Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-06-09 / 795. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1934 junius 9. Olvassunk, tanuljunk A MÁRCIUSI NAPOK. — AZ UTCA ÉS AZ ORSZÁGGYŰLÉS. Részlet Szabó Ervin “társadalmi és pártharcok a 48—49-es magyar forradalomban” cimii a Bérmunkás kampányban megszerezhető könyvből. A februári forradalom hire Pozsonyban a következő helyzetet találta: A rendi tábla ellenzéke Kossuth vezetésével oly határozottsággal tért vissza a régi sérel- mi politikára, hogy a főrendekkel és a kormánnyal való nyílt szakítás, sőt az országgyűlés feloszlatása is elkerülhetetlennek látszott. Az adókérdésben Kosuth ajánlatára a reformpárt elfogadta a főrendi nuntiumot, amely szerint a háziadóhoz és az országos pénztárhoz való hozzájárulás elvi készsége mellett a kiküldendő bizottságnak semmiféle részletes utasítást nem adnak. Az örökváltság ügyében a két párt között tátongó ellentét még távolról sem volt áthidalva. A rendek ragaszkodtak a teljes kárpótlás mellett való kényszerítő megváltáshoz, mig a főrendek legutóbbi nuntiuma a kényszerítés elvének elvetése mellett csupán előkészítő lépésekre kívánta felhatalmazni a bizottságot. A városok ügyében végül az ellenzék a rendi elvhez ragaszkodott, a népképviselőt kérdése egyáltalán szóba sem került, a városi kúriának egyszerűen 16 szavazatot akartak adni az e’ddigi 2 helyett. A dolog ilyen állása mellett bizonyára joggal mondhatjuk, hogy Acsády, a magyar jobbágyság történetírója, korántsem jellemzi eléggé élesen történetünk e mozzanatát e szavakkal :: “1848 február végén, mikor már a francia forradalom kitört, de hire még nem érkezett meg, a kormánypártnak felvilágosultabb elemei is ellenezték tehát a jobbágy fölszabadítását és csak valami megkésett félrendszabállyal óhajtottak port hinteni a tömegek szemébe.” Tényleg nemcsak a rendi táblán, de magában az ellenzéken sem volt többsége a szociális reformok egész komplexumának, nevezetesen az örökváltság és a közteherviselésnek, de még kevésbbé a népképviseletnek. Az ellenzéknek az adókérdésben tanúsított engedékenységéből a tárgyalások folytatása esetén a főrendekkel szemben további engedékenységre az örökváltság ügyében annál inkább lehetett számítani, mivel az ellenzék minden energiáját és harci kedvét ezúttal ismét a közjogi sérelmekre koncentrálta. És mig a reformkérdésekben a kormány hajlandónak mutatkozott arra, hogy tárgyalásokba bocsátkozzék, az adminisztrátori kérdés miatt Bécsben már február elején komolyan mérlegelték az országgyűlés feloszlatását és az ellenzéki mozgalom erőszakos letörését. Ezért bár mindenesetre na- gyort kétségesnek mondható, hogy a kormány állítólagos reformkészsége kibírta volna-e a teherpróbát, ha az ellenzék radikalizmusa a szociális kérdések terén is oly hévvel és rendületlenséggel lép fel, mint! a politikai kérdésekben és bár ez is az ellenzék taktikájának részben igazolásául is szolgálhat, másfelől mégis le kell szögeznünk azon tényt, hogy február végéig a rendek éppen nem voltak hajlandók határozott föllépésre a reformkérdésekben, sőt még olyan kisebbség sem akadt a nemesi követek táborában, mely az országgyűlésen nyíltan vagy titokban valaha is megkísérelte volna, hogy a reformprogramot pártkérdéssé tegye és legalább az ellenzék többségét lekösse es további cselekvésre unszolja ezekben a kérdésekben. Már tudjuk, hogy a vezérek ellenzéki minőségükben a legvégső határokig bizton számítottak a hátuk mögött álló többségre. De mint reformpártnak, nagyon is óvatosan kellett mérlegelni, hogy meddig lehet elmenniök. A februári forradalom hírének ilyenformán még az ellenzékiek lelkében is nagyon vegyes érzelmeket kellett kelteni. Kétségkívül valamennyien lelkesedtek a haza törvényekben biztosított szabadságáért; de a dinasztia uralmáért és hatalmáért is. Az egész követi karban alig akadt féltucat, aki titokban a demokráciával vagy éppen a köztársasággal rokonszenvezett volna. Az országgyűlési ifjúság és az intelligencia egy része kétségkívül demokrata és köztársasági érzelmű volt; de még ezek közt is csak kevesen akadtak, akik a nyílt forradalom esetén nem szegődtek volna szívesebben a “rend” oldalára. Ilyen körülmények között Kossuthnak e helyzetben követett magatartását nem csupán egyéni és pártpolitikai okosság folyományának, hanem valóban az európai és nemzeti korszükséglet igazán államférfim fölismerésének kell minősítenünk. Mindenesetre már az idők jele volt, hogy egy konzervatív politikus az emlékezetes március 3.-i kerületi ülésen a francia forradalom pénzzavaraira való hivatkozással a nemzeti bank kimutatásainak közlését javasolta. Kossuth nem mulasztotta el kihasználni a hangulatot. Lendületes, bár egyszerű beszédben — amely ezúttal őszinte meggyőződésből fakadónak látszott és hijával volt a megszokott dagályosságnak — szólította fel a rendeket, hogy “emeljék fel politikájukat a körülmények színvonalára,” “a nagy körülményekhez illő nagyszerű határozottságra.” “Hangsúlyozza a saját és a nemzet örök ragaszkodását a dinasztiához; ennek jövője azonban attól függ, hogy a néppel “egy szivben-lélekben egyesüljön.” A monarchiát minden oldalról komoly veszedelmek fenyegetik. “Ki gondolhatna borzadás nélkül az eszmére, hogy a nép áldozatokba bonyolittassék, szellemi és anyagi kárpótlás nélkül ? Ha mi az országgyűlésről szétoszlanánk anélkül, hogy megvinnénk a népnek, mit a törvény- hozástól annyi joggal és oiy méltán vár, ki merné magára vállalni a felelőséget azokért, amik következhetnek?. . . A t. rendek méltányolni fogják a javaslat indító okait, “amelyet a dynastia iránti hű ragaszkodás, hazánk s a nép iránti tartozás s felelőség ér zetében” tesz. Lemond a sérelmek felsorolásáról, mert a megszerkesztendő feliratban előterjesztett alapkivánalimak ezt úgyis meghaladottá teszik. A rendek reformokat kívánnak a közös teherviselést, az örök- váltságot, a városi kérdés rendezését, népképviseletet, nemzeti hadsereget, az állam pénzügyeinek ellenőrzését és mindezek előzetes biztosítására felelős nemzeti minisztérium ki- neveztetését. A javaslat egyhangú elfogadása hatalmas lépést jelentett a reformok terén. Első Ízben mondatott ki rendi határozattal a korlátlan közteherviselés és a parlamentárizmus elve. Az újabb hírek hatása alatt, melyek a forradalmi mozgalmaknak Németországban és Ausztriában való terjedéséről szóltak, Kossuth 6-án sürgeti, hogy a főrendekkel való további tárgyalások nélkül “48 órán belül” szerkesztessék meg az örökváltságról szóló törvény ja-! vaslat. 11—én összeül az adóügyi bizottság. Mikor pedig a bédsi forradalomnak, Metternich és Apponyi bukásának hire Pozsonyba érkezik és a hir- laptudósitók szavai szerint “roppant események tornyosulnak fejünk felébe s agyunk csaknem elkábul és kezünk elzsibbad e váratlan fejlemények villámcsapása alatt, a rendek március 14—én, este elhatározták, hogy a felséghez menesz- tendő küldöttség utján haladéktalanul átnyújtják a 3-ik feliratot és kiegészítik azt a vallás- és sajtószabadságra, az esküdtszékre és a nemzetőrségre, valamint az Erdéllyel való unióra vonatkozó követelésekkel. Végül a másnap tartott kerületi ülésen újból pr'okla- málják az általános egyenlő adókötelezettséget. Mindez néhány nap alatt játszódott le állandó passziv ellenállás kíséretében a főrendek részéről, akik március 4-ke óta, amikor Kossuth feliratát eluta- sitottág, csak a bécsi forradalom után, 14-én voltak rábir- hatók, hogy ülést tartsanak, miután a türelmetlenkedő rendek Kossuth javaslatára már 8-án, azzal fenyegetőztek, hogy a törvényes formák mellőzésével közvetlenül a koronához fognak fordulni. Ám a rendek hirtelen radikalizmusa sem fakadt a reformokért való spontán lelkese- j désnek a külső események ha- j tása alatt túláradó tiszta forrásból. Akár humanizmus és belátás, akár politikai vagy egyéni számítás vezette a reformok híveit évtizedes agitáció- i jukban, a liberalizmus gondolatainak elterjesztése örök emberi és nemzeti érdeme marad annak a kis harcos csapatnak, melynek legkiválóbb tagjai a nemesség soraiból kerültek ki. Azonban sem józan gazdasági megfontolás, sem a paraszt forradalomtól való állandó rettegés, sem pedig a nemzetegyesítés gondolata nem tudta a márciusi napokig arra bírni a rendek, még kevésbbé a nemesség többségét, hogy a gazdasági szabadság, a társadalmi és politikai egyenlőség elveit magukévá tegyék. Nem forradalmi lelkesedés, hanem a forradalomtól való félelem forrasztotta hirtelen a rendi tábla viszálykodó pártjait azon “áldozatkész” egységgé, melyre azóta a mai napig büszkén hivatkozik. A parasztforradalom szelleme kisértett Pozsonyban és ugyanazok a rendek, akik a párisi forradalom előtt, alig két hete, csak február 12-én, a közteherviselés kérdésében kapituláltak a főrendek előtt és ugyancsak február 12.-e óta nem értek rá, hogy 'a jobbágyfelszabadítás kérdését újra fölvessék, mert a sérelmi politika és a városi polgárság igényei ellen védekezés foglalta el őket, — ugyanezek a nemesi követek most magukat az alkotmány megszentelt formáit is le akarták gázohíi hirtelen nekibuzdulásukban. Azon motívum, melyet Kossuth március 3-án, tartott nagy beszédében megpendített: “ki gondolhatna borzadás nélkül arra, . . . hogy szétoszlanánk, anélkül, hogy megvinnénk a népnek, amit annyi joggal és oly méltán vár” — hirtelen mindnyájok lelkében világosságra gyűlt s a szállongó rémhírektől erőre kapva, végül legyőzte a többség minden aggodalmát és a belső ellenállását. “Félelmetes hatásuk volt a februári párisi napoknak az egész kontinensen” — írja március 8-ról Lónyay Menyhért, az ellenzék tagja Emlékirataiban. “Tizedikén. . . szegény Atyám elmondá aggodalmait a jövő iránt, félelmét a parasztlázadástól; tervezgette, hogy legjobb volna családostól nagy városba, példának okáért Bécs- be húzódni. Mondá, hogy kérte Apponyit, tegyen rendeletet, hogy Beregben vagy öt compánia katonaság legyen. . .” “Magyarországbban jelenleg 15.000 embernyi hadsereg létezik” — írja Kossuth egykori főkortese március 5- én. “Ha mindazokra gondolunk, amelyek európaszerte történnek, borzadály fogja el az embert ama lehetőség képzeletére, hogy egy meggondolatlanul kitörő mozgalom. . .” “Egész áldott nap híreket hajhásztunk! kaptunk olyan újságot is, hogy Pest alatt a Rákoson százezer ember csődült fegyver alá, s hogy ezen népsereg a lengyel forradalomban szolgált tisztek által a kaszaforgatás rettenetes harci mesterségéhen begyakoroltatik, miszerint Kossuth parancsára bárhol helyt álljon. Elhittük e hirt utolsó betűig. Hanem a pecsovicspárt is fejét kezdte veszíteni, minthogy a “félsz” nagyon meglátszott több ilyenekül ismert nagy és kis uron Pozsony- ban. Egyszerre mint a derült égből lecsapott vilám, úgy lepett meg mindnyájunkat a hir, hogy Bécsben március 13-án, a forradalom kiütött. (Folytatjuk.)
