Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)

1933-12-23 / 771. szám

2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 december 23. Sztrájk söpör végig a canadai erdőkben dolgozók táborában valamennyi részére, igy a töb­biek útnak indultak vissza a városba, kissebb csoportokban. Útközben három kocsirakomány rendőrrel találkoztak és heves harc fejlődött ki közöttük. A rendőröknek egyrésze már a városba vonult sztrájktörők­ből állott, akik uniformisba bújtak megérkezésükkor abból a célból, hogy megtámadják a sztrájkolókat. A támadásnak sok sebesültje van. lnnein a rendőrök folytatták útjukat Lappiba, ahol az ottmaradt sztrájkolókat akarták kilakol­tatni a finn haliból. Ezek azon­ban a sarkukra álltak és meg­hátrálásra 'kényszeritették a rendőrséget. A sztrájkolok el vannak ha­tározva, hogy vagy megnye­rik összes követelésüket, vagy ha szükséges megtöltik az ösz- szes börtönöket. A munkások szolidaritása oly erő, melyet nem múlhat fe­lül semmi más hatalom, még az uralkodó osztály-é sem. J. D. Golden. Furcsaságok PORT ARTHUR, Ont. — A port arthuri palpwood (papír gyártásra használt fa) telepek munkásai az utóbbi hetekben aktiv részt vettek az osztály­harcban. E területen novem­ber 1 óta sztrájkban állnak és a mozgalommal kapcsolatba^ a következőkben kívánunk beszá­molni. A sztrájk november 1-én, vette kezdetét. A sztrájkbizott­ság szervezett és szervezetlen munkásokból alakult, bár a sztrájkba szóllitás a városból történt. A hónak közepe tá­ján a kampeknek több mint hatvan százaléka sztrájkba volt és a kerületben csaknem az összes telepek levoltak zár­va. A kezdet lassú volt, tekin­tettel a nézeteltérésre, mely a munkások között fennállt a sztrájk helyes voltát illetőleg. A munkások közül sokan azt a hitet táplálták, hogy a sztrájkot a vezérek hivták ki egyéni célokat elősegiteni, de mivel a sztrájk folyamatba volt mit volt mást tenni, mint hogy minden munkás, akiben él a szolidaritás érzése felmér­te a munka alatt levő fát, le­számolt a munkaadóval és csat­lakozott a sztráj kólókhoz, akik már tömegesen gyülekeztek Port Arthur és Nipigonban. Az IWW-nak minden egyes tagja elhagyta a kampeket és kivonultak a picket vonalakra, vagy egéb helyekre ahol céltu­datos aktivitásra volt szükség. Az IWW Labor Templet, amely­ben 800 ülőhely van, a sztráj-1 kólók rendelkezésére bocsáj- totta a tagsági gyűlések tartá­sára és a segélyezést támogató mulatságokra. Ettől az időtől a sztrájkolok száma rohamosan nőtt, amig a jelenben megha­ladja az 1.300-at. A Thunder Bay kerületben az összes kana­pék teljesen levannak zárva. A Port Arthur és Fort William kerületben nyolc és a Nipigon­ban legalább egy étkező kony­hát állítottak fel. Ettől az időtől a sztrájk a direkt akció formáját vette fel (a mit a helyi polgári lapok “forradalomnak” minősítenek) és úgy IWW módra folyt a sztrájkba szóllitás. Ötven és százas csoportokba keresték fel azon kampeket, amelyekben csak részben hagyták abba a munkát. Számos helyen éjnek idején vonultak be a picketek a barakokba és az ott levőket kényszeritették a kamp elha­gyására. Volt rá eset, hogy a szkebeket 45 mértföldnyire gyalogoltatták a városba és még a csomagjaikat is a hátu­kon kellett vinni. December 6-án, 45 picket száit fel a vonatra Shabaqua- ban és megtagadták a viteldij fizetést, hivatkozva arra, hogy ők az osztályharc katolnái. A legközelebbi városban azonban letartóztatták valamennyit és 50 dollár birságra Ítélték, amit valamennyien megtagadtak le­fizetni, mert mint mondták, a pénz kell segélyre és igy hat­van napot kell leülniök. Decem­ber 6-áJn, este 50 picket indult útra Onion Lake felé és út­közben Lappi és Kivikoskiban még 70 csatlakozott a csoport­hoz. Éjfélkor érkeztek meg a 1 szkeb kampre, ahol 30 szkebet húztak ki az ágyból és indítot­ták őket útnak a város felé a sztrájk tanyára jelentkezni. A picketek egyrésze Lappiban ma­radt éjszakára, mivel a finn teremben nem volt elég hely A politi+kus barátaink örö­kösen öltögetik vörös nyelvei­ket az IWW felé. Teszik ezt azért, hogy az általuk megszé- ditett munkásságot fejős te­hénként továbbra is karmaik között megtarthassák. Azok közül a legkedveltebb témájuk és amivel talán célt is érnek el, hogy az IWW-ra kiabálják, hogy anarhó és szindikalisták. Ma már nem titok, hogy a pártokat támogató munkásság a vallás által megszült dogma­tikus neveltetésben részesül. Tehát igy nem is lehet elvár­ni, hogy a pártokat támogató munkásságnak, annyi sütni va­lójuk legyen, hogy észre ve­gyék a született vezérek gaz­emberségét vagy megtudják a külömbözetett az anarkia, az IWW és a szindikalizmus kö­zött érteni. Az IWW hivatása lerakni az alapját az egész világ munkás- osztálya teiyes szabadságának. De természetes ahhoz, hogy a munkás osztály telyesen szabad legyen, ahoz a magas intelli­gencia szükséges, amit a mun­kás osztály csak is az IWW- jun keresztül érhet el. De nem szabad összetévesz­teni, hogy azok kik a múltban ha hozzá tudtak férni, az ural­kodó osztály sorait néha meg- ritkitották. Ezek legtöbb eset­ben közönséges pénzért felbé­relt egyének voltak, mert a meggyőződött munkások, kik a szivükön viselik a munkás osztály felszabadulását az ilyesmit nem tették. Mivel ők ép úgy nem hisznek “már” az egyéni akcióban mint az IWW. Az anarkisták ép úgy nem, hisznek és meg undorodtak a boszorkányléből lepároltatott politikától mint az IWW. ők ép úgy gyűlölik a jeles sze­mélyek előtt való hasravágó- dást, vagy a jeles személyek a vallás szokása szerinti felbál­ványozását és felsallangozását mint az IWW. ők szintén azt tartják hogy csak azok jogo­sak a termelt javak élvezésére, kik a munkában részt vesznek. És ez az amiért a politikus ve­zérek annyira öltögetik vörös nyelveiket az IWW felé. Azok, akik ismerik a szoci­alizmus fejlődését, már nem téveszthetik össze az IWW-t a szindikalizmussal és a párt vezérek ezen kijelentése el­árulja, hogy az általuk képvi­selt munkásság milyen intel­ligenciával és tudással rendel­kezik, hogy ha még az ilyes­mit is beveszik. Összekeverni az IWW-t a szindikalizmussal ép úgy nem lehet mint a tüzet a vízzel. L. Ü. Örök barátság Irta: Ifj. Lázár István. Szétvetett lábbal ült a vas­gerendán. Tompán mora j lőtt fel hozz'á a szédítő mélységből az utca zaja. A szél halk fü­tyüléssel siklott el a füle mel­lett és csípős, erősen csípős volt a levelgő. ütemesen verte kilós kalapácsával az acélsze­gek fejét s lassan kúszott elő­re a felhőkarcoló gerendáza- tán. Második hónapja tart a munka. Alul már kalakult a vasbetonépület sima, diszmen- tes arculata, csak még itt fent a tetőzeten tart az erős iram, hogy időre fedél alá vonhassák az épületóriást. Jókedve volt Bilinek, halkan dudolgatott a kalapács ütemé­re s néha le-lenézett az utca­forgatagra. Milyen pirinyók az emberek! Az autók is játéksze­reknek tűnnek. Olyan a felhők alól a világváros, mint valami hangyaboly. Előtte a gerendázat másik oldaláról Kari csúszott mind közelebb. Középen kell találkoz­nak, mikor befejezték az épü­let homlokzatán a munkájukat. — Halló, Kari, — intett fe­léje vidáman. Kari odanézett. Vállas, erős, csupa izom ember. Együtt lak­nak, dolgoznak, barátkoznak már nyolc éve s egy lánynak udvarolnak. A legjobb barátok voltak. Sohasem volt köztük félreértés, a szerető testvérek élnek igy. — Halló, Kari, — kiáltott újra át. — Nemsokára dél lesz. . . Lassan, vontatottan csúszott Kari közelebb, arca sötét, foga közt valamit mormogott. — Mi bajod, Kari? — neve­tett át vidáman Bili. Együtt mulattak tegnap es­te közös szerelmükkel, Juani- tával úgy hármasban, de csak ő kisérte haza: Kari megne­heztelt valamiért, otthagyta őket s mérgében reggelig ivott. — Hej! Álmos vagy taláh ? Kari hallgatott. Két méter­nyire lehettek egymástól a vas­traverz derekán, mikor a fejét lassan fölemelte. — Bili. Hangja ingerült volt. Rideg, szokatlanul rideg. — Mi az? — nézte meghök- kenve. , — Bili! — keztde újra. — Nekem elég volt. .— Micsoda? — kúszott kö- zelébb. — Mi bajod? Egy méternyire lehettek egymástól. Aggódó szeretettel nézte barátját, hogy milyen égő a tekintete. . . Arca dúlt. — Mi bánt ? — kérdezte gyöngéden. — Te, ide hallgass. . . — morrajnt föl darabosan. — Elég volt.. . Nekem elég volt... — Micsoda? — Ez a közös élet. A ba­rátság. . . — Megőrültél? — riadt meg Bili. — Mi ütött beléd? — Semmi, — mormogta folytott dühhel. — Szeretem Juanitát. . . Bili meghökkent. Hangtala­nul ültek szemben egymással a traverz szédítő nyergében. Csak a szél sivitgatott a fülük mellett s az utca zaja hallat­szott föl, az autószirénák bu­gása, mint fölrianó vész je­lek. . . Úgy érezte Bili, hogy megfordul az egész épület­tömb s mindjárt rászakad. Mintha fuldokolna. . . Szét­húzta a nyakán az ihget, aztán Karira nézett merőn. —Komoly ez? Nézték egymást. — Szeretem — bődült föl Kari hangja keserűen. — És te is szereted. . . — Szeretem — bólintot Bili. ültek a traversek vasból vert pókhálója fölött. Igen, pókhálóban vannak. A nagy pókháló a szerelem. — Lehetetlen ez a helyzet. Nem tarthat igy tovább. Vál­toztatni kell rajta. — De hogyan? Nem tudott felelíni. — Hol voltatok az este? — kérdezte kitérőn. — Megkértem a kezét. . . Kari kezéből majd kihullt a kalapács. — Le kel mondanod róla, — lobbant rá a szeme. — Nem. — Én se. Ólomsulyu pillanatok nehe­zedtek rájuk. Vihar előtti fe­szültség feküdte meg az ide­geiket. — Kari, — próbált közeled­ni Bili.

Next

/
Oldalképek
Tartalom