Bérmunkás, 1935. július-december (23. évfolyam, 850-873. szám)

1935-11-09 / 866. szám

1935 november 9.

BÉRMUNKÁS

3 oldal

William Green politikája

Atlantic Cityben jöttek ösz- sze ez évben az American Federation of Labor vezérei, hogy határozzanak az amerikai munkásosztály sorsa, szervezkedési módja felett.

Az elmúlt hat esztendőben Amerika munkásosztályának egy harmadrészét a munkanélküliség rettenetes gondjai gyötrik. Az AFofL számbelileg a leghatalmasabb szervezet ebben az országban, s eme hatalmasságánál fogva joggal elvárhatná Amerika munkássága, hogy országos összejövetelein a munkásosztály ügyes-bajos dolgait vitassák meg s annak érdekében határozzanak. Ebben az esztendőben tartott konvención annál is inkább figyelt az amerikai munkásosztály, hogy mi fog történni az AFofL szervezkedési formájával. Megmarad-e továbbra is szakszervezetnek avagy az ipari szervezkedési formát veszi fel. Azok akik nem ösmerik az AFofL reakciós vezér hadát, tagságának közömbös voltát, azok biztosra vették, hogy nagy változások fognak történni.” Hát mi történt? Semmi egyébb üres szcszátyárkodásnál. Green az AFofL elnöke a pangás óta minden konvención nagy hangon, fenyegetően jelenti ki a harmincórás heti munkaidő ér- dekébeni harcot. Négy évvel

ezelőtt tartott konvención világgá kürtölte, hogy “az AFofL a hatórás napi és ötnapos heti munkaidőt tűzte ki céljául s minden erejével harcolni fog annak keresztül vitele érdekében.” Három éve Cincinnatiban tartott konvención Green újból fenyegetőzött a 30 órás heti munkaidőért s azt mondotta, hogy “a világnak tudomására adjuk, hogy kitűzött célunk a 30 órás munkaidő és ha kell erőszak utján is keresztül visz- szük. A múlt évben San Franciscóban tartott összejövetelen már lejebb szállt ő kelme. Kijelentette, hogy “a munkanélküliséget csak a 30 órás heti munkaidő oldja meg s az AFofL szervezete nem ösmer gátat annak kivívása érdekében.” Atlantic Cityben tartott konvención már alább adta ő kelme, már nem használ erőszakot, azt mondotta, hogy: “Ha vannak olyanok akik ellenzik a harmincórás heti munkaidőt, álljanak félre, mert az American Federation of Labor nem tűr meg gyávákat, sorai között.” Ugylátszik Green is észre tért s belátta, hogy az AFofL szervezetének — dacára öt milliós tagságának — nincsen súlya az osztályharcban és senki sem veszi komolyan.

Az AFofL abban az időben

alakult amikor még ennek az országnak a közlekedését, szállítását ökrös szerekereken bonyolították le, s a szakszervezi— kedési formát vette fel, ma amikor a technika fejlettsége az ipari szervezkedési formát követeli meg, hogy a hatalmas ipari telepek mágnásaival szemben sikeresen harcolhasson, az Atlantic Cityben tartott konvención újból kimondották a szakszervezkedési formán való maradását, sőt a múlt évi San Franciscóban tartott kon(Folyt. az 1-ső oldalról.) tagot és legkegyetlenebb ki- noztatás után meglincselték.

1927 november 21-ike, szintén véres betűkkel van bejegyezve az osztályharc történetében. Észak Coloradoban a bányamunkások nagyobb darab kenyérért szálltak harcba és hogy a harc sikerét biztosítsák a Columbine bányát erős picket vonallal zárták el. A munkáltató osztály itt is az erőszakhoz folyamodott és többszáz főnyi fegyvertelen sztrájkoló munkásra az állami rendőrség sor- tüzet adott, melynek a nagyszámú sebesülteken kívül hat halottja is van — közöttük Istenes János munkástársunk is,

vención hozott ama határozatott, hogy “azon iparokban melyekben tömeg termelés van ipari szervezkedési alapon szervezik a munkásokat” tizennyolc- ezer 25 szavazattal 10 ezer 924 szavazattal szemben visszavonták. Ugyanezen szavazat többséggel pecsételték meg, hogy az AFofL továbbra is szakmai alapon folytatja az amerikai bérrabszolgák szervezését. Ez a szocialisták és kommunisták negyvenéves belülről való fúrásának eredménye.

akinek nagy családja minden támasz nélkül maradt, a General Defense Committee támogatására utalva.

Nem hisszük, hogy lapunk hasábjai elég terjedelmesek volnának <az osztályharc novemberi martyrjai neveinek felsorolására. Az itt említettek csak egy kis százalékát képezik azon bátor harcosoknak, akik életüket áldozták a munkásosztályért, hogy az elnyomottak egy kicsivel többhöz jussanak az élet javaiból. A harc azonban tovább folyik. Megállás nincs. Elhulhatnak még ezrek a harcban, véget azonban csak akkor fog érni, amikor eltöröljük a bérrendszert.

MEGEMLÉKEZÉS AZ OSZTÁLYHARC MÁRTÍRJAIRÓL

amikor az Isten ilyen tehetséggel áldotta meg?

— Tehetség? Énbennem? Ugyan ne beszélj már ilyeneket édes mama — nevetett Juliska.— Kell hogy legyen. A leányom vagy. Hogy én polgári iskolás koromban hogy szavaltam “A megfagyott gyermeket'” “A munkácsi rabot,” azt persze te nem tudod. És hogyan játszottam! Egy jótékonycélu műkedvelő előadáson én játszottam a főszerepet. Hát igen, régen volt. Nekem nem sikerült. No de majd sikerül neked. Te örökölted az én tehetségemet. Hires leszel, gazdag leszel.

— No de mama . . .

— Itt hagyjuk ezt a lakást, ezt a környezetet . . .

— Ahol én nagyon jól éreztem magamat.

— Majd meglátod a különbséget és akkor nem fogsz igy beszélni.

— De mit szól mindehhez Béla? — ijedt meg a leány, ő még semmiről sem tud.

— Ki törődik most Bélával. Különb férfiakkal fogsz találkozni, akik inkább hozzád valók.

— Aligha hiszem, anyus- kám.

Másnap Juliska édes anyjával együtt már kora délelőtt a gyárban volt. A figyelmes rendező csokorral fogadta, de jutott néhány szál virág a mamának is. Azután a rendező körülvezette a leányt és a mamát a gyárban. Megmutogatott, megmagyarázott mindent. Éppen felvételek voltak, azokat is végignézték. Lüktető élet, sürgés-forgás zajlott mindenfelé.

Pillanatok alatt változott a kép. Juliska szorongva nézte a mozgalmat, a sietést, mintha mindenki minden percet maradásra akart volna kényszeríteni. A mamának mindez nagyon tetszett. Minden érdekelte, mindent megfigyelt, de nem mutatta, hogy mindez neki uj, ismeretlen dolog.

Parády türelemmel, kitartással tanította Juliskát. Az ő felfedezettje, az ő választottja volt, nem akar vele szégyent vallani. Nem ment könnyen a dolog. Juliska szelídsége, félénksége, egyszerű természete nagyon messze esett a szinész- kedéstől. A legszívesebben riadtan vonult volna vissza minden szerepléstől. Akkor volt boldog, amikor holtra fáradtan, csendesen otthonába térhetett vissza, ahol nem dicsérték, nem gáncsolták, nem magyarázták, nem hajszolták, örömnapja volt, ha nem kellett összejövetelekre, találkozókra, vacsorára mennie, hanem haza siethetett, elbszél- gethetett Bélával és annak homlokáról egy-egy puha kézsimo- gatással elhessegethette az aggodalmaskodás borongó felhőit.

— Elrabolnak tőlem, kevés leszek neked — sóhajtotta a fiatalember.

— Ne beszélj ilyeneket — kérlelte a leány —, ne félj. Maradok, aki voltam. Tőled semmi sem szakit el.

Azután eljött a nap és bizalmas körben lepergették az uj filmet. Juliska láthatta magát. Képmása ott járt-kelt előtte. A mama alig birt magával, hogy hangosan föl ne kiáltson. Legjobban szeretett volna egy rettentő magas torony tetejére felállani és onan kikiabálni az egész világnak:

— Ide jöjjetek . . . Nézzétek, ez az én leányom! Pedig ez csak a kezdet. Ez semmi. Majd legközelebb, amikor ő lesz a főszereplő . . .

A bemutató után Parády fölkereste Juliskát.

— Uj szerepet hoztam.

A mama fölsikoltott boldogságában.

— Tudtam, megmondtam. Ugy-e főszerep . . . Nagy szerep.

— No nem, még nem főszerep — jegyezte meg csendesen a rendező. — Talán később, ha majd Juliskának meglesz a kellő gyakorlata, ha a tehetsége megérik, kibontakozik.

— Csak mondja ki, rendező ur, őszintén, hogy nincs tehetségem, nem vagyok használható — nevetett Juliska. A külsőm talán megvolna, de a belső, az igazi, az hiányzik. Érzem én azt.

— Juliska! — kiáltotta ijedten az anya —, hogy beszélhetsz ilyent.

— Ilyen mereven csakugyan nem lehet azt állítani — udva- riaskodott a rendező. — Persze az uj helyzet még kissé szokatlan és éppen jó lesz ez a szerep, hogy kissé jobban megbarátkozzék ezzel a világgal. Legalább is én azt hiszem, hogy Juliskának az alakja is olyan tökéletes, mint az arca. Mert ebben a szerepben az alak a fontos kellék.

— Tudom miről van szó — bólongatott Juliska —. Hallottam a gyárban. Egy csomó fiatal leány kell az uj látványossághoz és én is egy lennék a száz között . . .

— Mások is igy kezdték . . .

— Azokban volt tehetség, akarat, kitartás, megalkuvás. Bennem egyik sincs.

— Van, Juliska — tiltakozott a mama.

— Nincs, anyám. Bennem nincs akarat, nincs tehetség és nem alkuszom meg.

— Talán majd még meggondolja magát — szólt a rendező. — Az ön érdekében beszélek. Én kapok annyi leányt, ameny- nyit akarok, akik boldogan jönnek, ha hívjuk őket. Ha meggondolta magát, értesítsen.

Juliska azonban nem gondolta meg magát és nem ment el a gyárba. Viharos, szenvedélyes jelenetek után ismét jelentkezett az irodában, leült a gépe mellé. Szeretettel, gyöngéden simogatta meg és az üzleti könyvek is mintha barátságosan bólongattak volna feléje.

A mama sehogysem akart ebbe belenygodni. Nem akart lemondani gyönyörű terveiről, amelyekbe már annyira beleélte magát. Juliska azonban hajthatatlan maradt.

Kovácsné nagyon haragudott a leányára. Napokig mindent csapkodva járt-kelt a kis lakásban, dühösen tett-vett. Sehogy sem ment a munka. A takarítás, a főzés alatt állandóan zsörtölődött.

— Ezt mind Juliskának köszönhetem — tört ki belőle a harag és elkeseredetten töröl- gette a tányérokat, takarította a lakást. — Pedig azt hittem, hogy mindennek vége van. Milyen önző is egy ilyen leány — sóhajtott. — Nem törődik semmit az anyja jövőjével! — siránkozott és nagyon, de nagyon szerencsétlennek érezte magát.