Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)
1934-05-05 / 790. szám
6 oldal BÉRMUNKÁS 1934 május 5. Amit a kommunista “barátaink’1 elfelejtenek megírni a lapjukban Irta: VLASITS MÁRTON. A Szoviet Unió elismerése az Egyesült Államok részéről úgyszólván egy határjelzőt jelent az amerikai kommunisták mozgalmában. A régen óhajtott elismerést az “elvtársak” szomorúan de valóban Pyrhusi győzelemnek könyvelhetik el. Pyrhüsról a régi Róma pártütő hadvezéréről mondja a krónika, hogy amikor egy csatában Caesar a hivatalos római hadvezér hadseregét megverte, de látta a pusztítást a saját hadseregében is, igy szólt: “Még egy ilyen győzelem és veszve vagyok.” Ezt mondhatják a kommi barátaink is, akikre az elismerés óta reájok jár a rúd. Az első pech akkor ragadt rájuk amikor Litvinoff az amerikai kapitalistákkal lak- mározott a Hotel Astorban, alig pihente ki a Wall Street-i rablókkal a parolázás fáradalmait, már hozták az újságok a hirt, hogy a “proletár haza” képviselője Mussolinivel tárgyal és lakomázik. Ellátogatott ő Berlinbe is, elcsevegett Hitlerrel, de arról már nem ir sem a Daily Worker, sem az “Uj Előre,” hogy a tárgyalások és csevegések során a sok ezer a börtönökben és internáló táborokban sínylődő kommunista és szocialista munkások kiszabadultak a Hitler poklokból, vagy sorsuk valamivel enyhült volna. Litvinoff nem is beszélt ezekről a dolgokról. Kisebb gondja is nagyobb annál. Sem Stalin sem Litvinoff feje nem fáj ezek miatt, ők “magas politikába” utaznak. Mussolini által száműzött olasz proletárt megőrjítheti a sárgaláz Tripolis sivatagjain. Hitler barna- inges fenevadai tovább lövik le a “szökést kisérlő” kommunista és szocialista munkásokat. Ezekről a dolgokról nem illő olyan “magas körökben” beszélni ahol Litvinoff “elvtárs” megfordul. A dolog kellemetlen, mert mind olyan dolgok amelyekkel nem lehet dicsekedni. Jelszavakat se lehet ezekből a tényekből kovácsolni, mert ilyen jelszavakkal még a cirmos cicát sem lehet a kuckóból kicsalni. Tenni kellett valamit. Az alkalmat a tenni akarásra megadta a new yorki Madison Square Gardenbe összehívott tömeg- gyűlés amelyet a szocialista párt kezdeményezésére hívtak egybe, az ausztriai munkásmészárlások áldozatai fölsegé- l.yezésére. A gyűlés programja a hősiesen harcoló proletárság méltatása és egy nagyszabású gyűjtés volt. Egy ilyen program nem volt ínyére ezeknek a tizenhárom próbás “forradalmároknak,” még pedig két okból. Az egyik az volt, hogy nem szerették hallani, hogy az osztrák munkásság hősiesen harcolt, mig az ő elvtársaik Németországban megmukkanás nélkül adták meg magukat Hitlernek. Még azt sem mondhatták, hogy Bécsben a kommunisták együtt és vállvetve harcoltak a szocialistákkal, mert Ausztriában kommunista mozgalom nem volt. Ha lett volna I ott kommunista mozgalom nem is lett volna harc mert a tapasztalat bizonyítja, hogy ők, a kommunisták minden közös munkát és akciót már eleve meghiúsítanak. A második ok a gyűlés megakadályozására már nyomosabb volt. Pénzgyüjtésről lévén szó. Már pedig ahol erről van szó, ott föltétlenül az övékké az elsőség. Ha nem ők kaphatják a dohányt a markukba ott baj van, mert a sok ingyenélőt és vezért el kell tartani, ehez pedig pénz, sok pénz szükséges. A körülményeket tekintetbe véve semmiféle kilátás nem volt arra, hogy a gyűjtött pénzből csak egy vörös centet is elkaparitsanak. A gyűlést tehát mindenáron fel kellett robbantani. Ez sikerült is nekik. Beszédek elhangzottak, de gyűjtés nem volt. Az eredménnyel bár nem lehetett dicsekedni, mert az általános vélemény kivéve az érdekelt kommunistákat, csak megvető volt számukra. Alig csilapultak le a Madison Square-i gyűlésből fakadó megvetés és utálat hullámai, egy újabb kudarc érte a mi mostoha testvéreinket. Troja- novsky a Szoviet Unió követe elfoglalta a hivatalát Washingtonban. A volt orosz cári nagykövet palotájába költözött be és a múlt héten adta az első bemutatkozási estélyét a diplomácia kar részére. Az újságok szerint egy ilyen fényes lakomában már régen nem volt része az úgynevezett “jó társaságnak” Washingtonba. A hölgyek ruhái és az urak rendjelei valamint a “proletár haza” képviselője által kifejtett pompa és fény még a cári követőét is fölülmúlta. A “Daily Worker”-nek csak egy vigasztalása maradt, hogy a Sarló és kalapács jelvény szintén ki volt téve a fogadó teremben. Az “Uj Előre” cimü Partos C. Miklóssal együttesen magyar munkások zsebeit fosztogató nyomtatvány is irt az esetről. Nem dicsekedett, de beharangozta, hogy majd a magyar lapok is írni fognak az esetről. Azért harangozta be, hogy élét vegye el a munkáslapok helyes beállításának. Tudta, hogy a Bérmunkás sem fog csak úgy simán elsiklani a dolog fölött. Leitner Aurél, a cikkíró tudja, hogy nincs mivel kérkedni, hát csak azt mondja, hogy nincs abba semmi, hogy Trojanovsky bemutatkozott. Csak közönségesen Trojanovskynak nevezi a szoviet követet. Nem nevezi elvtársnak. Leitner ugylátszik kezdi megérteni a szégyenérzet fogalmát. Azt is írták az újságok, hogy Madame Trojanovskyt, Hans Luther a német nagykövet, helyesebben mondva Hitler hóhér követe vezette az asztalhoz és kedélyesen csevegett vele az estélyen. Fölötte érdekes volna megtudni, hogy a “proletár haza” képviselőjének felesége Madame Trojanovsky mit beszélhetett Hitler hóhérlegényével? Meg e kérdezte tőle, hogy van-e arról tudomása, hogy gazdájának parancsára, a muftkások tízezrei sínylődnek az internáló táborokba. Hallotta-e azt, hogy naponta ezek közül a foglyok közül átlag tizet kínoznak halálra Hitler fenevadai. Fölhivta-e az érdeklődését arra, hogy eddig 26 munkásnak közöttük legtöbben kommunistáknak a feje a fűrészporos kosárba hullott. Tudja-e azt, hogy 30 kommunista ül a német si- ralomházakl í, naponta várják a bakót ' íhérbárddal. Nem hiszem, nogy Madame Trojanovsky ilyen dolgokról beszélt azon a fényes lakomán. Ha beE cim alatt sorozatos cikkek jelentek meg a “Bérmunkásban” Szabady munkástárstól, a hozzászólásokkal együtt. A sok föltett érvek polémiáira, elhangzott disputákra, csak természetes, hogy lakonikusan (szűkszavúan) lehet reflektálni egy cikkben. i Szabady, kettő ellentétes nézetet jelöl meg: ő “a mélyebbre néző kevesek” propagálója akik: “a munkások életszínvonalának emelkedésében” a jobblétet vallják, “a másik csoport a többség a felszint nézi” (a rosszabblétet vallják) a legalkalmasabb tömeg öntudat és forradalmiság kifejlődésére. Továbbá igy kiált fel: “Nem tette az éhég a munkástömegeket 4—5 év alatt forradalmivá, sem öntudatossá, még a szervezkedésre való hajlamot sem ébresztette fel bennük! Tehát akik azt hitték, hogy a jobb jövő útja a tömegnyomoron vezett keresztül, kiábrándulhatnak-e hitükből.” Mindezeket Szabady munkástárstól idéztük és igy jogunk van tárgyilagos kritikát mondani fölötte. Talán a jobblét jólakottságának valló hívőinek is van annyi okuk; mint a rosszlét — tömegnyomor éhséget valló — hívőinek e balga csodákra épült citadellák röghitéből kiábrándulni ? Avagy még nem látunk jól, még nem éheztünk eleget?. . . Pedig az biztos: hogy hol az egyikben, hol a másikban részünk van? Nem-e volna jó valami Gandhi- féle éhség sztrájkot praktizálni az ön által megjelölt kettős cél valamelyikének kiharcolására (ez módunkban van) és igy elejtenénk a prosperity tojástáncát, avagy ellenkező esetben a pauperizmus leszegényedé- sét is, “hogy a tömegöntudat és forradalmiság kifejlődhessen ?” De kár mindent levezetni a gyomorra a szellemi élet ennyire figyelembe vétele nélkül. Az ilyen hipotézisek kizárják a TUDÁS HATALMÁT, amely az egyedüli legfőbb elengedhetetlen szükségszerűség a rögeszme kiirtására és a szocializmus kiharcolására. szélt volna, a Daily Worker és az Uj Előre hozták volna, de nem hozták. Az estély el lett volna rontva, meg lett volna zavarva a kedélyes és szellemes csevegés. Ezt egy jó nevelésű Madame Trojanovsky nem teszi. Munkásgyülést szabad csak megzavarni. Hóhérlegényekkel udvariasan illik csevegni. Munkásokat, éhező prolikat ki lehet pártparancsra rendelni a német konzul irodája elé, hogy tüntessenek. Ezekért nem kár, ha beverik a rendőrbotok a fejeiket. Ezek csak munkások. A prolinak még nem gyógyult be a sebe amelyet a német konzul irodája előtti tüntetésnél kapott. Madame Trojanovsky pedig fényes toalettben dúsan megrakott asztal mellett kedveskedik Hitler követével. A “proletár haza” képviselője pedig meleg kézszoritással búcsúzik el Hitler hóhérlegényétől. Befejező viszont válasszában azt kérdezi: “Hiszi azt valaki, hogy a társadalom parazitáivá sülyesztett tömeg, — mely lealacsonyitását megmoc- canás nélkül tűri — alkalmas anyag a jobb jövő utjának egyengetésére és az érdekében folyó küzdelem kockázatának vállalására?” Tehát parazták. A mi élősdieket jelent. Ha tudta, hogy mit mondott itt, annál is rosszabb mintha nem tudta. Tehát tudja meg munkástárs : hogy nem paraziták, szenvedtek ők már velünk együtt rogyásig. És egy cseppet sem meglepő ha kihasználják az alkalmat, még ha az “sülyesiztett-lealacsonyitó” is. Teszik ők mindezt tudatlanságuknál fogva azért; mert egyenlőre nincs nekik egyébb kivezető ut és élni meg még akarnak. Ezeknél még nem vitás az egyenlőség, igy hát még az alárendeltség sem az. Nem a jobb vagy rosszabb életszínvonal, avagy a technika fejlettsége, voltak a hiányai, hogy még ez ideig nincs egyenlőség, szocializmus a földön; hanem a szellemi életszínvonal, a tudás hiányzik még ma is. Melyet tüzzel-vassal nyomnak el a rögeszme megörökítésére. Bár a tudást: a jó vagy rossz, helyes vagy helytelen empirikus felismerésekből nyerjük, de ez még mindig nem azt jelenti, hogy a jobb vagy rosz- szabb életszínvonal adja a hajtó erőt, “hogy a tömegöntudat és forradalmiság helyesen kifejlődhessen.” Az utolsó cikkének, utolsó soraiban, úgy látszik mégis csak oda lyukadt ki, hogy megemlítse a szellemi térre való hivatkozást is pár szóban, bár az nem sokkal jelent többet mint aki tévedésből este köszön jónapot, vagy a két vak koldus kéznyujtásának találkozása azon reményben, hogy valaki látja a túlsó oldalra térni akaró kívánságukat és így csafódva egymásban találtak segítő társra. . . Szóval hivatkozik a szellemi téren zugó-harang kongatására is, de a valóságban nem tudta, hogy hol van az. Vizer F “A fogalmak tisztulása”
