Bérmunkás, 1935. január-június (23. évfolyam, 824-849. szám)
1935-06-15 / 847. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1935 julius 15. SZILÁNKOK A gyengék és erőtlenek virtusa tiltakozásban nyilvánul meg. Az erősebbek észszerűen számot vetnek erejükkel, lépést tesznek szétszórt erejük központosítására s nem hangos kiabálással, ünnepélyes határozatokkal, de szervezett erejükkel keresik a megtorlás útját vagy engedmények kicsikarását. Ez ipari unionista elmélet. Az előbbi pedig a hagyományos szószátyároké. Egy a templomban és imádságban megőszült nagynéni kopogtat. Beengedem, — Jó estét adjon isten. — Adjon. Hosz- szura nyúló lélegzettel roskad a székbe. — Mi baj ? — Óh fiam, most jövök a nagy tiltakozásról. — Tiltakoztak? Minek ? Kinek ? — Hát nem is tudod ? Itt van Hopkins! A közsegély főnök. Hát csak nem tűrhetjük, hogy 19 dollárral havonta kiszúrja szemünket? Hát meglehet abból élni? — Nem. — Na látod. De megmondtuk neki. Eleinte nem akart velünk szóba állni. Addig erősködtünk, mig muszáj volt. — No és? — Megígérte, hogy többet ad. (Ezt csillogó szemekkel mondta. A kommunista forradalmi portyázásban valami nagy önmegelégedést nyerve, akárcsak vezéreik. Ez a nagynéni vallásos eksztázisa s a “vezér” napi munkája.) A polgári lap néhány sorban igy irt erről: “A közsegélyek direktora városunkban volt egy előadásra és társas vacsorára a nagykereskedők és gyárosokhoz. Meg- neszelték a kommunisták. Vagy kétszázötvenen okvetlenkedtek a hotel körül. A jó humoru Hopkins kiüzent értük. Végig hallgatta panaszukat és megnyugtatta őket komoly válaszaival. Ezekután rendőri beavatkozás nélkül szétoszoltak.” Pont. Az elmondott két hir stalini dialóggal bizonyára helyet fog nyerni az amerikai szoviet előharcainak történelmében. A komolyabban gondolkozó munkás azonban elmosolyodik. Továbbra is izzad, keveri a maltert, hordja a téglát az ipari demokrácia épületéhez. A SLP végre beismeri, hogy nem hisz a sztrájkban. Az Industrial Worker, meg "a Bérmunkás szemükre vetette ezt nem egyszer. A múltban takargatott hitük sztrájktörésben, a sztrájkvezetők hátba támadásában nyilvánult meg. Akkor kézzel-lábbal tiltakoztak a tények ellen. Most azonban nyíltan bemondják hitüket. Ez dicséretükre válik. Csak az nem, hogy tagjaiknak kötelességükké teszik a sztrájkokban való részvételt. Ugyan minek, ha nem hisznek benne. Vagy ők akarják átvenni a ku- tyaszövetségek sztrájktörő munkáját? Gyanúsak. A legfelső bíróság által agyonszurt kéksas került utunkba a minap. Az utszélen hevert. Gyerekek rugdosták. Felvettük. Megsimogattuk és uramfia! Tetves volt. És mondái “Johnson durván ellenségeimre erőszakolt. Azok későbben szárnyam alá bújtak. Nagyon piszkosak voltak tele rosszsebbel. S ez lett a végem! . . .” Szegény sas. Olyan mint az úri okosak torz agyszüleményei idétlenek. Azzal váaolják a legfelső bíróságot, hogy vétójukkal a pusztuló kisüzletembereket menti. Erre még Darrow is “nem megmondtam”-mal jön elő. Pedig a dolog igen egyszerű. Az ország alaptörvényeit őrző öregek társasága a magántulajdont körülövező paragrafuserdő csőszei ; puszta létezésük, élet megnyilvánulásuk ebből ered. Szüntesd meg a magántulajdont, öreg és fiatal védői a múzeumba kerülnek, hogy a férfikorát elért társadalom elcsodálkozhasson elődeik gyerekjátékain. Kedves S—n. — Régi leveleim között egy párra bukkantam, melyet ön irt 1911-ben a “Népakarat” kiadó- hivatalából. Minden sora a forradalmi szocializmusról szólt. Úgy, ahogy az SLP tanította. Az azt követő pár évben beszédjeiből és írásaiból már a mai álláspontját sejtettem. Ami megtagadása mindannak, amit abban az időben és ma is szentnek hiszek. Aki a “Huszadik Század”-ról és Jásziról oly lekicsinylőén ir, azt csak sajnálni tudom. így fogadja részvétemet.” Sz. J. Levelező barátunk észrevételét köszönettel vesszük, még ha lesajnáló is. Jól esik gyerekkorunkra, bakfis álmainkra vissza emlékezni. Viszont szomorú, ha valaki egy negyed- századot átálmod; ha ennyi időbe sűrűsödött élettapasztalat nem eszközöl fejlődést a gondolatmenetben. Ha hallaná a regrutákat, kik a mi forradalmi szocialista előkészültségünk nélkül vágnak uj utat a mozgalomban ; érezné lelkes elszántságukat ; politikamentes, a régitől eltérő nyílt egyenes nyelvezetet, — nem ismerne rájuk. Régi felfogása alapján anarchistáknak vagy más istáknak hinné őket. Holott ők nem mások, mint a mai gépkorszak produktumai. Tetteik megokolásánál felfedezhető, ami a régi szocialista iskolában jó és alkalmazható volt jellemünkre. Nem több. És ez helyes. Ma már a kiutnál tartunk. Az álmosok és elmélke- dők csak kerékkötők. Lejárt a szentek kora. A rideg valóság harcai elf ele j ttették velünk. S—n. U. i.: — Mielőtt útnak eresztem e néhány sort, jön a hir, hogy Cedervallt felmentették. Ez szép. Úgy fest ez, mint Pilátus kézmosása. Minekutána megkinozták és teljes erejükkel segítették elnyomni a National Screw sztrájkot, most jó pofát akarnak vágni az urak. Keresztre feszíthették azt a megmozdulást, de tanulsága mélyen véste be magát a résztvevők emlékébe. Ha majd e tanulságok gyümölcseit látják Cleveland bírói és porkolábjai, jusson eszükbe, hogy az ipari unió eszméjét sem börtön, sem bikacsök, sem “vadember” nem tudja elnyomni. Az utat tör a poklok összes ördögein keresztül. Emlékezzenek. OPEN FORUM Los Angeles Californiában az IWW rendezésében az IWW Hallban, 280 Lang Bldg. 212 S. Spring St. minden vasárnap este 8 órai kezdettel. Belépő dij NINCS. Kérdések. Hozzászólások. A vörös démon Irta: Anthony Parmenter. Price Ericet tartották a hollyvoodi összes flimdirekto- rok közt a legfélelmesebbek. Most is, amikor a “Vörös démon” filmhősnője számára pályázatot hirdetett a Hollywoodban található összes vöröshaju és démoni egyéniségű filmcsillag, még a legünnepeltebbek is remegve fontolgatták, hogy vájjon tetszeni fognak-e Price- nak, aki másodpercnyi benyomások alapján szokott dönteni. Macnamara Olivia ugyan még nem játszott főszerepet, de a legcsodásabb tiziani haja volt és kisebb démonszerepekben már több ízben megdicsérték. A stúdió irodájában számokat osztottak ki a jelentkezőknek. Olivia a 18-as számot kapta. Ez már magában nyugtalanító volt, mert a számokat nem betűrendben vagy a jelentkezés sorrendjében osztották ki, hanem a szerint, hogy Price az előre beküldött fényképeket, hogy osztályozta. Tehát 17 fénykép jobban tetszett a félelmes Price-nek, mint az övé. És mégis az előtte próbálkozó tizenhéttel húsz perc alatt végzett. Egyik se vált be, csak annyira se, hogy másfél percnél tovább foglalkozott volna vele. Oliviának kellett most az emelvényre lépnie. Alig látott az izgalomtól és nagyon zavarta az, hogy a foga rémesen fájt egész éjjel és most is. írógépéivé előre a kezébe adta egy titkárféle ifjú azt a tiz mondatot, amelyet az emelvényre lépve saját felfogása szerint el kell mondania. A szöveg igy szólt: “Kínozni foglak, amint te kínoztál engem, bántani foglak, amint te bántottál engem. Erre a percre régóta, nagyon régóta vártam s most végre elérkezett!” Útmutatásul a rendező csak annyit árult el, hogy a vörös démon ezt annak a férfiúnak mondja, akit szeret, de most mindenáron gyűlölni akarná. Az előzők mind belebuktak a feladatba. Még csak próbafelvételre se utasították egyiket sem. S amint most Olivia ott állt az emelvényen lázas izgalomban, fájó foggal, úgy érezte, hogy egy hang se jön ki a torkából. Price ránézett mereven, ellenségesen és az első öt szó után elfordulva, igy szólt: — Förtelmes . . . Olivia letámolygott az emelvényről. Nem tudott volna róla számot adni, hogy jutott el hazáig. De amint kissé magához tért, vad elkeseredés fogta el. Kegyetlen igazságtalanságnak érezte Price viselkedését és taxiba ülve visszasietett a stúdióhoz. Elhatározta, hogy megmondja Price-nek, hogy a foga rémesen fájt, igy nem lehetett megítélni, hogy ér-e valamit. A helyi viszonyokat ismerve, egy mellékbejáraton át közvetlenül Price irodájához jutott el. Már be akart nyitni, amikor éles hangú veszekedést hallott. Visszahúzódott, de tisztán kihallatszott a szobából minden szó. Merlin Désirée, a nagysikerű francia filmcsillag, akinek bronzszinü haját a viliig egész sor nagysikerű Price-féle filmen csodálta meg, dühöngött: magának követelte a vörös démon szerepét. Price hidegen elutasította. Hollywoodban köztudomású volt, hogy a szép francia színésznő már menyasszonya volt Price-nek, de egy fiatal milliárdos kedvéért otthagyta. Most viszont a milliárdos ráunt s a francia filmcsillag ezen a szerepen át akart Price kegyeibe visszajutni. Oliviának ezek után nem volt bátorsága bemenni, félt Price hangulatától. Kisompoly- gott és hazafelé indult. Alig ért a stúdióhoz vezető keskeny pálmasétány közepére, Price jött ki a stúdió épületéből és elgondolkodva gyalog indult a város felé. Lassú lépésekkel haladt és éppen lelépett a kocsiutra, hogy a túlsó oldalra menjen át, amikor hirtelen, szédületes gyorsasággal, mögötte nagy, sárga versenykocsi bukkant fel. A kormánykeréknél egyedül ült Merlin Désirée és az autót villámgyors kanyarodással a járda széléhez irányította. Olivia rémülten ragadta meg a semmit sem sejtő Price karját s az utolsó másodpercben rántotta vissza a kocsiutról, ahol az autó menthetetlenül elgázolta volna. De a lendület ereje Oli- viát leröpitette a járdáról és az elrohanó autó sárhányó ja ellökte. Végigvágódott a földön. Price hozzáugrott, felsegítette és karonfogva visszavezette a közeli stúdióba, a szobájába. Ott mindenekelőtt lemosta a zúzott sebeket a karján és a homlokán. Azután előhivatta az autóját és hazavitte rajta Oliviát. Naponta meglátogatta, amig feküdnie kellett, hogy az idegsokk hatását kipihenje. Nagyon megbarátkoztak. Price nem is emlékezett a “18-as” számú pályázóra és amikor a negyedik látogatás után Olivia elmondotta neki, hogy mi járatban volt a stúdióban aznap, amikor a baleset történt, csodálkozva kérdezte:
