Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)

1934-06-09 / 795. szám

1934 junius 9. BÉRMUNKÁS 3 oldal SZILÁNKOK HOGYAN ÉS MIÉRT ÍRJUNK. Kissé félve, reszkető kezek­kel veszem a tollat, nem tudom hol, merre kalandozok Írásom­ban, nehéz a magamfajta “iró”- nak a dolga. Kora reggeltől késő estig robotolni, vagy munka után futkosni, vagy a felhajtott néhány centet beosz­tani, hogy “jusson is, maradjon is,” hogy a kenyeretváró gye­rekeknek jusson s maradjon valami testük civilizáltakhoz il­lő betakarására, ennek tetejé­be olvasni valamit, (ha nem is sokat) legalább is annyit, hogy tájékozottságunk ne le­gyen kiabáló a hiányosságok­tól s aztán ezek után leülni, elgondolni, leírni a “Bérmun- kás”-nak egy két hasábot, hogy az ingyenes titkár-szerkesztő­nek valamivel könnyebbítsük munkáját; hogy nyavajkodó lelkünk zománcaiból egy-két darabot romlott, elsatnyult ma­gyarságunkkal megrajzoljuk, úgy ahogy olvashatóvá és ha sikerül élvezhetővé tegyük — mindezek problémák. Persze, aki ezt a sokoldalú körülménye­ket nem ismeri, vagy szeren­csésebb viszonyok között nem élte át, vagy ami még ennél is szebb, ha ezek az átélések nem hagytak nyomot lelkületén, erős fizikum és gondolatvilágát meg­őrizve lázadhat lapunk silány tartalmán. Ingyenes titkár­szerkesztőnk, ki napi kenyér- kereseti lótásfutása után vál­lalja, sőt derekasan megállja a tüzpróbát, ki a mindig, vagy legtöbbször kevés segítség ér­kezése dacára is pontosan ki­adja a lapot, csak nagyritkán jajdul fel, pedig sok oka volna rá. Vannak, sokan vannak nincs­telenek. Vannak, kik épugy el­vannak nyomva, mint ő. Van­nak, kiknek a proletár gazdasá­gi felszabadulása épugy érde­ke, mint neki. Vannak, kik tudnak irnj magyarosan, hasz­nálva nyelvünk sok mindent könnyen megnevezhető szókin­cseit, sőt nemcsak írni, de lec­kéztetni is tudnak, szabatosan, stílusosan és nem sietnek se­gítségére, vagy ha jönnek, ká­kán csomókat keresnek, vagy a tiz sorban megmondhatót a za­varban levők igyekezetével száz vagy több sorban rebesik el. És szerkesztőnk a megértő böl­csességével hallgat. Nem csap le a cenzúrával. Sokat elmond­hatna pedig. Mert nem csupán a gyéren jövő kéziratok, vagy saját gondjai, de a folyton anyagi zavarok teremtette tech­nikai előállítás is növeli fel­adatának terhét. Korrekt lap­kiadáshoz jólfizetett techniku­sokra is van szükség. Kik az írott betűtől a lap szétküldéséig időt igénybe vevő gonddal ki­sérnek minden mozdulatot. Most? A sokszor olvashatat­lan leírásokat kezébe veszi kisilabizálja, kijavítja, el­látja a korrektúrát, összeállí­tást, meg a manó tudja mit. Szóval munkát végez, meiy több jólfizetett alkalmazottat igényelne és' sokszor hibák, nemcsak nyelvezeti, de fogalom­zavaró hibák is elkerülik fi­gyelmét és, szerkesztőnk, meg az eredeti kéziratot beküldők legtöbbje hallgat. Miért? — már elmondtuk. Hadd idézzek egy paraszt közmondást: “egy lóról két bőrt nyúzni nem le­het.” Lapunk “silánysága” “ma­gyartalansága” dacára is a leg­jobb magyar munkás sajtóter­mék Amerikában. Ezt hivatá­sos ujságcsinálók mondják. Az események elbírálása az ipari szervezkedés szempontjából az írók tiszta meglátásáról tanús­kodik. Egyéni kultuszról csak a fossz akarat beszélhet. A ke­vesek (bár többen volnának) akik írnak, munkássorokat Ír­nak, a nyavajgó munkáslélek virágait küldik be. Nem szed­ték rendbe, nem öntötték Ízlé­ses formába, sérti a finomabb érzékű szépségfogalmát — ugyan, ugyan! Annyira torlódnak az ese­mények, az ország minden ré­szében a sarokba szorított pat­kány módjára vivja harcát a munkás mérges gázok, géppus­kák, rendőrfütykösök, katona­ruhába bujtatott emberállatok ölik testvéreiket, morajlik a föld amelyen járunk s a szen­vedő munkás tollat vesz kezé­be, hogy betüjein keresztül szól­jon a titáni harcban roskadók- hoz és akad aki formát, stí­lust, korrektséget keres feljaj- dulásában! A chicagói katasztrófa, a to- ledoi vérontás, a bányászok, szövőmunkások, autómunkások, az ipari és mezőgazdasági, szál­lító munkások elkeseredett har­cai ezer és egy témát nyújta­nak. írjunk arról. írjunk úgy, ahogy tudunk. Szerkesztőnk örülni fog, ha a kéziratok hal­mazát látja, mert az életet, harcikedvet, dolgozni akarást jelent. S ha sokan leszünk, kik szivünkön viseljük lapunk irá­nyát, formáját, tartalmát, ta­lán még könnyithetünk is a mai túlsók munkáján. A SAJTÓKUVASZ. A nagy kapitalista korporá­ciók által csinált lapvállalat kedvence, a radikalizmusával kérkedő Heywood Broun rossz útra tévedt. A toledoi füstölgő vulkán közepében közrefogták a szemétdombon élősködő pima­szok, lökdösték, szuronyokkal nógatták, nem tudva, hogy ő a többszörös milliomosok háziszol­gája, node kibírja. Hisz ez csak egy kis ízelítő volt abból, amit nekünk számkivetettek­nek nap-nap után felszolgál­nak. A BÉKLYÓ. A behirdetett “Wagner-tör- vényjavaslat” közeledik a beik­tatáshoz, ami röviden az ameri­kai “munkásmozgalom” álla­mosítását fogja jelenteni. Az IWW és minden radikális meg­mozdulás ennek keretein kívül fog esni. Következésszerüleg ugyanolyan formában leszünk és elbánásban lesz részünk, mint a német és olasz munká­sok. A sülyedő kapitalizmus létérdeke, hogy a lázadó mun- munkástömegeket szuronyok alá helyezze. S az IWW-nak létérdeke, hogy a termelőerő­ket ipari szervezetekbe tömö­rítse, tiltakozásának az általá­nos sztrájkra való szervezés, helyesebben — termelőeszközök átvételére való szervezkedés le­het egyedüli kifejezője. Minden másnemű tiltakozásforma icüö és erő fecserlés. S—n. Bumsideon, 111. minden hó első és harmadik csütörtö­kön osztály gyűlés. Min­den második és negyedik csütörtökön előadás. Gyű­léseinket este 8 órai kez­dettel tartjuk 9328 Cotta­ge Crove Ave. Kérjük Chi­cago South Side, West Pulman és Harvey mun­kástársainkat, hogy láto­gassák ezen összejövete­leket. ablakokra helyezett virágcse­repekre : “Szombaton fényes műsor­ral megnyitóelőadás!” A kisfiú alig birt magával. Hát végre. Itt van, amire várt. Valami más, mint az előbbiek. Valami olyan, ahol csak fény van, csak ragyogás, csak tiszta ruha, csak ének, csak szép, csak szép. . . Sovány ebédek, keserves va­csorák, nyomorúságon való otthoni veszekedések, izzadt, fáradt, durvabeszédü emberek helyett a szépkezü, fehérarcu mások. . . A lakosokban fölburjánzott a kíváncsiság és elmentek előre jegyért, hogy beszélhessenek róla, hogy dicsekedhessenek vele. A kisfiú úgy érezte, mint­ha fojtogatnák. Hiszen ő nem mehet a cirkuszba. . . A feke­te táblán, ott a zászlós bejárat­nál, már fölmázolták a belépő­jegyek árait és neki nincsen pénze. . . A város szélén kódorgott. El­ment egészen a Tekeresig. Ott leborult kedvenc bokra alá és sirt. Szombat. Sugaras májusi nap volt. A föld mélyén ábrándozva tervez­gető tavasz szabadon rakta ki elkészült termékeinek dús kin­cseit. A fák, bokrok polcai pom­páztak a nagy fantaszta ado­mányaitól. A föltörekvő virá­gok dús szinhalmaza a mezők szöveteit telehimezte a legcso­dálatosabb ábrákkal. Ezen gyönyörűséges szombat délután úgy járkált az utcákon, mint az alvajáró. Szembené­zett mindenkivel. Figyelte a járókelők arcát, hiszen most biztosan más a tekintetük, mint szokott lenni. Hiszen most — odamennek. Oda. Mi­lyen boldogság! A sátortetőn vidáman csap- dosta egymáshoz a röppenő zászlócskákat a szellő. Színes rajzok pompáztak a bejáró előtt. Lágy hanghullámok árad­tak szét a téren. Már minden­ki bement. . . Nem bírta tovább Hazarohant. Nem volt a konyhában senki. Kabátja alá rejtette a nagy kést és rohant vissza. Tapsorkán zúgott a nézőté­rén. Soha nem hallott, megrá­zó valami volt a fiúcska előtt a tömeg zaja. Vad fény csillogott a szemé­ben. Körülnézett. Aztán bele­vágta kését a ponyvába és le- hasitotta. Ép jó helyen. A széksorok közötti kis rés­hez jutott. Szabadon tekinthe­tett a porondra. Mint az álom. Csodálatos álom. Halk harmóniák úsztak a nézőtéren. Ott középen pedig ;k i gy óh aj 1 ők o ny s á gu lábakon tüllruhás gyönyörű testek, tisz­ta babaarcok. A hús hullámzó ritmikája, a tánc. . . Gyönyörű tánc. Szive vadul kalapált. Soha nem észlelt foróság ölelte körül. Boldog volt. Egyszerre durva ütést érzett és a másik pilanatban már a földön hempergett. A szolgák észrevették. Megverték. Elkergették. Sirt. Mint még soha. Kis teste zihált. Füle zúgott. Szeme alját fölmarta a könny. Késő este vánszorgott haza és amint folyton a cirkusz felé tekintett, mindig csak any- nyit mondott önmagának: — Hát nekem ezt nem sza­bad látnom? Nekem nincs jo­gom a boldogsághoz ? Másnap mindenkit elfogott az utcán: — Bácsi, néni, milyen volt a cirkusz ? Némelyek kinevették. Mások közönyösen továbbmentek, de egy tiszta öreg ur maga mellé ültette és mesélt neki a bohó­cok együgyü tréfáiról. Fölugrott és elkiáltotta ma­gát: — Nem igaz Nem igy volt! Szebb volt! Sokkal szebb volt! Összekereste az ismerős fiu­kat és megfoghatatlan örömmel mesélte nekik, milyen volt a cir­kusz. Megelevenedett benne minden lefojtott érzés. Fölsza­kadtak az álmok és csodás bő­séggel, megtalált mesélnitudás- sal ömlöttek a szavak, a képek, a fordulatok és a szépségek. A fiuk csodálkozva figyelték a ra­jongó előadást. Egyszer egy szépruhás uri- gyerek odament a kör közepére és unottan ezt mondotta. — Hazudsz! Én ott voltam . . . Egy szó sem igaz. Kinevették, megcsufolták. Ettől kezdve nem tudott már enni sem. Testét kiverte a láz. Az orvos tanácstalanul állott az ágyánál. A kisfiú arcán a forróság pírja kirajzolta a ró­zsákat. Mesélt tovább szaka­datlanul. Kiss karjai úgy röp- döstek, mint a távozó vonat után az ottmaradtak kendői. Régen volt. Amikor a cirkusz a másik városba ért, káromkodva fe­dezték föl a sátor sebét. Bevarr­ták és azóta senki nem emle­gette aszőke fiút, aki egykor azt hitte, hogy a világon nin­csen rut, csak látni kell tud­ni és csak később tudta meg, hogy a sohasem sejtett csodás szépségeket rejtő hippodromtól mindig elkergetik és csúfosan megverik azt, aki föl szeretné vágni az élet rejtelmeit fedő sátorlapot. Aki pedig arról me­sél, hogy milyen lehetne az élet, azt meghazudtolják, kine­vetik vagy megcsufolják.

Next

/
Oldalképek
Tartalom