Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-02-02 / 828. szám
1935 február 2. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK BÚCSÚ SZÓ. Az emberi gondolat a napi élemények visszatükröződése. A dolgokat meglátó mélyebb vonásokat megértő vele él környezetével. Események, történések mély nyomokat hagynak emlékraktárában. A közönyös ember, különösen a mindig csak magával törődő nem örül másokkal, nem sir a sírokkal. Amig a napi háromszori étkezése, meleg ruhája, meleg otthona biztosítva van, állati megelégedéssel kérődzik. Az intenziven élő ember reagál a külső benyomásokra. Mint a levegőégben összegyülemlett pára felhőkké, felhőkből vizcsöppekké sűrűsödve jön le földünkre, hogy visszaadja a földnek, ami a jussa, úgy az egész életet élő ember gyűjti magában az élettapasztalatokat, hogy azt jó szóban, tanácsban, Írásban ha teheti — tovább adja embertársainak, mint az őket megillető, jogos tulajdont. Mert amint a pára nem választhatja el magát a világegyetem alkotó elemeitől, annak csak mint kiegészítő része létezhetik, úgy az egyén csak durva akarnok- sággal próbálhatja magát a világegyetem központjának tekinteni, próbálgatása csődöt mond a természet törvényeinek más irányú rendeltetésein. Mind ennek ellentéte — egy egész ember — ki a közelmúltban mondott búcsút ez árnyékvilágnak, ki a múlt század közepe előtti évektől a mostani vajúdó időkig küzdött, élt, tanított, családot nevelt, neveltjei jó részét, hűséges bajtársát, barátjait indította útnak a most őt is elért utolsó útra; ki mint egy levélben nem is olyan régen irta, “úgy érzem magam, mint a vihartépett ős tölgy, mely egyedül áll a letarolt erdőben, csonka ágakkal, korhadó törzsekkel . . . csak az éhes varjak környezik ... a dalos madár elkerüli, mert hiányzanak az élet intimségét oltalmazó lombjai ...” — lázadozott az élet mostohaságán, de ugyanabban a levélben figyelmeztet, hogy “a hosszú életkor csak úgy áldásos, ha nincsen életünknek szégyenfoltja,” ha napjaink az egymássegités jegyében merült ki, ez nyújt balzsamot az élet éjszakájának közeled- tén . . .” ez az ember, ki a gyerekkor tehetetlenségében támaszom, tanácsadóm volt, — apám volt. Karakterének vázlata talán az érzelgősség határáig vitt — bárhogyan hangzik is — ilyennek ismertem őt, ilyenek rám hagyott emlékei. Béke hamvaira. A MÚLANDÓSÁG RÉME. A modern ipari fejlődés s a fejlődést lehetővé tevő vagyon összpontosulás egy maroknyi csoport kezében az élet bizonytalanságának soha nem ismert méreteit ölti a föld egyik sarkától a másikig. A népesség nagy része, talán 75 százaléka egyik napról a másikra él. Előre tervezni öreg korára, vagy gyermekeinek pályát választani, ahoz taníttatni képtelenség a viszonyok gyors alakulása miatt. Foglalkozási módok tűnnek el egy varázsütésre, uj technikai és tudományos módok találják készületlenül az iskoláját elhagyott ifjúságot. Mind ennek tetejében a még értékesíthető foglalkozásra való kereslet folyton fogy. Az ifjúság kilátástalanul néz a jövőbe, mig szüleik siratják rom- badőlt álmaikat. Mégis, mikor a halál kopogtat, vagy erre a kopogtatásra való gondolás hát- i borzongást idéz elő. Áll ez pedig különösen arra a csoportra, mely habozva, letargiával, tétlenül nézi a helyzet folytonos romlását. Két kijelentés jut eszünkbe ennél a pontnál. Az egyik egy munkástársunk, kinek “Kik a bűnösök” társadalmi drámája most járja be Amerika magyar telepeit. A másik egy utolsó óráit élt agg. A munkás ostorozva a közönyösségében tespedő munkást, igy beszél: “talán durvának, kegyetlenül szigorúnak találják egyesek feddő szavaimat. Nem tehetek róla. Még azt a néhány évet, mely életemből megmaradt arra szentelem, hogy minden rendelkezésemre álló erőmmel döngessem a sötétség kapuit, hogy a munkást emberi hivatásának tudatára ébresz- szem, hogy ne csukjanak szemet a nincstelen anya kinszen- vedésével, mikor tejet kérő gyerekeit csókkal próbálja kielégíteni . . . szentül meg vagyok győződve, hogy nem mesz- sze az idő, mikor a munkások milliói fogják utunkat követni az ipari demokrációhoz s nyugodtan zárom le szememet. Nem éltem hiába.” Az agg, kinek hosszas betegsége csatlakozott öreg korához igy szólt: “mint a gyümölcsfa, mely termékeivel hosszú évekig szolgálta az ember étvágyát, nyugodtan adom át helyem az uj ültetvénynek, nyugodtan hagylak itt.” A munkás, az agg, ki másokért él és élt teljes életet, nem fél a múlandóságtól. A tudatlanságában önző gyűlölettel átkozza környezetét, sorsát, mindent és mindenkit, hogy hitvány elnyűtt testének a további habzsolás lehetetlen. Ennek, meg a vallásos dogmák félrevezetettjeinek rémes a múlandóság. A tiszta lelkiismeretű ember a titokzatosság köntösével burkolt életet és elmúlást hidegen elemzi, helyét és teendőjét megtalálja az élők társadalmában, mindennap elvégzi a nap munkáját önzetlenül, szeretet, tisztelet, emberbecsülést árasztva környezetében, ezért hátramaradottjait békében hagyja itt s azok szeretettel emlékeznek reá. FÉRGEK. Az elő emberek társadalmának férgei felé fordítván szemünket önkéntelen belebotlunk a tulvilági üdvösség malasztján zsirosodó aranyszáju papba. A szenátus bankvizsgáló fóruma pár sorban jelenti, hogy “Amy Collins, a Coughlin-féle Rádió Liga titkár-pénztárosa ötszázezer ounce ezüstöt vásárolt, remélve az ezüst árának emelkedését.” Papi nyelven ezt tisztes haszonkeresésnek nevezik. Ami nyelvünkön? — erre az olvasó adjon választ. Lindberghtől 50 ezer dollárt zsarolt ki valaki. A szemfüles hatóság 50 ezer dollárt költ a gyanúsított Hauptmann tárgyalásra. Számtalan ezreket a nyomozásra. A buta rendőr tévedésből bravúrosan lelőtt egy proletárgyereket s a hatósági jelentés sajnálatát fejezi ki. Ugyan, ki tudná megmondani, hol késik az angol közgazdász által bejövendőlt prosperitás, vagy a technocraták torz — prosperitása. Mindkettő el- számitotta magát . A csodadoktorok diagnózisát kérlelhetetlenül értékére szállító IWW-isták jövendölését a kapitalizmus fejvesztett kapkodása igazolja. Az uj társadalom szerkezete az iparok megszervezésében lassan de biztosan formát ölt. Minden munkáskézre szükség van. Minden munkáskéz kvalifikált erre a munkára. Minden munkás — ha őszinte önmagához, szeretteihez — segít ebben az építésben. S—n. vigyázta. Félőn lesték délceg alakjának minden mozdulatát. A hajcsárok, csakhogy csendben érjenek el eredményt, hamar szétszórták a hirt: — Homlok Ember hajcsár lesz. Közületek való hát örüljetek. Mi akartuk őt, hogy ne morogjatok annyit. A lesültbőrüek szivében meg- nyilalt a szomorúság. Hát ő is olyan, mint a többi? Homlok Ember tiszta tekintete rámeredt Főpuha Ság puf- fadt arcára és csaknem gondolkodás nélkül válaszolta: — Nagyuram, nem lehet! Nehéz az agyam, nem érzek rá tehetséget. Meg gyönge a szivem. — Megőrültél, csak nem utasítod vissza ? Házad, tehened, gabonád és szabadságod lesz. A válasz hangja öntudatos volt, mint a kinyilatkoztatás. — A szabadság átokzott hatalom, ha csupán egyesek kiváltsága. A vagyon nekem fáj, mert mások vére ára. Nagyuram, hagyjon meg igásnak. Főpuha Ság végignézett az ámulattcl megmeredt hajcsá- rain és bosszús mozdulattal elparancsolta maga elől a Homlok Embert. — Vigyázzatok rá! Veszedelmes ember. A lesültbőrüek pedig simogató, meleg érzéssel néztek a Homlok Ember után, aki szó nélkül újból beállt a barázdába, hogy behozza mulasztását. Halk zörrenéssel, a cserjék mélyéből, rejtett csapásokon uj és uj csoportok érkeznek. Az erdő mélyén, mohos fák dúsan összeboruló lombja alatt, váll váll mellett állnak a lesültarcu- ak. A Homlok Ember hivó szava ért el hozzájuk. Az éjszaka meredt csönddel várakozik. A tisztás már megtelt, csak a középen van némi hely. Ott máglya lobog. Suta Szem szimatolva sürög a körben. Izmai kígyózó vonalán táncol a rőt fény. Amikor Homlok Ember belép a körbe és meglett férfivonásaira ráesik a lángok pírja, Suta Szem vezényletére diadalmas erőlködéssel fölharsan a vértforraló nóta, amiben benne ég minden dacos szándék és ölelkező hivo- gatás. Nagy összehajlással énekelnek. A dal darabos ritmusai végighullámzanak az erdőn és leszürődnek a sötétben alvó falvakig. — Tologatjátok az időt és ágyat vetnek a halálnak. Hajszol benneteket valami, amire még büszkék is vagytok és úgy hívjátok: kötelesség, pedig az csak pulyaság, szolgaság, a beragadt szemek buta hiedelme. Minden éjszakára se- gittek gondolatban rátolni a napot és derengéskor, ha csontot fájditó vackotokon nyugtalankodó, gyáva agyatokba ötlik a gond: robot, hát kalákába járnátok, hogy tovább tartson a napszám, a dolog. Pedig hiába döfköditek előrefeszülő vállal az időt. Ha igy maradtok, olyan foganat nélkül hulltok majd le, mint bogáncsról a foszlott ökörnyál, ha fu egyet a szél halál. — Sárból gyúrt férgek vagytok és életetek megragadt helyezkedését, mint a tömlöcöt, amelyből nem enged bilincs meg porkoláb, gyáván elfogadjátok. Szétvetett lábbal feszültök, dolgoztok és közben, áz elfutó feleggel, csak magatoknak nyögitek a panaszt. Rozzant életeteket görgetitek tovább, mint ennen piszkotok galacsin- ját. Agyatokra ráfoly egy vasárnap zsírja, de köznapok nincse nem ok a háborúra? Bizton elvégezték valahol, széles templomhajóban tán meg is jövendölték nektek, hogy ami körülöttetek van, mozdíthatatlan, mint a határ. De azt nem látjátok, hogyha kihajt benneteket az uraság, uj színbe öltözik az egész határ? Csak az életeteken nem tudtok változtatni? Mibe ragadtatok? — Agyatokban legyen a szerszám! Mindig csak az ekeszarv meg bőrös vetőkötény, kaszapengés, behordás, cséplés és megint vetés? Hisz’ idegené a magtár! Hát csak annyi a sorsotok; vigyázni a barom patáját, a barázdát, hogy ki ne lépjen a sorból, — ő sem és hajrá, vakon, mélyen előre a hasogató ekével, hogy vérezzék a föld és verejtékezzék a homlok?! — A barázdából kifordult kupakokat megpuhitjátok a bódorgó boronával, hogy elterülhessen és ágyat találhasson magának a mag. Hát csak ti nem akarjátok a puhulást, bevenni a szót? (Főlytatjuk.)
