Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)

1934-03-03 / 781. szám

1934 március 3. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK A FIZETŐ POLITIKA. Nemrégiben temette el Cle­veland egyik negyven évig ak­tiv politikusát, Kohlért. Hogy mennyire fizeti ki magát poli­tizálni, azt Kohler élete, mun­kája mutatja, ő meggazdago­dott. (Nem csoda, hogy a szo­cialisták, meg kommunisták is folyton próbálják majmolni őket.) Kohler a kissebb városi hivatalokon kezdte, erős, szí­vós ember volt, ki eltaszitotta a vályúnál habzsolókat, ezt olyan erélyességgel tette, hogy mikor mint sheriff sok bebör­tönzött rabjainak kezeléséhez jutott, ellenfelei nem mertek beleszólni az élelmezés, leke­nyerezés, szemhunyásért járó financiális ügyeibe. Bár sokat utazott, a fél világot bejárta, a legkellemesebb üdülő helyek ismert vendége volt, Mrs. Koh­ler szerint “szerényen élt.” úgyhogy halála után az acél­szekrény összes politikai alkal­mazásáért járó fizetését túl­haladó összeget, közel félmillió dollárt adott hátramaradottjai­ra. Ezért érdemes volt politi­zálni. A SZÖVETSÉGES HADSEREG. Coughlin, az aranyszáju pap nagy felbuzdulásában a kapi­talistákra keserű igazságokat mond néha. Az utóbbi megál­lapítása szerint:: “a charity listájáról levett és a CWA ál­tal foglalkoztatott és fizetett négy millió munkás az Egye­sült Államok uj hadseregét ké­pezi s ez igy nem tarthat soká, mert ez még is csak abszur­dum, milliónyi munkást a köz­pénztárból fizetni nagyon is kérdéses munkateljesítmény­ért.” “TUDJA PÁL, MIT KASZÁL.” Mint minden időkben, a ka­pitalista államforma úgy pró­bált segíteni önmagán a feje felé tornyosuló bajok láttára, hogy újabb háborút kezdet s mert ágyutölteléknek nem le­het felvonultatni csontig ki­aszott, agyonéheztetett ember­állatokat, ergo, babot, krump­lit kenyeret, húst, kell nekik adni; a fizikumot felépítő étel­anyaghoz testgyakorlat is szük­séges, s a sok szűk napokat átélt némberek, mikor a riadót megfujják, csupán háládatott- ságból majd felvonulnak, hogy megcsókolják az előbb korbá­csot suhogtató, ma kenyeret- adó kezet. Ez a magyarázata a kapitalisták újabb stiklijé- nek a CWA-vel. Bár ne igy lenne, de a szállítási eszközök újjászervezésére tett lépések, a gyárak, a nehézipari üzemek uj, modern szerszámokkali felszerelése; az egyes államok közvéleményének tendenciózus formálása; a nagyfejüek cél- zatos kijelentései, mind arra engednek következtetni, hogy bűzlik valami. Nos munkástársaim! rajtunk áll, hogy ez a lelketlen, vér­szopó banda, mely szenvedése­inknek okozója, mely húscafa­tunkból, vérünkből, családi boldogságunkat sárba tiporva a földi boldogságot önmagának monopolizálta ezidedg, mikor ez a banda megfujja a riadót, ez jel legyen a háborút aka­rók, a háborút előkészítők elleni fordulásra. Egyék meg a saját medicinájukat; tudják meg, hogy a munkás kinőtt gyerekcipőjéből. Beszélnek nekünk a gyorsan szaporodó sárga fajról, a fehér faj szupremációjának veszélyé­ről, mintha ennek orvoslása csak háborúban volna, mintha nem kezes pajtásokként trak- tálnák és vendégelnék a sár­gafaj vérszopó piócáit és mint­ha a sárga faj vérszopó pió­cáit és mintha a sárga faj dol­gos milliói nem ugyanolyan ember faj volna, mint maga a patkányszemü Morgan. (Bo­csánat az udvariatlan összeha­sonlításért.) Nincs olyan érv, mely megokolttá tenne egy há­borút s mint az emberi faj el­len elkövethető legnagyobb bűn tűnik fel minden gondolkodó előtt, következésszerüleg a legmesszebbmenő lépés is iga­zolt a vérszomjas haramiák ártalmatlanná tételére. NAPSZÁMOS ÉS MECHANIKUS. * Krokodil könycseppeket hul­lat a divatos Coughlin az ame­rikai munkás siralmas helyze­téről, ő millió dollárba kerülő templomot épit a nyomorgó bambák centjeiből és az ameri­kai munkás egymásközötti sze- retetét imigyen ápolja: a tem­plomját építők sorát megbon­tandó a napszámosokat 50— 55 centjével, mig a mechani­kusokat 80 cent, egy dollár, egész egy dollár hetvenöt cent­ig fizeti óránként. A cél: szét­szaggatni a munkáscsoportot. Vájjon a legalsó osztályba so­rolt munkás nem-e olyan fon­tos az építkezéshez, mint a legképzett mechanikus, tud-e a kőműves dolgozni a tégla- hjordó, malterkeverő napszá­mos nélkül; ez utóbbi osztály­nak nem-e olyan joga van az élet javaihoz, mint magának a képmutató farizeus Couglin- nak? És ha nem, miért nem? Az e kérdésre való válaszadás­tól irtózik Coughlin és a vele egy utat járó had. Lesz idő, mikor a munkások egyön­tetű szervezete félreérthetetle­nül kiköveteli, ha kell, kikény­szeríti ezt a választ, mely elő­reláthatólag nem lesz hízelgő a heréknek. AZ OTTHON. Milliók csatangolnak az ut­cán betevő falat nélkül. A he­roikus küzdelmek, áldozatok árán még összetartott otthon ingadozik. Neveletlen gyerekek szétszórva. A házastársak per­lekednek, marakodnak. A csa­lád tagjai mennek céltalanul a szélrózsa minden irányába. Egy, két, tiz, húsz, harminc évig ápolt otthonok szilánkok­ba szakadva; soha be nem heg- gedhető, tátongó sebbel, vérző szívvel megy az apa, az anya, a testvér az örvény felé. Ez a kapitalizmus átka. — Hol a remény sugara? ... A mély­séges, tátongó ür szélén állj meg egy pillanatra, nézd a fel- 'kelő nap formájában jelent­kező ipari szervezetet, mely munkád hozzájárulásával egy boldogabb jövőt hoz neked, ne­kem, mindannyiunknak, hol a családi élet egymást boldogító érzelmeivel lesz bearanyozva. A lehangoltságot harci kedv váltsa fel. Jutalma egy ipari köztársaság lesz! S—n. Burnsideon, 111. minden hó első és harmadik csütörtö­kön osztály gyűlés. Min­den második és negyedik csütörtökön előadás. Gyű­léseinket este 8 órai kez­dettel tartjuk 9328 Cotta­ge Crove Ave. Kérjük Chi­cago South Side, West Pulman és Harvey mun­kástársainkat, hogy láto­gassák ezen összejövete­leket. Szöges véggel. Azzal legalább kapaszkodni lehetett. — Itt a pénz, csak tegye el. Nősüljön meg! Láthatóan küzdött magával. — Hát a jó Isten fizessen meg érte. Ha lehet, egyszer majd megszolgálom. Észrevette, hogy még min­dig félek tőle. Átment a túlsó oldalra és valami sértett szo­morúsággal bandukolt. Csak­hogy kibékítsem, megkérdez­tem: — Az a kettő falujabeli? — Nem, csak úgy találkoz­tunk. Fáradtak, azért marad­tak vissza, ők is munkát keres­nek. Egészen megkönnyebbültem. Már nagy csöppekben esett az eső. Ezer hang élt az erdőben. Én már vidáman botoztam. Nemsokára kocsizörgést hallot­tam. A doktor jött Liszkáról. Fölinvitált. Elbúcsúztam az emberemtől. Megrázta a keze­met, hogy belerándult a vállam is, majd mégegyszer megkö­szönte a pénzt. Lassan még csak ennyit mondott: — Ne tessék máskor félni a szegény embertől. Mi nem va­gyunk rablók. A doktorral mingyárt a für­dő növendékeiről kezdtünk be­szélni. Amire a faluba értünk, zuhogott a zápor. Jókor reggel a segéd jegyző barátom vert ki az ágyból. — Gyere te csáringer! Teg­nap este meggyilkoltak és kira­boltak egy embert a Sötétes alatt. Az erdész most ment a kerülőkkel megkeresni a holt­testet. Még tagadnak, de az öreg majd kiveszi belőlük. A csendőrségen vagyunk. Si­ess! A föllármázott falu ott tolon­gott a laktanya előtt. A foghíjas nénikék szörnyü- ködve sápitoztak. Egy-két harcias menyecske hamar megtalálta a szentenci­át: — Föl kell huzni őket! Bármennyire is komoly ké­pet vágtam, nevetnem kellett, amikor megláttam a hivatalos­ra rámázott arcokat, saját vélt jelentőségük fontoskodó kere­tével. A főbiró, a főjegyző, a csendőrtiszthelyettes, a gyógy­szerész, meg a tanítók az én szerelmes legényemet vallatták az asztal előtt. Keze már bi­lincsben volt. A segéd jegyző a távirati blankettán szorgosko­dott. Megkeresést irt Ujhely- be a vizsgálóbíróért. Kuncogni kezdtem és csak­nem sajnáltam elrontani a mu­latságukat. — Ne marhulj! — szólt Ic­ám a segéd jegyző. Amikor képem továbbra is derűt mutatott, már elhagyta a türelme: — Kidoblak! Mit vihogsz? Hamar kiderült minden. Mi­után megvárta társait, az eső elől bementek Icuhoz. Megit­tak hárman egy liter bort. Közben megegyeztek Icuval, hogy a szénapadláson töltik az éjszakát. A fizetésnél a töb­bi meglátta, hogy az én legé­nyemnél sok pénz van. Gyanút fogtak és részt követeltek az összegből, abban a hiszemben, hogy eltett a láb alól. Vesze­kedni kezdtek és Icu egyik ko­csisa figyelmes lett a padlásról leszürődő hangokra. Léleksza­kadva loholt a csendőrökért. Azok a motozásnál megtalálták nála a pénzt. Meséjéből semmit sem hittek. Erősen vallatóra fogták a “rablógyilkost” és mivel nem vallott, kicsit meg is tapogatták. Előadásom közben hamar megnyúltak az arcok. A vára­kozókhoz is eljutott a “lesúj­tó” hir és mikorra kijutottak az utcára, az előbb még minden­kitől kérdésektől ostromolt, ha­mar népszerűvé vált Icu már szomorúan,és egyedül jött elénk — bővebb magyarázatért. Te­kintettel az érdekeltségére és a már aláirt jegyzőkönyvre. A főbiró kedélyesen egy kis borozgatásra invitált meg mind­annyiunkat a nagy udvarra, “hogy a nagy ijedtség meg ne ártson.” Amikor estére a han­gulat már a legmagasabb fokra hágott, derékig lucskosan, az újabb fejleményekről semmit sem tudva, megérkezett az er­dész. Hivatalos komolysággal és nagy szomorúan kezdett je­lentést tenni a holttest fölku­tatására indított eredményte­len nyomozásról. Erre dörgó kacaj futott végig az asztal mellett. Amikor a megnyugta­tás után az erdész is fölhajtot­ta az első pohár bort, rámné­zett és az egésznapi hajszától még mindig dühösen, ezt vág­ta hozzám: — Te gyáva kutya! Pesti bolfras. Ebben a pillanatban biztosan jobb szerette volna, ha csak­ugyan holtan talált volna meg. Ámde a segéd jegyző elterelte erről % figyelmet, mert megál­lapította önmagáról, hogy még­is csak ő a nap hőse, mert ha nem jön értem, ki tudja, hová fejlődnek a dolgok. Mindany- nyian a sürgönyre és a felsü­lésre gondoltak, aztán tovább ittak. Lassan az erdész is megbo- * csátotta nekem, hogy élek.

Next

/
Oldalképek
Tartalom