Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)

1934-10-27 / 815. szám

4 oldal BÉRMUNKÁS 1934 október 27. BÉRMUNKÁS (WAGE WORKER) HUNGARIAN ORGAN OF THE I. W. W. Előfizetési árak: Subscription Rates: Egy évre ......................$2 10 One Year .......................$2.00 Félévre ........................... l.v.0 Six Months ................... 1.00 Egyes szám ára ........... 5c Single Copy ................. 6c Csomagos rendelésnél 3c Bundle Orders .............. 3c Subscription Payable to: “Bérmunkás” P. O. Box 3912 S.S. Sta. ______________TELEPHONE: GArfield 7114._______________ Szerkesztőség és kiadóhivatal: 8622 Buckeye Rd., Cleveland, O. Application for transfer of second-class entry from New York, N. Y. to Cleveland, Ohio pending Published Weekly by the INDUSTRIAL WORKERS__________OF THE WORLD Direkt akció a diktatúra ellenszere! Az asszimiláció mindent felőrlő malomkövei között, a sab­lonossá vált rideg életküzdelemben, csaknem elfelejtjük, hogy milyen nációnak vagyunk leszármazottjai. Az osztályharc ame­rikai frontjának buja mezején, kevés időnk akad ahoz, hogy horthyföldön rekedt munkástestréreinkkel is foglalkozzunk. Az évtizedekké, majd negyed századokká felgyülemlett napok, mind­jobban elhomályosítják a viszonyt, mely sorsunk életközösségé­ben, kivándorlásunk előtt, bennünket az óceánon túl rekedt test­véreinkkel egybe forrasztott. Hej. . . de sok minden is történt azóta, mikor az “Itt élned hallnod kell” frázissal szembe fordulva, vándor bottal kezünk­ben, neki vágtunk az ismeretlen nagyvilágnak. Sok keserű szá­raz könnyeket törültünk le, melyeket az egymást érő rémhírek és borzalmak odaát dühöngő vérzivatarának hire belőlünk kifa­csart. Majd jöttek, az izgalmasan üdítő napok, a késő éjszakába nyúló meleghangú vitatkozások. Hánytuk, vetettük az eshető­ségeket, pezsgett, forrott vérünk, ahogy szivárogtak a hírek az európai forradalmak nyomán — és figyeltük a magyar munkás­ság forradalmi akarását. A fejezetek egymás utánban zárultak. Jöttek a borús, fe­kete napok. Darutollas bitangok, herélő késes fenevadak, für­dették saját vérében a magyar proletárokat és mi itt tehetet­len dühvei ordítozunk át a magyar éjszakába, mígnem fárad­tan, rekedten, csalódottan, újból hozzá kellett látnunk, az ame­rikai osztályharc utjának kövezéséhez. Akarva — nem — meg kellett barátkozzunk a régen lefektetett szabállyal, hogy “min­den ország munkásságának, saját tőkés-osztályával kell leszá­molnia.” Mint forradalmi Ipari Unionistáknak, kevés időnk akadt a magyar ügyekkel való foglalkozáshoz. Viszont a magyar mun­kások hóhérai gondoskodtak arról, hogy a leteritett magyar munkások fel ne kenhessenek. S ha mégis voltak, — mert bi­zony voltak — próbálkozások, a szigorú cenzúra vigyázott ar­ra, hogy a külvilágba ne szivároghassanak ki a hírek. A ma­gyar munkásmozgalom összetételében és taktikáiban, nem vál­tozott át az uj viszonyokhoz. Az áruláshoz edződött szociálde­mokraták, összeszedték a maradványaikat és a régi német min­tára, készpénzre, pozíciókra, TÁRCÁKRA váltották be a Horthy kormánynál. Ilyen távlatból roppant nehéz volna számot adni, arról a heroikus küzdelemről, melyet a fekete történelmi időszak utób­bi tizenöt esztendejében, a magyar munkások lefolytattak. Egy tényt azonban bátran leszögezhetünk. És pedig; amig a szociál­demokrata vezérek, az uj viszonyokba és környezetbe minden skrupulus, lelkiismeret furdalás nélkül bele illeszkedtek, addig a magyar munkásság, minden leterités után feltápászkodott és attakot, attakra vezetett kizsákmányolói ellen. A földmunká­soktól kezdve, nem maradt egyetlen város, vagy ipari gócpont, melyet egyszer-máskor, ne bénított volna meg a munkások sztrájkja. Mert a munkások ösztönszerüleg érezték és tudják, hogy a diktatúra alatt mindentől megfoszthatták őket, de sztrájk jogát elvenni mégsem tudták. Éltek is vele. De egy brittániai általános sztrájk, a spanyol munkások lázadásai, a hitlerizmus térhódítása meg az osztrák szocialisták elszánt harcai mellett, a kis magyar bérharcok, a fogszoritott küzdelmek, nemzetközi vonatkozásban eltörpültek. Csak a pilis-vörösvári bányászok harca és lemészároltatásuk maradt meg élénk emlékezetben, melyről annak idején, magyarországi tudósítónk is beszámolt részletesen, a Bérmunkáson keresztül. Ezek után érthető az a fokozott érdeklődés, melyet az el­múlt hét belőlünk kiváltott. A jankapusztai fogolytábor pus­kaporos hordója körül lejtet háborús táncok és a Marseilleiban elkövetett merénylet kontúrjai szinte eltűntek eltörpültek sőt még az amerikai emberrablások idegcsigázó riportjai is háttér­be szorultak azon társadalmi dráma megett, melynek hős sze­replője, 1200 pécsi magyar bányász. Az annyiszor bevallott magyar recept, a munkások össze- fogdosása, lakásaik feldulása és a puskatusolás, meg csendőr golyó, egyszerre csődöt mondott. Négyszáz méterre a föld színétől, lent a föld gyomrában olyan elhatározást hozott 1200 péesi bányász, melytől az úgynevezett civilizált világ megtor­pant. Megmeredt. És most, hogy utána vagyunk a dolognak, egy kis leltárt készíthetünk. A pécsi bányászoknak sem táviró készülékük, sem rádió leadójuk vagy rádiójuk, hanem még be­tevő falajuk sem volt, mégis ők kommandirozták, a modern hírszolgálat minden szálát több napon keresztül. A legelterjedtebb kapitalista lapoktól, a legkisebb falusi híradóig, róluk berregett az Írógép, a redakciókban. A leadó állomások annonciérjai, róluk beszélték magukat rekedtre e az egész világon lélegzet visszafolytva figyelték annak a mo­dern bányász-drámának momentumait, mely a modern munkás- mozgalom történetében, egy egészen uj fejezetet nyitott meg. A magyar kommun leverése óta, tizenöt év szakadatlan küzdel­me és vereségei óta, az első esett, hogy a diktatúra, gépezete bedöglött, hogy a magyar parlamentnak csúfolt hóhérok gyü­lekezete, Gömbös Gyulával az élén, térdre kussadt. Az élet jogának ilyen elszánt és elementáris erővel való követelése előtt, meghátrálni kellett, a bányatársulatnak és cse­lédeiknek egyaránt. A direkt akciónak az a megnyilatko­zása, ami a pécsi bányában fogamzott, sokkal több volt, mint amit ignorálhatott volna a társadalom. Ez adta meg hordere- jét. Mert ez egyszer, a pécsi bányászok olyan harcteret válasz­tottak, ahol a bátrak és gyávák egyformán kellett harcolja­nak — a BÁNYÁT. A munka szinterét, ahol legbiztosabban, legotthonosabban érzik magukat. A roppant lelkierő és rendíthetetlen bátorság, abban az elszántságban domborodik ki, hogy bérkövetelésüket éhség- sztrájkkal támasztották alá. Szembe helyezkedtek a bányatársu- lattal, cselédeivel és az egész társadalommal. Nem hagytak rést az alkudozásra. Vagy-vagy, volt a csatakiáltásuk. “Vagy meg­adjátok a nyolc százalékos béremelést, hogy családunkat el­tarthassuk, vagy küldjétek le 1200 koporsót.” A helyzetnek urai voltak és maradtak elhatározásuk első percétől az utol­sóig. Minden fenyegetés hiábavalónak bizonyult, ők tartották kezükben a szellőző készüléket és a vizpumpákat; melyeknek mozgásban tartásától függött az életük, de a bánya épsége is. Rendelkeztek velük és számot vetettek önmagukkal is. Az élel­miszereket és gyógyszereket visszautasították, majd minden összeköttetést megtagadtak a világgal, melytől önmagukat kriptába zárták el. “Nincs mit alkudozni, volt az utolsó üze­netük.” Győzünk, vagy meghalunk. De heti két dollár kereseti lehetőség mellett, semhogy feljöjjünk, inkább pusztulunk egy szálig. És teltek a napok. Gyürődzött, hömpölygött a bányalég, fogyott az oxigén. Az éhségtől és szomjúságtól legyöngülten, a nedves fenéken fetrengtek a szénporban. A gyöngébbek, ide­gei felmondták a szolgálatot, öngyiklosságot kíséreltek meg, hogy saját fejüket a szénsziklába vágva roncsolják össze. A szomjúságtól, kicserepesedett szájjal hörögtek ordítoztak. Az őrjöngőket összekötözték és sorjába fektették, közben felvált­va szivattyúzták a vizet, öt napon keresztül. Fent a tárna torkolatánál, kordont tartott fel a csendőr­ség, melyet szakadatlanul ostromolt, a sok asszony, gyerek és szerető, akik kétségbeesetten siránkoztak és jajveszékeltek. A bátrabb asszonyok, követelték, hogy őket is engedjék le a kriptába, hogy szeretteikkel pusztuljanak. A kint rekedt két sifta, 3000 bányásza is leszállani akart társaikhoz, majd a salgótarjáni szénmezők, 20—30 ezret számláló, bányászsága be­adta az ultimátumot és általános sztrájkot szavazott meg. Azt kellene hinnünk, hogy ilyen küzdelemnek nem lehet más, mint száz százalékos győzelmes kimenetele. De nem azért van Magyarországon szociáldemokrácia, hogy ne áruljon! A harc negyedik napjában, Payer Károlyt és Esztergályos Já­nost, mint futárokat, menesztették Pécs felé. A két szocdem vezér le szállott a bányába és hét órai gyúrás után, a végle­tekig kimerült bányászok közül sikerült nekik háromszázat rá­beszélni, hogy a társulat mérsékelt Ígéreteit elfogadja és a sztrájkot befejezze. Ezek után a többiek is feljöttek és a közel száz órás sztrájk befejezést nyert. A Szociáldemokrácia ismét hü maradt önmagához. A di­rekt akciót, mégegyszer kisiklasztotta. Hiszen nemcsak a dik­tatúrán ütött halálos sebet a bányászok e megmozdulása, ha­nem, ha a szociáldemokrata vezérurak mellőzésével, a bányá­szok elszánt harcától a társulat kapitulálni kényszerül, úgy is meglátják, hogy rájuk a magyar munkásoknak sin­csen szükségük és nélkülök, sokkal hamarább, sokkal biztosabb a munkások győzelme. Ezt meg kellett akadályozni minden áron. És az ár, természetesen, még egy ilyen heroszi küzdelem után is, a bányászok bőréből lesz ki préselve. A huszadik század korszakalkotó, történelmi időszakában történelmet csináltak a pécsi bányászok. Oázis keletkezett Eu­rópa azon siralom-völgyében, melyet Magyarországnak nevez­nek. Az eset nem maradhat meg speciálisan magyar vonatko­zásban, hiszen az osztályharc nem szorítható, nemzeti határok közzé. A bányászok és más munkások helyzete általában azo­nos. Kell, hogy a pécsi bányászoktól tanuljon a munkásság, mindenütt, ahol kizsákmányolás folyik és harcok a kizsákmá­nyolás ellen. Követendő példát mutattak, melyet átvenni kell, minde­nütt de különösképpen ott, ahol a társadalom szekere, a dikta­túrában feneklett meg. Mert hiszen nem nevezhetjük passzív rezisztenciának ezt a harcot. Egy ilyen megmozdulás, mely horderejével az egész világ érdeklődését felszántotta, nem a rezignáció jele. Inkább annak az elszántságnak és bátorság­nak dokumentuma, mely át kell hasson, minden munkáshar-

Next

/
Oldalképek
Tartalom