Bérmunkás, 1934. január-június (22. évfolyam, 773-798. szám)

1934-04-14 / 787. szám

2 oldal B É R M U N K Á S 1934 április 14. SZILÁNKOK NAPSZÁMOSOK, MECHANIKUSOK EGY NÍVÓN. A közelmúltban jegyeztük fel e rovatban azt a félhivata­los figyelmeztetést, mely a kor­mánnyal paktáló fékeirek, az AFofL vezetőknek szólt, misze­rint a munkástömegek kezelése rövidesen állami kezelés alá ke­rülnek. Mint abban említettük, a tőkésosztálynak szüksége van egy fórumra, mely emberanya­got, akaratnélküli emberanya­got szolgáltat profitcsináló mű­veleteihez. Az AFofL erre megfelelő volt a múltban s nem a vezetők hi­bája, hogy ebbeli munkájuk a jelenben nem oly sikeres. Az ok, mely eme sikertelenségük mögött van, fenyegető a jövő­re nézve. Az első és legfonto­sabb okok egyike, a modern ipar mai kiváltságosok szere­pét a minimumra szállította. A modern termelés lehetővé te­szi a tanulatlan munkások fel­szívását, értékes tényezővé va­rázslását kevés bevezetéssel. A bevezetők, (technikusok) olyan nagy számban vannak, hogy egymás nyakát törik munkalkalmakért. Eredmény: a tanulatlan munkások színvona­lára sülyedt prestizsük. Humánus szempontból bírál­va a folyamatot, anélkül, hogy kárörvendők volnánk, megálla­píthatjuk, hogy ez: örvendetes. Mert mi jogon követelhet a fe­hér galléros mechanikus kétszer vagy háromszor annyit az élet javaiból, mint a közönséges munkászubbonyt viselő mun­kástestvére, kinek épugy van­nak szerettei, életigényei, ki­nek közönséges munkája épp­úgy szükséges a javak előállí­tásához? Ez a szakmai kivált­ságokat leromboló folyamat egyengető je a fogalmak tisz­tulásának ; a munkásfelfogás régi, ferde, arisztokratikus cso­portjainak igazi, érdemleges beállítása oda, honnan eredeti­leg, kiszámitóan, ravaszul ki lett emelve — a bérrabszolgák sorába. Igaz, hogy ezek a múlt­ban is azok voltak, de a fejlet­len ipari termelés szükség­szerűen kiváltságokkal látta el s ezen kiváltságuk velejáró gondolatvilággal, felkapaszkodó lehetőségekkel kecsegtettek, most pedig s a jövőben még hatványozottabban érzik lezu­hanásukat s fog beszűrődni kö­dös agyukba, hogy: a munkás (valamennyi) és munkáltatók között nincsen közösség. Áthi­dalhatatlan ür van. Ezt az át­hidalhatatlan űrt próbálja most az AFofL vezéreitől távolabb látó Wagner szenátor befoltoz­ni válahogyan. Amolyan atyai gondozásba terelni a munkást. Látszólag ellenzik a nagytőké­sek. De csak látszólag. Valójá­ban pedig saját kezdeményezé­sük. Ezt bizonyítandó, hadd álljon itt egy a tőkések szószó lójától eredő idézett: “ha Wag ner törvényjavaslata nem lép életbe (mely nem más, mint ipari feudalizmus) kommuniz mus jön.” Hogy ne essünk té­vedésbe, mint ahogy az idézett kijelentés éreztette is, nem az utcai csetepatékban megnyil­vánuló kommunizmustól félnek, hisz ezt lecsapolná néhány be­törött fej, esetleg néhány par­lamenti tóga leszerelné. Nem attól félnek ők. De az utóbbi idők érezhető, sőt az AFofL közkatonáinál sem újság már ipari szervezetről, ipari harc­modorról beszélni, — az IWW szelleme terjed, fenyeget, az iparok ellenőrzésében megnyil­vánuló ipari unionizmus veti ár­nyékát a kapitalizmus berkeire. Ettől félnek. Ez készteti őket a Wagner-féle patent törvénye- sitésére. Természetes, ez nem fogja elismerni az IWW-t, mint munkásszervezetet. Természe­tes, hogy forradalmároknak fognak bennünket minősíteni. Az IWW nem kíván, nem óhajt ilyen elismerést. A kapitalista rendszer egyedüli kérlelhetetlen ellensége az IWW. Az egyedüli mely kielégít bennünket. A termelőeszközök köztulajdonba vétele, mely a kapitalizmus el­törlését jelenti, törvényeivel, parlamentjével és minden sal­langjával eggyütt. Ezért dolgoz­zunk. VEZÉREK. Mig a munkás sötétségben van társadalmi pozíciója s az ezzel járó munka és gondolat­körrel, nem igy a kapitalisták. A történelem számtalan példát mutat, hol a rothadó, pusztulás szélén álló rendszerekben ál­próféták áltak a rendszert meg­változtató mozgalom élére. Minden jel ara enged követ­keztetni, hogy jelen helyzetünk­ben ezt próbálják ismételni Coughlin a rádión, a washing­toni vezetők a szószékről és a kontroljuk alatt álló lapokban. H. A. Wallace, földmiveiés- ügyi miniszter cikksorozatra gondolok. Akárcsak egy szocia­lista kezdi az emberiség tör­ténetével a primitiv korszaktól napjainkig, kitérjeszkedve val­lási és gazdasági frázisaira az eggyes koroknak, keresve a motvumokat, melyek tömeg- mozgalmakat szülnek. Megtele­lő hozzáértéssel, tárgyilagosan ecseteli a forradalmak kierő- szakoltságát, mely mindig a ha­talmon levők makacs ellenál­lásából eredt. Próbál a mai ha­talmasok szivére hatni. Majd­nem nevetséges ebbeli igyeke­zetében. Ha gyarló kívánságok kellenének a rendszer változás­hoz, úgy talán már holnap a milleniumban volnánk Wallace és a többiekkel az asztalfőnél. Rögös útját kell megjárnunk az Uj Idők bevezetéséhez, ezért küzdelemnek kell folyni, mig a nincstelen páriák emberhez mél­tó életfeltételeket teremtenek az elavult rendszer romjaiból. Ez a törvényszerűség hívta életre az Ipari Szervezetet. Nem kivánságokal, de céltudatos nehéz munkával építjük a mo­dern ipari korszak megfelelő életformáját. Az Ipari Demok­ráciát. János embör lösz Irta: Polgár László. I. A -füzek kopaszán hajlanak a partra, a gyér nádat a jég hátára verte a szél. Távol, ahol könyökbe hajlik a Tisza, tem­plom tornya szegei az égnek. Vág a hideg, beállt a tél. Szótlanul ballagnak a halászok a jég hátán, nehéz a lépésük, egyenletesen kopognak a csiz­mák, füstöl a pipa, gyalogszer­rel igyekeznek hazafelé. Csak reggel indultak, ilyen fagyban nem maradhatnak el napokig. Rövid a halászat ideje mostan­ság, későn szürkül, korán alko­nyul. Még a vetőhálót se igen használhatják, mert amint fel­vágják a jeget, tüstént fagy is, de meg nem is lehet azt egyhelyben dobálni, haladni kell azzal ármentén, ahogy a ladik úszik. A fenékhorognak ugyan csak kis léket kell vág­ni, nincs nagy munka vele, mégis célirányosabb ilyenkor a partmenti “töszi-vöszi,” azt leginkább kiemeli, meg vissza­süllyeszti, hát nincs ideje a víznek fagyásra. Nem is nehéz ilyenkor a halász-szerszámokat cipelni, pláne, ha mint most is, a zsákmány a Tisza fenekén marad. Egészben két kis csuka került a hálóba, azokat is visz- szahajitotta Némöt bá’ a vízbe, hadd nőj jenek tovább, úgyse ment volna velük semmire, az egész nem nyomott félkilót se. Mégis véres a fiatalja marka. A fagyos kötelet huzták-eresz­tették, az pedig hamar fölsérti a halász tenyerét, de oda se neki! Ilyenkor ez már igy szo­kott lenni, majd bekenik egy kis avas szalonnával, az min­denre jó. így érnek haza. A félszerbe felakasztják a félvállról ledo- bot hálókat, beállítják a ruda­kat, csákányokat, aztán igye­keznek befelé a kemencéhez, mert még a csontjuk is csiko­rog az istenverte hidegtől. — Agyisten! — ez az asz- szonynak szól. Némötné már tudta, hogy ezúttal elmaradt a jószerencse. Huszonötévé, hogy együtt vannak, már a hangjá­ból érzi, hallja, hogy mi van, volt-e fogás, vagy üresen jöt­tek-e? Nem is kérdezte még soha, minek ingerelje emberét. Az öreg meg hallgat az ilyes­miről, ezen nem segít a szó, de meg is szokta már a mes­terséget, beletörődött, hogy egyszer hopp, másszor kopp. — Pedig hát elkelt véna a péz! — szólal meg az öreg. — Ünnep előtt jó is a hal ára, ha akármilyen kevés is vóna, nagy pézt kaphatnának érte, mert a piacon kilózná ki az anyjuk. A kukorica is fogyóban, a hízók­nak meg most kéne a legtöbb eleség, merthogy amit most fölszödnek, az mind szalonna lösz februárig. Lukasak a há­lók is, fonál kéne hozzájuk, őszi a rozsda a horgokat, tavaszra a ladikokat is kátrányozni köl- lene, itt az ünnep is, valami kis hazait Marisnak is kék kül­deni, jól esne szögénkének, úgy­is kevés a része a jóbul a szó- gálatba, cselédsorba. Hát hogy lösz? — dörmög csak úgy ma­gában. Az öreg Némöt előtt súlyos fekete felhők gomolyognak. Csak szürcsöli az előkerült le­vest, azt se tudja tán, mit eszik-iszik. Asszonya titkon pillant rá, de jó látja, mi há- oorog benne. János, ki szegről-végről ro­kon is, Némöt bá’ nevelte ha­lászlegény, megszólál kanalar- zás közben: — Nem irta Maris, hogy ha- zagyün az ünnepre? Az asszony nem válaszol. Ke­zében a levesestál, közelebb huzza, kurtább lesz a kanál útja, szinte beletemeti arcát, nagyott nyel a forró levesből, kis hijja, hogy könnyeivel hí­gítja fel az ételt A lánya! Az ő lányuk, Marisuk! — A túlsó parton mög jeget vágnak, oszt hordják a verőm­be, — fordítja el a szót János, — leinkább keres a fuvarosfé­le. — Végigjártatva szemét az asztal körül, felcsillan tekin­tete és odafordul a másik le­gényhez : — Te, Pista! Úgy vé- lekszök, hogy a csákányozás kihajtja a harcsát a fészkibül, tán léereszthetnénk egy-két horgot a vágásnál, éjfélre mög is néznénk, hátha kerül vala­mi? Az öreg Némöt föltekint az okos szóra. — Hát, ha úgy gondójjátok, — válaszol Pista helyett. De a hangjában ott van, hiá­ba úgyis. A két fiatal azért felcihelő- dik. Köszönés nélkül indulnak és kilépnek a reménytelen éj­szakába. II. i Az asszony leszedi a mosat- lant, az öreg meg ütemesen szortyogtatja pipáját, a petró­leumlámpa sárga lángja álmo­san serceg. Szekér áll meg a ház előtt. A kutya éktelen ugatására a két öreg összenéz, az ember fölte­szi báránybőrsüvegét, kifelé tartana, de nyílik a konyha­ajtó és Maris lép be. Anyja elé- szalad, egymásra borulnak. — Édös lányom, Marisom! — Édös anyám! — Hát édös apám?! — Mögvónék, — illetődik meg az öreg is. — Egy kis forró levest Mari­som, az ut után, — kínálja az anyja és már elé is kerül az étel. — Hát János, more van? — Kimönt Pistával a vágás­hon, merhogy a hétön sömmi sé vót, hát mögtróbálik még- éccő az ünnep előtt. — Azon ugyan né busujjon édös apám, hogy nem vót fo­gás, máj’ lösz máskó’, hoztam én haza mindönt, még élőpézt is. Mögszógáltam, mög mög- dógoztam érte. — Nono! Az a tied, té szen­vedtél érte. — Nézd mög csak anyjuk, ki zörget az ablakon ilyenkó? Némötné azzal jön vissza, hogy a jegyzőék szolgálója akart halat. — Nahát, az nincs, — mond­ja Némöt keserűen. Most meg Pista ront be majd ajtóstul. Liheg, mint a liba káni­kulában, alig fér ki a szó a torkán.

Next

/
Oldalképek
Tartalom