Bérmunkás, 1934. július-december (22. évfolyam, 799-824. szám)
1934-10-13 / 813. szám
1934 október 13 BÉRMUNKÁS 3 oldal [ STEFANIK ISTVÁN ] A felnőttek oktatása Látszatra nyugodt, de a valóságban nyugtalan, elégedetlen, mindig kutató, minden után érdeklődő, állandóan a jobbat kereső; nem összeférhetetlen, sőt nagyon is megértő, munkástársaival szemben mindig kedélyes és jóakaratu. Ez jellemezte Stefánik munkástársunkat. Szervezett munkás volt egész életén át és halálakor is jótálló tagja volt az IWW-nak. A társadalmi igazságtalanságot már zsenge ifjú korában felismerte és a harcot ez ellen még az 1900-as években a magyarországi Vas és Fém munkások szakszervezetében kezdte. Agilis és kitartó volt és a későbbi években ugyan ezen szervezetnek központi tisztviselője is volt. Nyugtalan természetétől hajtva 1907-ben vándor botot fogott és útját az Egyesült Államok felé vette. Reményekkel telve ért ide, azonban csalódás érte, mert itt rosszabb helyzetet talált az ott hagyottnál. Hosszú munkanélküliséggel kezdte Amerikában a küzdelmet és azzal is végezte. Az osztályharccal tisztába volt és itt is kereste az alkalmat, hogy szervezethez tartozhasson. A Socialist Labor Party akkorában Chicagóban létező magyar csoportjába lépett be és néhány évig agilis tagja lett. Rövid idő elteltével a független szövetség válaszuthoz ért és amikor tagjai megalakították az IWW magyar csoportjait, Stefánik munkástársunk a forradalmi ipari unioniz- mus úttörőivel karöltve vetette a magot. Huszonhárom év telt el azóta és a hosszú éveken keresztül a létfenntartás és családról való gondoskodás mellett mindig talált időt, hogy meggyőződése által reá rótt kötelességének eleget tegyen. Ritkán volt számot tevő összejövetel, hogy ott ne láttuk volna. De ott láttuk a magyar házaknál is, amint gyúrta, ébresztgette az alvókat. Volt idő, amikor a munkásság lassú ébredése elkeserítette és az újdonsült “forradalmárok” lármája pillanatnyilag megtévesztette, de a rideg valóság csakhamar észretéritette és tovább folytatta a munkát az egyetlen biztos utón — a forradalmi ipari unionizmus utján. Munkaköre a távol Southsidra terjedt és egyike volt az IWW Burnside magyar csoport megalapítóinak. A halál az élet delén ragadta ki sorainkból., A kór, mely már valószínűleg hosszabb ideje lappangott bensejében gyógyíthatatlanná vált és három hónapi betegség után végzett vele. Temetése október 2-án, volt a Chicago és környéki öntudatos munkások nagyszámú részvéte mellett. A végtisztelet megadásánál a chicagói Általános Munkás Dalárda a “Mért oly borús” gyászdalt énekelte el, majd Paul Herman angolul és Pika Pál munkástárs magyarul búcsúztatták el, felesége Mária, gyermekei: Aranka és István, fivére Pál és sógornéjától, valamint bajtársaitól, akik a termet zsúfolásig töltöttek meg. A gyászkocsit a privát kocsik több blocknyira nyúló su- ra követte a Mount Greenwood temetőbe, ahol ismét az Általános Munkás Dalárda énekelt, majd Herman és Pika munkástársak beszéltek. A burnsidei csoport tagajai nevében Szász munkástárs méltatta érdemeit és Straszinszki József prózai költeményt mondott, melyeknek elhangzása után át adtuk az anyaföldnek. Eltávozása űrt hagyott úgy a család, mint a mozgalmi életA felnőttek oktatása terén, v— szövetségi kormány hozzájárulása folytán — érdemleges eredményeket sikerült elérni. A Federal Emergency Relief Administration több mint 200.000 dollárt utal ki havonta az Emergency Educational Program keresztülvitelére s egyben 60.000 állásnélküli tanítónak nyújt alkalmat kenyérkeresetre. Az úgynevezett “emergency” oktatás nem versenyzik a már megalapozott közoktatási rendszerrel és nem jelenti azt, hogy eme uj intézmény létesítése a meglevő közoktatási intézményeket a közösséggel szembeni kötelezettségükkel felmentené. Az emergency program azokat kívánja elérni, akik a már megalapozott iskolai rendszerek keretein belül nem tudtak elhelyezkedni. A munkaprogram a következő tárgyakat foglalja magába: szakoktatás, a különböző iparágokban való elhelyezkedésre, munkások művelődési tanfolyama, kéziipari munka, valamint a rendes iskolai tárgyak előadása. A szakiskolai oktatás a legkülönfélébb iparokat öleli fel. Az előadási tárgyak között foglalnak helyett többek között: repülés, ruhafestés, szabászat, szövés, fametszés stb. Körülbelül 67.000 tanító mintegy kétszázezer növendéket oktat ezekben az irpariskolákban. ben. Nemcsak a chicagói, hanem az egész ország területén élő osztálytudatos munkások fájlalják elvesztését, de gyászunk nem könnyekben nyilvánul meg, hanem annak a harcnak fokozottabb folytatásában, melyben őt a halál megállította. Egy forradalmárt, mint Stefánik munkástársunk, csak igy lehet méltóan gyászolni. A munkások művelődésére és további oktatására alakították a társadalom tudományokat felölelő kurzusokat: szociológia, kormányzat, közgazdaság stb. képezik a szabad viták és előadások gerincét. Külön kurzusok foglalkoznak festészettel, szobrászattal drámai műfajokkal és zenével. Ezidejüleg hatalmas kampányt folytatnak az Írástudatlanság teljes kiküszöbölésére, amiben ezer és ezer munkanélküli tanító fog munkát vállalni; Az írástudatlanság statisztikája az idegen csoportokat különöskép megterheli. Az 1930- as népszámlálás 4.200.000 tiz évnél idősebb Írástudatlan egyénről ad számot, ami tehát az összlakosság 4.3 százalékát alkotja. A 13.270.000 idegen- születésüek között 1,304.000, tehát 9.9 százalék nem tudott Írni és olvasni. Az írástudatlanság számadatai a különböző bevándorló csoportok szerint váltakoznak, így például Dániából, Svédországból, Norvégiából, Svájcból, Németországból és Franciaországból érkezett bevándorlók között úgyszólván nem is találtak Írástudatlant, ezzel szemben az Azori szigetekről érkezettek 34.7 százaléka (Portugáliát is beleértve) Írástudatlan volt. 447.000 írástudatlan bevándorló Olaszországból érkezett, 239.000 Lengyelországból, 130.- 000 Oroszországból, 63.000 Csehoszlovákiából, 47.000 Litvániából és 26.700 Magyarországból került az Egyesült Államokba. Bizonyosra vehetjük, hogy 1930 óta, amikor is a nép- számlálást megejtették az írástudatlanok száma jóval megcsappant, mindamellett legalább egy millió bevándorló él ebben az országban, akik az irás és olvasás tudományát nem sajátították el. Flis. Nem csudálom, hogy zavar volt a ruhák meg a csizmák kiosztásánál, mert olyan sok szegény izraelita gyerek volt a városunkban, hogy sehol se annyi. És a kiosztás? . . . Ez külön szenzációja volt városunknak és a megfelelő zavarokkal is járt. A népkonyha nagy asztalait állta körül néhány száz gyerek, elül pedig, két ablak világosságában, a jótékony hölgyek és leányok tették ki közszemlére ruháikat és csinos ékszereiket. A templomi kórus énekelt, egy leánynövendék mondott szépen betanult, könnyes beszédet, sok hasonlattal és sok jelzővel, Weinbergerné úrnő válaszolt egy tanító beszélt megint és a kórus uj éneke után kezdődött a kiosztás. Mi gyermekek előrementünk, mikor a nevünket kiáltották, meghajoltunk és pukedlit csináltunk, amilyen tőlünk tellett, aztán átvettük a ruhát meg a pár csizmát és miután kézcsókra járultunk úrnőnk színe elé mehettünk haza, megfelelő örömmel vagy közömbösséggel. Ami engem illet, én otthon vettem észre, hogy a Schwarez rosszul szabta rám a kabátot. Kicsi volt. Az ujja a könyökömig ért, elől meg össze se gombolhattam. — No, ezt a rokot jól rád szabták, — mondta apám nevetve is, meg mérgesen is, — érdemes volt annyit szaladgálni a Schwarczhoz. Mama azt mondta, legjobb lesz, ha odaadjuk a szomszéd gyerekének, Tiser Andrisnak, de apám a jobbat találta ki. — Elmegyünk az elnökhöz, — mondta, — tán ott lesz a rokkod. Ezt meg visszavisszük. III. Hát visszavittük. Weinbergerné úrnő a templom mellett lakott szép földszintes házban. Apa odáig kisért. Ott azt mondta, menjek csak én be egyedül, ő majd megvár az utcán. Be is mentem egyedül, karomon a szűkre szabott kabáttal, kipirult arccal és szepegve. Az úrnő a leányával ült együtt egy csinos szobában és neqi engedtek beszélni addig, mig valami ügyüket el nem végezték. Nem értettem meg, miről folyt köztük a szó, csak az a mondat maradt meg emlékemben, amivel a szép nagy lány befejezte anyjával való vitáját. — A könyvet, — mondta, — előbb el kell olvasnom. Csak akkor fogom látni, hogy odaadhatom-e neked is, anyám. Weinbergerné úrnő méltatlankodott. — Na, ez szép. . . előbb ő olvassa el. . . ez igazán szép. Milyen kedves, előbb ő olvassa el. . . Felém fordult. — Hát te mit hoztál? Mi van ott a karodon? — A téli rokk, kérem szépen.1 Nem megy rám. Rosszul szabta a Schwarz. — Hát én mit csináljak akkor veled? Azt hiszed, hogy én mást szabhatok neked? Azt hiszed? Mi? Szörnyen megijedtem és leginkább szerettem volna kiszaladni a szobából, de e pillanatban a jótékonyság angyala meglepetve állott föl a Kanapéról, kezét összekulcsolta a keblén és pár ingatag lépést tett felém. Oldalt néztem akkor. Apa állt csöndesen az ajtó mellett. Úrnőnk még egy lépést tett előre és halkan és lágyan esett ki a száján: — Márton! Majd felém nézett. — Hát a te. . . hát a maga fia, Márton? Apa az úrnő lábát nézte és csöndesen mondta: — Igen, Eliz. . . asszonyom . . . az enyém, ha megengedi. És az a rok. . . az kellett. . . mert még mindig ugyanolyan szegény. . . mint akkor. . . Mély csönd lett a szobában és emlékeztek valamire, ők mind a ketten. Ki tudja, mit látott a két öreg? Messze, az ifjúság mély útjában. . . A húsz esztendő gyönyörű napjaiban.^ . . Egy kézfogás melegségét tán még visszaérez- ték. . . Egy csóknak a tüzét és egy^ ölelésnek izgalmas hevességét. . . ők ketten, az egymástól eltávolodott két öreg? Hogy mit éreztek ők ketten ? Özvegy Weinbergerné úrnő szólt végre. Nem érzelgett többé. — Hát tudja mit, kedves Grünberger ? Cináltatok a fiának egy szép, zsinóros magyar dolmányt, de csináltatok ám! Mondta ő és e pillanatban azt hitte, hogy jóvá tett minden hűtlenséget, minden csalást és fájdalmat, amivel a szegény, becsületes és derék Márton ellen ebben az életben vetkezett.
