfeljebb két­szer lát. Csak annyit foglalko­zott a fiával, amennyire egyéb elfoglaltsága engedte. Viszont soha semmit sem tagadott meg a gyermektől. Ezt Madeleine is elismerte. Végül is semmit sem ígért Madeleine-nek. És Ma­deleine semmit sem kért. El­búj tan, észrevétlenül a háttér­ben maradt. Egy fiatalkori bot­lás .. . gyakori eset . . . Ra- bussonnak nem volt kötelessé­ge a gyermekkel törődni, hány barátja tudomást se vesz tör­vénytelen gyermekéről, ő igen­is, törődött a fiával ... De hogy mennyire szereti, csak most ébredt rá, mióta Fred sú­lyosan megbetegedett. Most már túl volt a veszélyen, de még messze a teljes gyógyulástól. Rabusson maga sem tudta, mi­ért, valahogy zavarban volt a kicsi előtt. Leült az ágy mellé és ujját a szájára tette. Az or­vos teljes nyugalmat parancsolt. Fred pillanatig engedelmesen hallgatott, de már a másik pil­lanatban újra felcsendült a vé­kony gyerekhang: — Ha szeretsz, papa, akkor kérhetek valamit, ugy-e? . . . nem fogsz haragudni? Haragudni egy gyerekre, aki egy hétig negyven fokos lázban feküdt és csak ma reggel szállt alá harmincnyolc fokra a láz! — Ne mozogj annyit, kisfi­am! .. . pihenj . . . aludj! — Nem . . . még nem, pa­pa! .. . előbb beszélni akarok veled. Nagyon komolyan. Mint férfi férfival. Férfi férfival! . . . milyen nevetségesen hangzik egy gye­rekszájból! ... de Rabusson mégsem nevet. Mert ez a gye­rekszáj vértelen, az átlátszóvá sápadt keskeny arc viaszfehér. Egészen komolyan feleli: — Hallgatlak, kisfiam! — Előbb csókolj meg, pa­pa! .. . és Ígérd meg, hogy nem fogsz félbeszakítani, így! . . . Papa, tudod mit ké­rek tőled? . . . vedd feleségül a mamát. — Fred! — Rabbusson sá­padtan húzódott vissza. Hirte­len úgy érezte, mintha fojtogat­nák. De most Fred tette hall­gatásra intőn vékony ujját a szájára. — Megígérted, hogy nem fogsz félbeszakítani . . . add ide a kezedet, papa! . . . hát azt hitted, hogy nem tudom a valót? . . . hogy egy tizenhá­roméves fiú csak úgy vaktában él a világban? . . . Ha magam­tól ki nem találtam volna, el­árulták a fiuk, a cselédek, ma­ma titkos könnyei. Szegény mama, mennyit sir, ha sokáig nem mutatkozol . . . — Kisfiam, most én kérek valamit. Beszéljünk másról. Vannak dolgok amikhez a gye­rekeknek semmi közük. Az élet­ben vannak helyzetek, esetek, amik . . . Érted? — Igen, papa. Fred hallgat. De a nagy, sö­tét gyermekszemek olyan ha­tártalanul szomorúan és szem­rehányóan néznek Rabussonra, Az IWW chicagói cso­portjai mint az elmúlt években, úgy most is de­cember 31-én, kedden, az év utolsó napján nagysza­bású SZILVESZTERI mulatságot rendeznek a Bérmunkás Otthonban 1604 N. California Ave. ízletes vacsora és hűsí­tők. Tánc jó zene mellett. Belépti dij 35 cent. Kez­dete este 7 órakor. Fejezze be az Ó évet és kezdje az újat barátai és munkástársai társaságá­ban a Bérmunkás Otthon­ban. hogy egy perc múlva már ő ped- zi megint a tárgyat. — Először is . . . kitől tu­dod? — Senkitől. Megfigyeltem. A klinikán, ahol feküdtem, a ma­mák mind beszélgettek egymás­sal, mikor a papák jöttek, köl­csönösen bemutatkoztak. De mi­kor vasárnap te bejöttél hoz­zám, mama félrevonult. S mi­kor arra gondoltam, hogy te a mamát szégyelled, nagyon sze­rencsétlen voltam. Ó, csak azt ne hidd, hogy mama valaha is panaszkodott rád. De emlék­szem, este, mikor már lefeküd­tem, gyakran eljött mamához Belin néni, mama legjobb ba­rátnője. Együtt varrogattak. Belin néni szidta a férfiakat, téged különösen. Mama védel­mezett. Azt hitték, alszom, pe­dig minden szavukat hallottam a másik szobában. “Pierre ne­kem sose Ígért házasságot!” erősködött mama. Meg aztán az iskolában. Egyszer egyik fiúval összevesztem és a szemembe vágta: “Fattyú!” — Fred! — Nem baj, papa! ... hi­szen szeretsz! ... de akkor éjjel mégsem tudtam aludni, fojtogatott a szégyen és min­dig arra gondoltam, nagyon

Next

/
Oldalképek
Tartalom