Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)

1935-01-26 / 827. szám

2 oldal

BÉRMUNKÁS

1935 január 26.

Clevelandon vasárnap

Január hé 27-én

Tá rsadalmi biztosítást al<ar Roosevelt elnök is

Azok mellett a nagy számjegyű dollárok mellett, amelyet az elnök közmunkák létesítésére kért a törvényhozástól, ugylátszik még mindég nem sokat remél maga Roosevelt sem a tömegnyomor megszüntetése terén.

Ezt a felismerést viseli magán az elmúlt héten tett azon kijelentései, hogy a törvényhozásnak sürgősen meg kell valósítani a munkanélküli, az aggkori és az anyák és hontalan gyermekek segélyezését tartalmazó törvényeket.

Hogy munkás szempontból milyen értéke van e törvény megalkotásának, könnyen megérti minden munkás ha tudja azt, hogy például olyanok kerülnének aggkori segélyezésre, akik a 60 vagy hatvanöt esztendőt elérték .Nem titok, hogy a mai géptermelésből a negyven évet meghaladott munkás ki van zárva. A nagy munkatelepek felvételi irodájában orvosokat alkamaznak, akik

megvizsgáják a munkára jelentkezőt, hogy meg felel-e a speed rendszernek. Ha az illető negyven évét meghaladta még az orvosi vizsgára sem engedik. Ez nem szórványos eset, hanem úgyszólván általános szabály az egész ország kapitalistái részéről.

Már most mit csináljon a munkás és a családja ebben a húsz vagy huszonöt évben a mig a biztositásra igényjogosult lesz. A munkán már negyven éves korában nem alkalmazható, már rokkantnak nyilvánítják, mig a politikusok ezt csak húsz ével később fogják elismerni.

Erre a kérdésre nem adott választ az elnök és valószínű, hogy adós is fog vele maradni, mert ez egyik jelensége annak, hogy a munkanélküliség kérdését igy nem lehet megoldani. Ahoz a munkások Egy Nagy Szervezetére van szükség, amely a gyors termeltetés mellett úgy tudja a munka időt szabályozni, hogy MINDEN munkabíró munkás dolgozzon.

kerül bemutatásra Pika Pál, munkástárs négyfelvonásos társadalmi drámája a KIK A BŰNÖSÖK. A darabról már megemlékeztünk úgy a készülő clevelandi, mint a nagysikerű chicagói bemutatással kapcsolatban.

Pika munkástárs olyan társadalmi jelenéseket visz a színpadra, amilyenek nap-nap után az életben játszódnak le. Még emlékeznek az olvasók a darabból közölt részletre, amikor a Kormányzó Vili fiával való beszélgetése alkalmával elmondja, hogy milyen lekötelezettse- ge van neki az alvilág gonosztevőivel, hogy úgyszólván azok tették lehetővé a kormányzói állás elnyerését.

Lapunk mostani számában írjuk meg, hogy Ohio állam kormányzója többszörös gyilkosokat helyezett szabadlábra, mielőtt kormányzói hivatalát elhagyta. Ez csak egy kis része annak a meglátásnak, amellyel Pika Pál mtárs négyfelvonásos drámáját megírta.

Nem csak az IWW öreg harcosát tiszteljük meg fáradtságos munkájáért a most vasárnap a Turn Hallban való megjelenésünkkel, de a ritka szórakozás mellett egy tanulságos előadásban is lesz részünk.

Néhány szót szóljunk még a KIK A BŰNÖSÖK clevelandi szereplőiről, akik hetek óta a legnagyobb szorgalommal és odaadással tartják a próbákat, hogy a színpadon megtökélete- sitsék Pika mtárs éles meglátásait. Ezek a szereplők is egytől egyik munkásemberek és munkás asszonyok, akiknek a színjátszás nem a kenyerük és mégis oly tökéletest produkálnak, hogy a közönség a Euclid színházakban sem várhat különbet.

Még arra kell kérnünk ezúton is Cleveland magyarságát, hogy ez egyszer igazán pontos legyen a megjelenésében, mert az előadás 7:30-kor kezdetét veszi.

BUFFALOBAN a Bérmunkás Otthonban minden szerdán este előadás, vasárnap este tea estély vagy más szórakozás. A Bérmunkás Otthon nyitva van minden nap délelőtt 10 órától éjjel 12 óráig.

Az elkésett utas

Irta: Székely Tibor.

A középkorú, jelöltözött, testes úriember izgatottan kopogtatott be a vasúti állomás forgalmi irodájának ajtaján.

— Lehet! — hangzott belülről.

A tintapecsétes asztalnál, a poros villanyoskörte fényében vasutas-altiszt üldögélt. Sapkáját hátratolta kopaszranyirt, verejtékező fején. Újságot olvasott. A lámpa körül megvadult éjjeli lepkék cikáztak és libegő árnyékot vetettek az uj- ságlapra.

— Jóestét, — köszönt a belépő gyáván. — Aziránt érdeklődöm, hogy mikor indul a legközelebbi vonat Budapest felé?

— Holnap reggel hat óra negyvenötkor. Kint van a menetrend, az ajtónál.

— Ma . . . ma már elment az utolsó vonat?

— El. Tizenkét perccel ezelőtt.

Az idegen kábultan nézett maga elé és egészen reménytelenül kérdezte:

— Biztosan tetszik tudni?

— Mi az, hogy biztosan-e?

— kapta fel fejét a vasutas.

— Azért vagyok itt, hogy biztosan tudjam!

— Kérem, — mentegetőzött az idegen szemérmes mosollyal és közelebb lépett hozzá, — kérem én Pestről jövök. Mihály- pusztánál le kellett volna szál- nom, de valahogy elnyomott az álom a vonatban. Nagy meleg volt ... én nem is tudom, hogyan történt . . . szóval csak itt ébredtem fel. Kérem, a családom Mihálypusztán nyaral, várnak engem és ha nem jövök, nem tudják majd, hogy mi történt velem! Kérem, a

feleségem úgyis idegbeteg, borzasztó éjszakája lesz! — tette hozzá komikus kétségbeeséssel.

A vasutas elgondolkozva nyomta kétfelé vörhenyes bajuszát vastag, tömzsi ujjaival. Vizszinü szemében némi részvét és együttérzés fénylett.

— Sajnos kérem, az utolsó vonat már elment, egyebet nem mondhatok . . . Még táviratozni sem lehet Mihálypusz- tára, mert ott nincs állomási személyzet. Tessék visszamenni gyalog. Nem olyan nagy a távolság, alig tizenkét kilométer. Tessék az országúton menni, talán akad egy autó, amelyik arrafelé halad és felveszi ura- ságodat.

Az elkésett utas megköszönte a jótanácsot és kifordult az állomás udvarára. Fülledt meleg volt. A forgalmi iroda ablakából éles fénysáv vetődött két poros akácfára. A fénysávon túl azonban beláthatatla- nul sötét volt az éjszaka. Távolban, a sötétség mélyén egy kutya ugatott fuldokolva, céltalanul. Az égen tintaszinü, bodros felhők úsztak, kísérteties némasággal.

Az utas az országút felé botorkált a síneken keresztül. De néha megállt, fel-felkapta fejét, nagyot, mélyet lélegzett. Különös, sejtelmes jóérzés derengett benne. Már a vonatban, amikor akarata ellenére elnyomta az álom, szokatlanul boldognak érezte magát. Azt álmodta, hogy még csak tizenöt- tizenhatéves kamasz, aki megszökött hazulról, idegen, csodálatos tájakra vetődött és tudta, hogy nem kell félnie sem a szüleitől, sem a tanáraitól, mert azok úgysem mehetnek utána. Már kamaszkora óta, egészen mostanáig érthetetlen erővel szólalt meg néha benne az a vágy, hogy egyszer, néhány pengővel a zsebében kimenjen a pályaudvarra, felüljön a legelső vonatra, amelyről nem kérdezi meg, hogy hová viszi, leszálljon valamelyik állomáson és ne érdeklődjék, hogy hol van, — kopogtasson be egy idegen házba, éljen ott néhány napig, ne beszéljen senkivel, ne gondoljon arra, hogy kicsoda, éljen úgy, mintha ő volna az egyetlen ember a Földön. Ez a csavargási ösztön fel-fellángolt benne, de sohasem beszélt róla senkinek és sohasem volt elég bátor ahhoz, hogy egyszer maga mögött hagyjon mindent és céltalanul, idegenül, világgá menjen.

Most azonban, ahogy az országúton baktatott, tökéletesen elfelejtette, hogy ő Kovács Mátyás, körúti divatkereskedő, adófizető budapesti polgár. Elfelejtette üzletét, az elsejei házbért, amelyet még nem tudott megfizetni, elhagyta gondjait. Elfelejtette, hogy ő tulajdonképpen azért van most itt, mert elaludt a vonatban, elfelejtette, hogy most nagyon várják Mihálypusztán. Eszébe sem jutott családja neve, foglalkozása, az az ezernyi kötelesség, amely az ember helyét meghatározza az életben.

Ilyet még sohasem tapasztalt: úgy tűnt neki, hogy ez az eset már megtörtént vele, egyszer, valamikor. Tudta, hogy nem járt ezen a helyen és mégis emlékezett rá. Ismerős volt minden utszéli kő és minden fa, a sötétség, a csend és a szél. Csak azt nem tudta, hogy mikor ismerkedett meg a szabad és magányos barangolás apró emlékeivel.

Autóbugás hallatszott hátul ról. Kiállt az országút közepére és szembefordult a reflektorfénnyel, amely vakítóan közeledett feléje. Kiáltott is:

— Halló, álljon meg!

De késő éjszaka volt már és a magányos sofőr bizonyára nem találta bátorságosnak, hogy az elhagyott országúton megálljon. Nem fékezett, és ha Kovács nem ugrott volna félre, elütötte volna az autó.

Nem is bosszankodott, sőt úgy érezte, mintha most hivatalos pecsétet kapott volna arra a láthatatlan utlevélra, amelyet a szivében hordott. Nem állt meg az autó, — tehát nem ő tehet arról, ha most nem érhet haza hamarosan. Tiz perc múlva jött egy másik autó, de ezt már nem is karta megállítani.

Félóra múlva elfáradt. Leült az árok szélére, a fűbe. Fehér vászonnadrágját egyáltalán nem sajnálta. Az sem aggasztotta, hogy elalszik. Egyre inkább elmélyült benne az az érthetetlen hangulat, hogy ő most teljesen szabad ember, mert senki sem látja, — most szabadon rendelkezik az idejével és azt tehet amit akar.

Arra riadt fel, hogy kövér, langyos esőcseppek hullanak az arcába. Emeletes, tornyos felhő-város épült fel az égen, vad villámok cikkáztak végig a felhő-utcákon, nyargalt a szél és rengett a föld. Az eső nem esett már, hanem folyt mintha ezernyi vízcsapot nyitottak volna ki.

Kovács már gyerekkora óta nem ázott meg alaposan. Ha esett az eső, villamosra ült, vagy bement egy kávéházba. Itt azonban nem volt sem villamos, sem kávéház, itt egy perc alatt bokáig ért a sár és a ruhája olyan vizes lett, mintha fejest ugrott volna a Dunába. Mégsem esett kétségbe, sőt örült annak, hogy most nem törődik kicsinyes aggályokkal, mert nem kell emberek szeme elé kerülnie. Határozottan élvezte a záport. Kaland volt, él-