Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-11-17 / 818. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1934 november 17. SZILÁNKOK A KONC. Az emberi nyomorúságból tő­két kovácsoló szocialista és kommunista politikusok, kik más politikai alakulatok pisz- kálásából ég a munkásokhoz való dörgölődzésből élnek, irigy­séggel nézhetnek a Lickes Bros. vállalat felé. Ezek hízel­géssel, ajtókilincseléssel, meg sok más politikusok által hasz­nált módszerekkel rávették a kormányt a repülőgép- posta- szállitás átadására. Persze, ezt a munkát nem ők végzik. Mun­kásokat éhbérek mellett dolgoz­tatnak. Ezideig 115.000 dollár befektetés után bonusz, fizetés és szubvenció formájában cse­kély 9 millió dollárt zsebeltek be. S mire lejár a szerződésük, 35 millió dollár hasznuk lesz. Csoda-e, hogy az államsegély ilyen aránytalan beosztása mi- ott éhségmarsolnak, a városhá­zain belül levő vetélytársaikat bosszantják hangos abcugolás, meg miegymással. Bizony bizony mi is úgy ten­nénk, ha hinnénk a koldulás, meg a politikai szemfényesztés isteni rendeltetésében. AZ OLAJ. Nemcsak a politikusok berkei­ben vannak meglepetések. Amint látjuk ez még a legjobb uritársaságnál is előfordul. John D. Mellon, Sinclair sőt még az európai olaj érdekeltség is toporzékol. A “körmönfont sárgafaj” mögé húzódó Japán olajkirály ráült a mandzsuriai olajmezők- re, hencegően kuss-t kiáltott a nyugat olaj isteneinek. S ha még ez sem lesz elég ok egy parázs háborúra Japánnal, hát nem tudjuk mi. Ha jól emlék­szünk Amerika egy csalétekét tolt ki a tengeralatti hajókkal elszigetelt tengerre, hogy okot találjon a világháborúban való részvételre. A Lusitánia elsü- lyesztése pedig semmi esetre sem közelíti meg a mandzsuriai sérelmeket. Mert, hogy üzleti nyelven mondjuk — a Lusitania esete biztosította a profit foly­tonosságát, az átkozott Japán pedig egyenesen kitiltja a nyu­gatiakat a kínai kulik nyírásá­ból, hát kérem ez abszurdum. Ez vért kíván. AZ A&P ÉS AZ AFofL. Ki nem ismerné az A&P-t szerte Amerikában gomba mód­ra nőttek ezek az üzletek. Olyan gyorsan, amilyen gyor­san a kis hentes és füszerüzle- tek mentek ki divatból, vagy hogy marxi nyelven mondjuk: ahogy a tőke összpontosulása leölte, felszívta a kistőkével bí­rók egszisztenciáját. A kisüz- letemberek kiszorultak, közben elvénültek arra, hogy a régi üzlethelyeikben a nagytőkés A&P alkalmazza őket. Ugyanis ezek 20-tól 35-ig vagyis a régi üzletemberek fiait akarja. Csak néhányan alkalmazhatók egy- egy üzletben s igy a munkás­szolidaritás úgyszólván lehetet­len köztük. Ennek dacára 293 üzletből 2000-en mentek ki sztrájkra Clevelandban. Sok volna leírni ennek a sztrájknak előzményeit, termé­szetét és lefolyását. Ezért rö­viden paragrafusokba próbál­juk foglalni: A clevelandi AFofL ügyveze­tők (business agents) elhatá­rozták az A&P alkalmazottak unionizálását. Hartford, az A&P feje uta­sítást adott ennek meggátlásá- ra. Az AFofL ügyvezetők wobb­ly taktikát használva megaka­dályozták az A&P üzletek áru­cikkekkel való ellátását. Hartford erre becsukatta a város területén levő üzletjeit. Erre részben a közel 300 he­lyiség rendőri megvédésének lehetetlensége indította. Hartford helyi megbízottja utján 500 A&P alkalmazott alá­írásával kéri Rooseveltet a munka jogának védésére. Mert a unionisták nem engedik őket dolgozni, holott nekik soha nem volt semmi panaszuk Hartford- ra. Hartford hátat akar fordíta­ni (?) Clevelandnak, (nem csoda, hisz alig 20 millió dol­láros üzletet csinál itt évente.) A polgári lapok kérik, könyö­rögnek, hogy maradjon. Farrel, a helybeli AFofL cár néhány társával és az álla­mi békéltetőkkel Washington­ba megy, ott összeülnek Hart- forddal. Mr. Green és a többi gyakorlott munkásszeliditőkkel; a clevelandi napilapok időről- időre hozzák tárgyalásaikról a jelentéseket, a nyilvánosságnak szántakat: Mr. Green, Mr. Far­rel, Mr. Hartford, Mr. so and so elvben megegyeznek; az üzlete­ket ismét megnyitják; a 2000 áldozat (igy nevezték a sztráj­kol ókat vagy kizártakat,) uj­jong örül stb. Nem tudjuk, mint a hogy az A&P alkalmazottak sem tud­ják, hogy mi történt a tárgya­lásokon, vagy a megegyezés pontjait. A washingtoni tudósi- tó azonban kisegít bennünket: “Mr. Farrel és társai éppoly teljhatalmú ebben a kérdésben, mint Mr. Hartford és társai.” Ehhez nem sok kommentár kell csupán hogy: igy fest az AFofL gyakorlatban. Az A&P üzletek ismét meg­nyíltak, az alkalmazottak ismét ledolgozzák a fejüket, lopják, csalják a vevőket, hogy Hart- fordnak milliókat s az AFofL cároknak puha ágyat csinálja­nak. S erre a tiz napos sztrájk­ra vagy kizárásra úgy fognak visszaemlékezni, mint egy rossz álomra, amig az IWW élelmezé­si ipari osztálya kupán nem üti őket, hogy gondolkozzanak. Ebben az esetben azonban Mr. Hartford nem Farrellel és csat­lósaival lesz dolga, hanem az IWW-ban megszervezett élel­mezési munkásokkal, kik tud­ni fogják, hogy mit akarnak. A HAMIS VÉSZHARANG. Californiában is legördült a függöny a Sinclair-Merriam tragikomédiában. Ezekután — ha volt csak egy parányi őszinteség is Sinc- lairben — megmutathatja, hogy mit tud. Mert a nyomorú­ság, vele maradt; Mooney még mindig a börtönben. California proletársága, mely 80 százaléka az állam lakosságának még mindig akar szabadulni a nyo­mortól. Ha őszinte volt, most segít­het az ipari unionistáknak mun­kászubbonyt huzni a merri- amokra s önmagára is. S—n. DETROITI IWW HELYISÉG A MAGYAR NEGYEDBEN. A magyar ajkú IWW-isták a vasúti munkásokkal egyetem­ben helyiséget nyitotak 8927 Sire St. közelében a Harbough Ave.-hoz. Ahol iskolát fogunk bevezetni, kérnénk, a tanulni vágyó munkástársakat jelent­kezésre. Valamint az IWW rokon- szenvezőit, lapunk olvasóit, hogy mentői gyakrabban keres­sék azt fel. A FÖLD A földimádó, nincstelen ma­gyar Jánosok szörnyű kiábrán­dulásainak sok ilyen tragédiá­ját tudom. — Megjöttek a földet osztó urak! — Már a jegyzőnél van­nak . . . — Sok csendőr is van ve- lük ... A lelkendezve lihegő apró hírmondók, a sápitozva újsá­goló elfulladt öregasszonyok és a fontosságot átérző surbankók kiáltozásai nyomán, szerte- gyürüzött a faluban a hir. Az ólak és az istállók, a szerszám- javítás és a favágás mellől az emberek kikászáldtak a kapuk­ba. Nmi bizalmatlanságot pa­lástoló nyugalommal végignéz­tek az utcasorokon és lassan, innen is, onnan is, megindultak egymásfelé. Csoportokba verődtek és a szokott vontatottságnál jóval iramodóbb kedvel indult a be­szélgetés. Valahol a magasban vihar járt. A zudultan rohanó felhők puposodni kezdtek és egyre sötétebben egymásra gomolyog­tak. Valami láncrólszakadt, el­szabadult erő ösztökélő iram­ban torlasztotta nyomasztó vál­tozatokba a feketedő csomókat. Az égbolt egyszin borulttá vált. M ntha erjedésre serkentő fe­dőt, nehéz burát tett volna ger­jedő indulatok, buzogni kezdő vágyak fölé. Rájuk kúszott, körülfonta a népeket és hurkot kötött kétke­dő, élénk álmaikra a hirtelen kitágult lehetőség indaszövevé­nye. Azután újabb áramlás nyo­mán, harapós lendülettel száz­felé szakadt a komor gomolyag és a felhők fölött és alatt, mint­ha történt volna valami. A szőlők felől hasitó éles­séggel zudult le a házak közé sikoltozó, jajongó, harcos el­szántsággal a vihar. Fákat nyüggető, eresztékeket ropog­tató, pelyvát keverő lendülete, hejahujázó körtánccal beszé­dült a faluba. Újuló rohamai megcsapták, gyors buzgósággal pirosra szívták az arcokat. Az ócska tűzhelyek elfásultan terjengő, elülő füstjét visszanyomták a roskadt sárkéményekbe. Han­gos hivogatással befütyültek a kis ablakokon és a búgó, vijjo­gó támadások libbenő rajai uj levegőt szórtak a falak közé. A gyerekijesztő rikoltó orkán ki­sértő kerülgetésekkel bekopo­gott a sokemeletes magtárba és félőn összerezzentek az ócska, rozsdás záru, kis vasajtók. A nem torpanó szélvész tajté- kozva zúgta a továbbot. Sivitó tombolással, mint mennydörgő harci zaj, körülszáguldotta a kertek alját, utcákat és udva­rokat és mintha a kiröppent sóhajoktól, lármás kavargások­tól, mámorosodó elképzelések­től megduzzadt volna, eleresz­tett gyeplővel, csatázó, foglaló kedvvel kirohant az urasági föl­dekre. Dühöngő csapkodással léket vágott még az égen is és diadal­masan ismétlődő vijjogásokkal szétterpeszkedett a tájon. Elön­tötte az egész síkságot és győ­zelmének bókolt minden, ami mozgatható. Egy kanyarodó roham szét­tárta a kastély betett kapuszár- nyait és követelőén tombolt a tornácon végig aggatott sok szarvasagancsok között. A vihar el-elkapta a beszél­getések foszlányait. Nagyságos örömmel, harso­nás életkedvvel nyíltak a szá­jak más, szebb holnapok meg­beszélésére. — Én már úgyis utolján va­gyok mindennek. — Hát jövőre megkapod a tartozást! — Majd összesegitünk . . . — Emberek leszünk! Nagy, egyenletes tágulással szívták a mély sóhajoktól kitá­gult tüdők az újnak képzelt le­vegőt. A Szabóék előtt fölhangzott a dobszó. A verők percentették a dobhártyákat: — Akik földet igényeltek, ebédutáni háromra menjenek el a községházára . . . A kisbiró pedig csak dobol­ta tovább a túlsó soron is: — Adatik tudtára mindenki­nek, akit illet . . . Egyetlen áramlás terjedt vé­gig a faluban: Föld! Az emberek közül néhányan tempósan, kiélvezőn utána men­tek a harcsabaj uszu kisbirónak, hogy mégegyszer hallják az in­vitálást és rábólinthassanak az egyetlen mondatra. Azután a fergeteg bekerget­te őket. János is befordult a kapun. Mint valami hatalmas pók ült rá az agyára az elgondolás, a — Lapos . . . Szászor kitervelt tervei mind megfordultak a fejében. Nélkü­lözésektől, fogságtól, munkától megkínzott alakja önkéntele­nül kiegyenesedett kissé. Fáradt szemeibe kimerész­kedett a fény és önelégült biz­tonsággal rendelkezett: — Bözse. Sies az ebéddel! Adj tiszta alsót, tedd ki az ün­neplőmet és a csizmát! A ka-

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom