Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-07-14 / 800. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 juliua 14. Fizetnek a munkások a nemtörődömségükért Pár hónapja, hogy kaptam egy pár sor írást a szerkesztő munkástárstól a melyben szem­rehányást tesz, miért nem írok a lap részére. Igaza van! Mert amint Írja “kié a lap? Az enyém úgy mint a munkás- társé.” Hogy rég nem írtam, az az­ért van mert nem akarom, hogy egy rosszul fogalmazott cikkel elfoglaljam a papirt és ne jusson hely esetleg azoknak a nagyszerű cikkeknek a mit más mtársak írnak és a me­lyekből én is sokat tanulhatok. Hogy mostan mégis irok te­szem azért, hogy azoknak a munkásoknak a kik még min­dég nem törődnek önön ma­gukkal sem pedig családjukkal, megmutassam lentebb irt pár soraim által, hogy a barátom esetéért őket is terheli a fele­lősség, mert elmulasztották a legfontosabb kötelezetségük- nek eleget tenni, mert nem szervezkedtek egy ipari szer­vezetbe. Meg, hogy olyan nagy a hő­ség, hogy egy helyben sokáig ülni nem lehet. De ami a leg­fontosabb egy csomó piknik je­gyet kellett eladnom, a mit én is beismertem, hogy az egész téli tétlenségem után meg kell mozdulnom ha bár öreg vagyok is, nem nézhettem tétlenül, hogy az IWW milyen nagysze­rű munkát végez Clevelandon, de úgy szólván az egész vilá­gon. Gyerünk, elindulok járom az utcákat házról-házra, felkeresek minden ismerőst és nagyszerű eredménnyel. A legforgalmasabb utcában a mi környékünkben találko­zom egy régi jó ismerősömmel, bal karja fel van kötve a nya­kába, kérdem tőle mi történt vele, elbeszéli az egész esetet, hogy hogyan vágta le a gép a kezefejét a bal kezéről. Mondom régi ismerősöm úgy­mond va jó barátom és mégis hidegen hagyott az egész tra­gikus eset. Igen, hidegen ha­gyott mert legalább is száz­szor mondottam neki mi volna a kötelessége, mint munkás­nak, de mind hiába ő csak min­dig okoskodott és többet akart tudni mint bárki más, csak egy cél volt előtte, meggazda­godni. Most megadta az árát az egész okoskodásának, meg­fizetett a nemtörődömségéért, mert a bal karját többé nem használhatja. És a mint ő mondja a gyá­ros a történt szerencsétlenség miatt nem is akar fizetni. Nem tettem szemrehányást neki. Nem próbáltam neki meg­magyarázni, hogy a szerencsét­lenség nem történt volna meg, ha abban a gyárban ahol ő dol­gozott a munkásság és ő is ve­lük együtt be lettek volna szer­vezve az IWW-ba. De még azt sem mondtam neki, látod jó barátom ez a jutalmad a hűsé­gedért a miért akkor amikor a munkásság az IWW zászlaja alatt élet-halál harcot vívott a rósz munkaviszonyok, a rósz bánásmód, a szpidup rendszer ellen és az IWW elismeréséért, a Muray Body ellen de te ak­kor ott abban a gyárban sztrájktörő voltál. És most a mint mondod a mellett, hogy ott elvesztetted a bal karodat, még ki is akarnak semmizni, hogy en kapj semmi kárpótlást. így fizet most a Muray Body hűségedért, amiért ellene vol­tál munkástársaidnak. Nem, nem szóltam semmit és jobb szerettem volna hallgatni az egész ügy felől. Hogy még­is írtam az üggyel kapcsolat­ban, tettem azért, hogy az esetből tanuljanak azok a mun­kások, akik még mindig úgy gondolkoznak mint az én bará­tom is gondolkozott. Nem egyedüli eset ami a ba­rátommal történt. A mennyi idő alatt ő vele beszélgettem, más négy munkásember ment el mellettünk, szintén felkötött karral, s én figyelmeztettem a barátomat nézd ott is egy, is­mét egy, ő csak sopánkodott és annyit mondott: Mikor a kór­házban voltam egy hosszú sor emberek áltunk és vártuk a segélyt és az valamennyi a Muray Body gyárból való volt. TANULNI FORT LAUDERDALE, FLA. — A mult héten két vendég lepet meg. Két fiatal 'leány Orange, N. J.-ből jöttek. Nem ismertem őket, a címemet a szüleiktől kapták. Autóval jöt­tek először Floridát megláto­gatni. Az egyik Tamás Edison­nak volt a házi titkára, ma­gyar szülőktől való. Mint isko­lát végzett fiatal nő tudni akart több mindent Floridáról szemé­lyes meggyőződésével. Hirtelen nem tudtam mit magyarázzak nekik, először be­mutattam a floridai gyümöl­csöket, úgy mint a Mangot, Pápáját, Gvavát, amit még nem ismertek. Azonkívül meg mondtam, hogy itt 7 hét alatt zöld babot, vagy zöld paprikát termelnek. Beszéd közbe rátér­tünk a rósz gazdasági viszo­nyokra a mit ők nem igen él ­tettek meg. . . Azután a hábo­rúra, — szerintük a legjobb volt a háború alatt — ő szerin­tük Amerika most nincs hábo­rúba, itt jó alkalmam volt egy bizonyítékkal szolgálni. Vélet­lenül itt volt három hadihajó több mint 1000 emberrel a ki­kötőbe, akik a cubai vizeken cirkálnak, vigyáznak Cubára, hogy rend legyen (?) A kikötő­be legalább is egy millió tonna mindenféle vas van felhalmoz­va. Hát ez mi? kérdi az egyik. Elmondtam, hogy már egy éve .hogy a japán kormány Ame­S ez úgy megy ott nap-nap után. Mtársak! Bérmunkások! nek­tek írtam e néhány sort, hogy okuljatok a barátom esetéből és szervezkedjetek Egy Nagy Ipari Szervezetbe az IWW-ba ha barátom is azt tette volna, sokkal öntudatosabb lett volna mintsem mindenféle hajcsár­nak a parancsára úgy ugrott volna mint ha villanydróton rán­gatták volna. Zsurzsa József. JÖTTEK rikától megveszi az ócska acél, réz, és más vasakat, amit a southi államokból ide hoznak és óriási hajókkal szállítják ha­di célokra. Maguk és mások ezt nem igen tudhatják, mert nem pub­likálják, de azt tudják, hogy Japán már régen háborúzik, te­hát Amerika is benne van a háborúba ezekkel a tömérdek vasakkal, a háború a mit bár­mely ország kapitalistái foly­tatnak a legnagyobb bűn a munkás ellen. Az önök szülei és maguk is a munkás osztályhoz tartoznak. Kis gondolkozás után az egyik azt mondja, hogy ezt nem a kormány, hanem egyes üzleti vállalkozók teszik. Ne védje kérem a kormányt mert a kormányok ma még minden országban az egyes ilyen üzletembereknek a kor­mánya. A munkás osztály kor­mánya nem engedné meg az ily bűntényeket a nép ellen. Ezen két látogatónak nem volt célja, hogy ilyen tapasz­talatot szerezzen Fort Lauder- dalen, Fia. de én nem bánom, örültem, hogy ilyen keveset is megmondhattam nekik. Azt hi­szem, mindég fognak rá emlé­kezni mert még alig 24 évesek és most mint iskolai tanítással keresik kenyerüket. Nagy. VADHATTYU Irta: Majthényi György. A Bakony hegyei mögött le­áldozó nap sugarai aranyhid- dá szélesülnek a Balaton szelí­den fodrosodó vizén: gyönyörű őszi alkonyat. Sötétlila felhők keretében csúszik mind lej­jebb, lejjebb a tüzes napkorong és beragyogja az innenső part házait, a nádast és az erdő szí­nes lombjait, amelyeket a vén­asszonyok nyara már alaposan megritkitott. Béke van égen és földön, bé­ke a lelkekben. Nagyon régen nem éreztem már ezt a szent áhítatot. Akaratlanul széttá­rom a két karomat és szeret­ném megölelni, magamhoz szo­rítani a viz tündöklését, a csi­gásán bodorodó arany föllege­ket, a napot, a mindenséget, — — Húznak a vadludak! Jó von meglesni őket! Nem me­gyünk ki a nádba? Laci az, Orosz Laci, ittragadt hadifogoly, de már igy mond­ja: jó vón. Voltaképpen Vla- diszlav volna a keresztneve, a családi neve meg Lebedjev, ami hattyút jelent, ám igy csak a hivatalos írásokban sze­repel. — Nem, — mondom neki és tovább nézem a tűnő napot. Kisvártatva hallom, amint feljön a lépcsőn, aztán beko­pog. Leül csöndesen a zsámolyra s rágyújt kegyetlenül rossz sza­gú cigarettájára. Esténkint, munka után, beszélgetni szok­tunk. Alig van most ember itt, a fürdőtelepen s ilyenkor na­gyon megbecsüljük egymást, hiszen az ember elvégre is tár­saslény. — Pedig jó vón egy kis li­bahús, — kezdi Laci megint. — Fáradt vagyok, meg van is ennivalónk bőven. Semmi kedvem most hozzá. Laci bólint, nem felel, csak a cigarettája izzik a szoba sar­kában. Ma két húsz méter ma­gas kőrisfát döntőt ki a kert­ben. Egyikből hintát csinált, a másikból keritésducokat. Be is ásta mindet. Egyéb munkája is akadat s meg se látszik raj­ta. Jó szál ember, kemény inas. A fejsze pompásan áll a ke­zében, megtanult bánni vele. Szinte mértani pontossággal osztja két félbe a hatalmas törzseket. Nagyon ért a fa­munkához. Orosz. Nagyobbrészt fát vág, fűrészel, aprít, fürdő­pallókat állít fel tavasszal és bont le ősszel, csomagokat hord és efféle munkákat vállal. De télviz idején, ha elfogy a pén­ze, a szomszéd városokba is át- rándul munkáért. Lakása itt van nálunk, és azt némi házi­munkával szolgálja meg. Annak idején a hajmáskéri fogolytáborban tartották. Ti­zenegyszer szökött meg, de mindannyiszor befogták. Su lyos büntetés járt a szökésért: kikötötték két órára. — Csúnya dolog vót, — me­séli. — Egészen elfeketedtek a kezeim. De megint csak meg­szöktem. Nem bírtam a rossz kosztot enni s kellett nekem menni, csak menni, ki valahová, akárhová, istenálgya mondani és haza. . . Tizenkettedszer sikerült ne­ki. De akkor már ezerkilenc- száztizennyolc ősze volt. Akkor is még hetekig bujdokolt. Ku­koricával, buzaszemekkel töm­te tele a zsebeit és azt rágogat- ta. Egyszer meg valami major mellett nagy halom káposzta­levélre akadt, amit kihánytak trágyának, amikor a káposz­tát télire eltették. Az első hó már rajta feküdt, de Laci ki­kaparta alóla és úgy tömködte magába azon nyersen, mintha csak a világ legfinomabb elede­le lett volna. — Hát egyszer csak kigyön a gazdasszony és látja engemet enni, — mesél. — Megkérdezi: Mit csinál ott, barátom ? — Mondom neki: Reggelizek. — Hát mit is mondtam volna, hi­szen még kora vót, alig vilá­gosodott. — Csak nem teszek kárt? — kérdeztem aztán. Na, összecsapta a kezét az asszony, amikor meglátta, hogy káposz­tát eszegetek s bevitt a kony­hába, kávét adott, meg kenye­ret, de jó, finom kenyér vót, fehér, akkor már három éve nem is láttam olyat. Ilyeneket mesél Laci estén­kint. Sokat szenvedett, sokat tapasztalt, de azért mindig de­rűs, mindig jókedvű. Húszéves volt, amikor katonának vitték, két hónapig se volt a fronton

Next

/
Oldalképek
Tartalom