Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-03-16 / 834. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 március 16. CSAK ÚGY RÖVIDEN. A clevelandi srófgyár körül picketelők két gyanús alakot látnak settengeni. Papír a hónuk alatt. Az egyik kérdezi: mit akarnak? — Jöttünk segíteni. — Mi van a hónuk alatt? — Röpiratok a sztrájkolók- hoz. — Lássuk. (Egyik picketelő kezébe veszi silabizálja,) majd szemükbe néz és mondja. Takarodjanak innen röpiratjaik- kal együtt. De gyorsan! (Ez a figyelmeztetés any- nyira komolyan történt, hogy felvidéki komi barátaink nyomban elpárologtak.) FURCSA VENDÉG. A fentemlitett gyári sztrájk szomorú eseményei közzé tartozik: egy mindenáron dolgozni akaró asszony a gyár védelmét kéri. Egy rendőrt és egy gyári őrt rendelnek lakásához. A városi rendőr szokásosan le s föl sétál a ház körül. Mivel csípős idő van, néha-néha át megy a legközelebbi korcsmába melegedni. A gyári őr is le s föl sétál, közben be megy melegedni — a misziszhez. Három éves kis fia fut át a nagymamához — “mamus! Valaki melegszik mamámmal bent a hálószobában . . . stb.” A nagymama fogja a kagylót. Hívja a fiát. Az tüstént jön. S azóta az asszony nagyon fáradt. Nem megy scabelni. ELEJTETT VÁD. A fenti sztráj kólókat vádolták idegenek idehozatalának financirozásával. Látva üres zsebüket s hogy tömegesen mennek a Charity-hez, a mindennapi kenyérért, well — elejtették a vádat. MEGINT A SÚROLÓ ASSZONYOK. Mint olvasóink tudják a clevelandi Terminal Tower a város legforgalmasabb pontján van. Százezrek fordulnak meg ezen a környéken naponta. A súroló asszonyok szorgalmasan picketelnek. Rendőrök és detektívek körülbelül ugyanolyan számban őrzik az épületet. A szemfüles őrök többször elfogták és megmotozták a picketelőket. Zsebkendőt vagy újságot találtak. Nem bombát. Azonban a tolongó ezrek között nem egyszer történik baleset. Hóval, jéggel borított sétányokon. A hatóság, a picketed épület bcssza izgatott. Bűnbakot keresnek s kik lennének azok, ha nem a körmüket lesurolt, agyoncsigázott, de szorgalmasan picketelő súroló asszonyok . . . EGY LEFEJEZETT SZTRÁJK. Nem tévedésből mondjuk le- fejezettnek. Egy polgári napilap szépen felvett fényképben illusztrálta a Willoghby gumigyár sztrájk béketárgyalását. Az asztal körül ült a gyáros, a clevelandi “kutyaszövetség “Associated Industries” nagybecsű feje frulong, (Frew Long) a rendőrfőnök, pribékjei, a vádló ügyvéd, egy AFofL szervező, az akroni sok unioju Claherty, no és nagy kegyesen megengedték két sztráj kólónak a sarokban meghúzódni. Ez egy tipikus AFofL béketárgyalás volt annyi külömb- séggel, hogy más esetben még a sarokban sincs helye a sztrájkodnak. Lévén ez az “okosak” dolga. A megkötött béke “kielégítő,” mondja a gyáros. S ez nekünk biztosíték arra, hogy Willoghby-ban lefejezték a sztrájkot. MÉLY SÓHAJ. Egy karkalapács jelligével ellátott korlevél jutott hozzánk. Ipari unionizmusról szól. De Leoni frazeológiával meg- szörkesztve. És ha igy van, hát jól van. Dániel DeLeon értett az íráshoz. Amit ő megirt, az meg volt írva. Tudományosan alátámasztva. Az ipari unió elmélete álomvilágának gyönyörű szüleménye volt. Mikor azonban valóságban látta kialakulni, megijedt tőle. El- relegálta tehát a visszatérő álmok világába azon megjegyzéssel, hogy valamkor talán, mesz- sze a jövőben, mikor már mindenkit kioktattunk annak rendje és módja szerint az ipari szervezet szükségességéről, kezdjük építeni. Közben a dolgozni akarók kezdték építeni, sőt nyers ösz- szemérkőzések zajlottak és zajlanak le itt is, ott is munkaközben s a visszatérő álmok hatása alatt indíttatva érzik magukat egy-egy ódát Írni ipari unióról, ipari szervezetről, mély sóhajok kíséretében megsimogatják és gondosan elhelyezik a messze jövőbeni használatra. És nekünk eszünkbe jut anyánk intelme “nem szabad az álmodozókat háborgatni, mert azok az angyalokkal cimboráznak.” SZÁMOK. Az előbbi ciklusokban rótt szavak Ízelítőjéül, úgy mint a gondos felszolgáló egy pár számot hagytunk. Nem mondjuk, hogy a miénk. Hogy a csodába is tudna egy munkás, ki 8—10 órát robotol a gyárban, adatokat, statisztikát gyűjteni, pláne olyanokat, melyek egy 140 milliós országnak gazdasági életét volna hivatva megt- világitani. Megbizhatóságukról nem kezeskedhetünk. De mivel olyanok állították össze, kikről elképzelhetetlen, hogy agitálnának vajúdó rendszerünk ellen, úgy értve, hogy ez a pusztuló rendszer magával sodorja az ők egyéni egzisztenciájukat is, feltételezhetjük, hogy a következő számokban jelzett önvallomásnál sokkal rasszabbul áll a kapitalizmus szénája. Az NRA kutató és tervező osztálya szerint “1934 decemberében az alkalmazott munkások száma csak 60 százaléka volt a 1926-os decembernek. Osztalék és kamat 150 százalékos volt.” így az osztalék és kamatszedőknek jövedelme 50 százalékkal volt nagyobb mint 1926-ban, holott az országos bevétel 40 százalékkal esett s a termelés mennyiség pedig egyharmaddal. 1933-ban az “Uj Deal” első évében az 50 ezer dollár vagy azon felüli bevételüek 8 ezer je 10 százalékkal növelte vagyonát, mig a legfelsőbbek 2 ezer- je 16 százalékkal. Ugyanezen időtartamban 5 ezer dolláros vagy azon aluliak száma alá- szált. Vagyis: pusztul az úgynevezett középosztály. A több mint 20 milliónyi közsegélyen élőkről, bevételeikről elfelejtettek kimutatást csinálni. Még egyet: a kérdéses időben a korporációk jövedelme 35 százalékkal nőtt, a munkabér pedig 7 százalékkal csökkent. Magyarosan igy mondhatnánk: “a kutya ugat; a karaván halad.” A politikusok teletorokkal ordítják, hogy mentik a régi Dealt, Uj Deal- lal, vagy ha úgy tetszik szentelt vízzel. S a tőke összpontosul, nő, dagad, hogy vizbuborék gyanánt pattanjon szét. Mi, ipari unionisták készülünk rá, hogy ott legyünk. S—n. Egy IWW zenekar szervezésére mindazokat az ifjúmunkásokat, akik valamilyen hangszeren játszanak a Cleveland east sidei juniorsok meghívják az alakuló gyűlésre március 21-én, csütörtökön este 7 órakor 8622 Buckeye Road. Ami el nem múlik Irta: Pásztor József. Mikor hírül hozták, hogy a kis Igaz Pistát egy autó elgázolta, az egész osztály megdermedt. Eddig ügyet sem vetettek reá. Vékony, sovány, álmodozó fiúcska volt, aki úgy suhant át az életen, mint sápadt árnyék. A hangja bágyadt és halk volt. Ha szóltak hozzá, megrebbent. Csak a nagy, meleg, barna szemét nyitotta fel hirtelen, de a torkán mindég megakadt a szó. Hamar elfeledték, hangossza- vu, lendületes, kis kollégái, akik máris harcoltak egymással, egy labdáért, néhány üveggolyóért, vagy bélyeggyüjtemény- ért, miért? Sokszor, legtöbbször csak színes buborékokért, amivel gondolatban a magasba röppenni, csillogni szerettek volna. Csak egy fiú leikébe mélyedt bele Pista emléke. Feri volt az egyetlen, aki szerette Pistát, bár sokkal tartózkodóbb és szemérmesebb volt, semhogy ezt igazán megmutatta vona. De most, hogy elröppent életéből a kis sápadt, törékeny fiúcska, akinek véres ingét, kurta, sár- bataposott nadrágját és az utcai szennyes lébe belegázolt, szétszórt könyveit és füzeteit zakatoló szívvel látta, úgy érezte, hogy nem lesz ezután senki, senki, aki őt úgy szeretné, mint Pista szerette. És senki sem fog hódolni neki végtelen bizalommal, úgy mint Pista, aki szerénysége tört szárnyán az égig emelte őt. Teltek az évek, amikor egyszer Feri, nagy szenvedések után, kiballagott a temetőbe és leborult a Pista sírjára. A fejét zokogva fürdette a halk, finom petúniák és pecsétvirágok közé borulva, hallgatva a bogarak szelíd zsongását, amikor gyötrődve felkiáltott: — Miért is hagytál el engem, kedves Pista? Hiszen csak téged szerettelek és mást senkit. Most megmondhatom. Amig éltél, nem mondtam meg soha. Magam sem tudom, hogy miért? — Én szeretlek itt is, — susogta a virágos hant alól a csendesen pihenő Pista. Majd hozzátette: — Te csak élj és légy boldog! Több év telt el és Feri újra jött. A szemét törölgette susogta Pistának: Boldog vagy Pista, hogy mindent feledhetsz. A szivedben sem öröm, sem bánat. Szerettem egy leányt, Pista. Első szerelmem volt és vakon bíztam benne. Tegnap estefelé egy másik fiúval láttam és ő elfordította a fejét. Jobb szeretnék én is itt pihenni. Úgy fáj a szivem, Pista. — Sajnállak — susogta fel Pista. — Nekem semmi sem fáj. Hallom a virágok beszédét. Érzem a csillagok reszke- tését. Fekszem, alszom, halk ébrenlétben. Valami zeng, édes, végtelenbe szövődő erő és zene, ami áramlik velem, engem és földet röpitva esmeretlen messzeségbe. Már elfelejtettem mindent, csak arra emlékszem, hogy téged szeretlek, Ferim. Feri busongva emlékezett, hogy milyen kedvesen, majdnem pihegve mondta neki mindég Pista: “Ferim!” Nem volt senki, aki igy szerette. Jó idő múlva Feri, — amikor már ezüst szálak keveredtek sötétbarna hajába, — újra kiballagot Pista sírjához a temetőbe. Már nem lépkedett olyan ruganyosán, mint régen. Álmai elfakultak, fellobbanásai megtorpantak. Pista! Pista! — tört ki a torkából fájdalmasan. — Hallod-e még a szavam? Megint itt vagyok, mert csak tebenned bízom. Tudom, hogy nem csaltál meg soha. Hallod-e? Pista halkan, édes szóval — a szavainak most már különös zengése volt, mint távolból jött, messze földeken járt embernek, akit régesrég elfelejtettek — felelt: — Rég nem voltál itt, Feri! Hol jártál? Mit csináltál? Feri a fejét meghajtva felelt: — A boldogságot kerestem és meg is találtam. Szerettem egy nőt és mind a ketten boldogok voltunk sokáig. A feleségem lett és gyengédséggel halmoztuk el egymást. Mind-
