Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-06-23 / 797. szám
1934 junius 23. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK __?___ A polgári lapokat olvasva azt mondhatnánk, hogy mire ezen sorok napvilágot látnak, elfog dőlni az acélmunkások ügye. Junius 15-én, határoznak. Ugyan mi felett? Április eleje óta folyik a huzavona. Egyik konferenciáról a másikra. Ha ennek a hercehurcának, lázas készülődésnek megnézzük a hátterét, le- hetelen fel nem fedeznünk, az acélmunkások aljas eladását, kinullázását. Ipari unionista iskolánk a józan észt követve tanítja: ha sztrájkolni akarsz, sztrájkolj ott és abban az időben, ahol és amikor a termelés folyamata ezt kívánatossá teszi. Másszóval: ahol és amikor kilátás van a győzelemre. Tudjuk, hogy az autó és más iparok tavaszi ne- kiindulása feltételezte az acélgyárak üzembevételét. A munkás ez iparban épugy, mint az acélt kész cikkekbe gyártó iparokban megmozdult. Ez utóbbiak többé kevésbbé eredmé-, nyékét értek el, annyit, ameny- nyit az élősdi AFofL vezérek gátló munkája dacára kibírtak verekedni. Az előbbiek is mozogtak. Szórványosan, itt-ott. De mert az egész ipari életre kiható iparágról van szó, az ipari termelés legkoncentráltabb tényezőjéről, a tanulatlan munkások vérig kizsarolt nagy tömegéről van szó, bennünket ipari unionistákat minden eszközzel távol tartottak ezen iparoktól, a benne alkalmazott tömegektől, nehogy felismertessük a bennük rejlő erőt, az idő alkalmatosságát helyzetük javítására. Ehelyett hivatalos és félhivatalos segítséggel telepítették a nyakukra a munkások árulóit. A spontán megmozdulás gennyes kilincseléssé vált. Éhbérért gyúrták, olvasztották, készítették az iparok által követelt acélt. A szórványos kitöréseket lecsapolták helyi és központi tanulmányozó bizottságokkal. Ahol ez kevésnek bizonyult vagy rendőrbottal, vagy a legfelsőbb kormányfórumok közbenjárását vették igénybe. Közben ontották az acélt. Ellátták az idegesen mozgó iparokat anyaggal. Most, mikor a termelés- előrelátható kátyújához értünk, mikor az acélipar kielégítette vagy a minimumra szállította a kohók és telepekkel szemben fenálló követelményt, a jó vezérek elérkezettnek látják az időt aljas munkájuk befejezésre. Nem valószínűtlen, hogy kimondják a sztrájkot, hogy ezzel leverjék nemcsak az acélipar munkásait, de egyúttal példát mutatva letörjék, megsemmisítsék azt a kevés eredményt hozott megmozdulást, mely a többi iparokban ki lett erőszakolva. Az acélipari munkásoknak s velük együtt az összes amerikai munkástömegeknek gyalázatos kijátszása, inteligen- ciájuk arculcsapása játszódik le szemünk előtt. Lázitó sérelem, melynek egyedüli orvosszere a közvetlen cselekvésre épített ipari szervezkedés. Ilyen és ehez hasonló inzultusokkal akarják kikényszeríteni a csalódott, a vérig sértett, a munkaerejétől, boldogságától megrabolt tömegek vak lázadását, hogy toledoi módra rendőrséggel, katonasággal gázolják le reményteljes megmozdulásukat. Mindennek dacára haladunk. A csalódások özöne — ugylát- szik — szükségszerű a munkás önhitének, önerejének felismeréséhez. Ha egyszer feláll, kézt kézbe téve, össze roppant ja ezt a tehetetlenségében önmagával viaskodó züllött, túlérett bérrendszert. Minden uj előfizető egy egy uj harcost jelent. S minden uj harcos egy uj előhírnöke a munkásság eme megváltásának. Hivatalos megállapítások szerint az Egyesült Álamok évi szükséglete 625 millió bushel terményt igényel. Az esőhiány miatt az idén 500 milliót várhatunk. A 150 millió külöm- bözetet vagy külföldről kell bevásárolni, vagy nadrágszijjun- kat kell rövidebbre vágni. Persze a múlt évben búzával fütöttek sok helyen. A tulbő- séget hülyén kezelő okosak azt hihetnők, hogy ebből leszűrnek valamit. Dehogy. A munkás egyszerű kétszerkettőjére vár az ilyen feladat megoldása. A Yale egyetem egyik tanára a sötét afrikai majmok világát tanulmányozva mondja: “A majmok nem élnek olyan rut életet. Öregjeiket, a gyöngéket és kiskorúakat támogatják, segítik és nevelik.” Hát persze. Azok majmok. Nem civilizált, fenkölt, meg az ördög tudja milyen kétlábuak. S—n. A PHILAI MODERN SZÍNKÖR junius hó 24-én, vasárnap. CSALÁDIAS KIRÁNDULÁSÁT rendezi, a szép fekvésű Burholme Parkban (Fox Chase.) ÚTIRÁNY: Az 5-ik utcán az 50-es számú villamossal a Knorr St.-ig, hol ingyenes átszállót kap a 26-os villamosra, mellyel utazzon a parkig. Belépti dij nincs! LOS ANGELESI LEVÉL Itt ismét megtörtént az a szomorú csalódás, amelyben a munkásoknak már oly sokszor volt részük a minden féle politikusnak ugró deszkául való szolgálásában. Azok, akik még röviddel ezelőtt segélyezésért kiabáltak, majd a segélyezés formája és mennyisége ellen lázitottak, most a nyújtott támogatás levágása ellen vezényelték fel a Brodawayn levő segély iroda elé a munkásokat. És akik még nem tudták, hogy ott köyetelé- sükkel mit nyerhetnek, azok most a betegágyon sebeik ta- pogatásával és az érző fájdalmakkal megtanulhatják ezt. A tüntetők szétkergetésére kirendelt rendőrök, nem kíméltek senkit és a nagy kavarodásban a munkások is egymásról tépték a rongyokat, úgy hogy nem egy valóságos ádám- kosztümben maradt a harc színterén. Mit nyertek a munkások? Semmit, mert hiszen nem a segélyezés kell, hogy a mi érdekünk legyen, hanem munka alkalom szerzése, olyan feltételekkel, hogy azokból a magunk és a családunk szükségleteit tudjuk kielégíteni. Ezt pedig csakis szervezkedéssel valósíthatjuk meg, úgy amint azt az IWW tanítja. Nem a jótékonyság vezetőit kell ostrom alá venni, hanem a gyárakat, szerszámokat és a földet kell lefoglalni, mint teszik ezt a tőkések. Mert ezek az urak tudják, hogy csakis a gyárakból és a földből .kapják minden éltető erejüket. Ezt kell tenni a dolgozóknak is, lefoglalni a termelési eszközöket, a földet. Erre csak úgy leszünk képesek, ha kiépítjük a dolgozók Egy Nagy . Szervezetét az IWW-t. Helyzetünk abban az arányban fog megváltozni, javulni, ahogyan csatlakozunk az IWW-hoz. G. Bakos. láb. . . Fáradt barázdák fölkiáltójelei sokasodtak az arcán s amig beszélt, úgy gesztikulált alulról fölfelé a kezével, mintha láncokat hozna előbbre. Ez a mozdulat még a mankóhordozás idejéből maradt benne. Csönd nyugodott a beszédekre. Rákönyököltek az asztalra és messzenéztek, messzegon- doltak. . . Dagadozó szárnnyal röppent a képzelet az alkohol szelére. Csak a mellük fújtatott néha. Mintha akartak volna még mondani valamit. Már mozgott az ajk, megrándult a kar. Aztán semmi. Pista kezdett erősen köhögni. Sipitva hörögtek a roncsolt tüdőrekeszek. Rángatódzott az egész ember a megújuló rohamoktól. Az erőlködés ritka pirt szökkentett az arcára. Nyöszörögve gyömöszölte szájára a tarka kendőt. — Hát nekem talán jobb? Velem mást tettek? Engem gyárba dugtak, mert gyönge voltam. Rezet csiszoltam. Srap- nellhüvelyekre való rezet. A mellemre szállott a zöld por. Tönkrementem, ötször voltam kórházban. Most már föl sem vesznek. Csak biztatnak az orvosok, mint a haldokló vénasszonyokat. Csak ugatok, mintha a halál kutyája csaholna belőlem. Szédülök. Vért köpök. Gyerekem sem lehet. Dolgozni sem tudok. . . Már nem is hallgatták egymást. Ittak. Bugyborékolt a panasz s csak hörgött az ösze- vissza szó: — A tüdőm. Sirt a vágy: — Föld. Nyöszorgött a sóhaj: — Lábam. Mintha megelevenedett volna a szőlőhegy. Egy nagy kar nyúlt ki belőle s rájuk szórta, mint eltemető hamut, a mámort. ők a nagy vigasztaló ölébe hulltak. Vágyva szívták a hordót a lopóval s ráakasztották ajkukat a pohárra, mint emlőbimbóra a síró gyerek. Szólongatták egymást becéző, csucsujgató szavakkal. Jó volt, hogy megbújhattak a bor ölén s kiharmatozott a barna magyar szemekbe az élet siratá- sa. * A két asszony az első konyhában kukoricát morzsolt. Unott dermetséggel hullottak a kosárba egymásután a szemek. Uj után újabbak s a csutkák tűzre kerültek. Már nem volt mondanivalójuk sem. Csöndben voltak. Belebámultak a sarokba. Mögöttük a tűz, szomorú pislákolással, mint vörösre sirt szem, halvány, reszkető pásztákat dobált a falra. Lapos, kiaszott mellük lassan járt föl-le, megtört hátuk előrehajolt s tompa egykedvűséggel járt a kezük. A koravén, sovány arcredők között nyughelyét vetett magának a lemondás. Az emberek betántorogtak. Az asszonyok végignéztek rajtuk, azután földohogott belőlük rejtett, lefojtott katlan- keserüségük, vad, ilyen élet- gyülöletük: — Emberek vagytok?! — Pfuj! — Te állat! — Te barom! A férfiak báván kalimpáltak a konyhában. Az asszonyok szitokrohamára ködös agyuk gyászborulatából kihasadt a düh és a rövid ujjak megmarkoltak, amit eléjük tett a rend. Akármit, hogy érezzék: van erejük. Tudnak szorítani. Valamit ütniök kellett. Kellett ! Csörömpölve hullottak szerte a sovány ételek hordozásától kopott mázas tányérok. Sírtak a lábosok a föld keményre vert padlóján s a két Kovács bambán nekirontott jajveszékelő, átkozódó párjának. Tél volt. A nyitvamaradt ajtóból párázott a gőz, a mámor, a forróság indulata és gazdagabbra hízott rajta a köd. Bent régi rendet bontogattak a férfikarok. Azután a jajgatás lassan elhalkult. Csak a hüppögés szűrődött ki a lakásokból. Mintha rotyogva forrna valami az agy- tüzhelyen. . . S kint a földeken, vastag hólepel alatt csirák feküdtek. Aludtak.
