Bérmunkás, 1933. július-december (21. évfolyam, 746-772. szám)
1933-12-16 / 770. szám
2 oldal BÉRMUNKÁS 1933 december 16. HÉTRŐL-HÉTRE ÍRJA: V. J. Néhány rövid kivonat az NRA azon jelentéséből, hogy mire fordítják a közmunkákra szánt háromezer háromszáz millió dollárt. Közel 50 millió dollárt a gyapjú felesleg megvásárlására, a miből óriási fölösleg van. Több millió dollárt meg a növényi férgek kipusztitására és kísérletezési állomások építésére. Az előbbire azért van szükség mert nagyon sok a gyapjú, az utóbbira azért, hogy még többet tudjanak termelni. A bölcs kormány is úgy cselekszik mint egy bizonyos munkáspárt, eggyik karjával építeni akar, a másikkal rombol. Vagyis, ne tudja a balkéz mit tesz a jobb. Országutak és erdőutak építésére 451 millió dollárt költenek. Több és jobb utak lesznek a fényes autókon utazó paraziták részére. Mert a munkanélküli, vagy részidőt dolgozó prolinak nincs meg az erre való lehetősége, soknak már nincs meg az öreg “lizije” sem, ha még a garage-ben rozsdásodik, nincs gasolinra való. A silány és terméketlen farmokból 100 millió dollár értékűt számítanak megvásárolni, mert ezek a farmok a legszorgalmasabb munka mellett is terméketlenek maradtak. Kis farmok vásárlására 25 millió dollárt fordítanak, ahová a városi ipari munkásokat akarják elhelyezni, akik szabad idejüket földmiveléssel töltenék el. A saját élelmiszerük nagyré- szét megtermelve, megélhetésük meglenne könnyebbítve. A farmeroknak azonban bonuszt fizetnek, ha földjük egy részét parlagon hagyják heverni és igy csökkentenék a termelést, mert minden farmtermékből óriási fölösleg van. “Nemzeti védelemre” 328 millió dollárt fognak költeni, a mit szintén a “hasznos” közmunkák közé számítanak. Hadihajók, repülőgépek, uj laktanyák építésére fordítják ezt a nem csekély összeget. Nemzeti védelem alatt azt értik, hogy a mikor egy kissebb ország nem tudja fizetni a bankoktól felvett kölcsönt, vagy az amerikai tőkések által kontrolált iparokban lázadásszerü sztrájkba mennek a vérig kizsarolt bérrabszolgák. Ilyenkor akcióba lép a nemzeti védelem és a hadihajók ágyúi, gépfegyverei, fizetésre kéinyszeritik a kis országot, vagy felbontják a munkások bérharcát. Néha a demokráciát kell védelmezni, a mint ez történt az elmúlt világháborúban. Azért van ma olyan sok demokrácia mindenütt. Magánvállalatoknak is sok milliós kölcsönt ajánlottak föl azon célból, hogy a nyomortanyák helyett modern munkáslakásokat építsenek, és azt jutányos bér mellett a munkásoknak kiadják. Ezt az ajánlatot eddig egy vállalkozó sem fogadta el, mert ők csak akkor építenek munkáslakásokat, ha azokat uzsora áron adhatják bérbe. A mint látjuk a tőkéskormány mindent megtesz, hogy a mai rendszer düledező épületéit megmenthesse az összeomlástól. Milliárdokat költ ennek javítására, mert az egész közmunka program nem egyébb mint menteni a mai rendszert a biztos bukástól. Az orvosi tudomány meghosszabbítja ugyan a haldokló életét injekció oltásokkal, de nem tudja azt megmenteni. A mai rendszer is egy ilyen beteg test, a miben csak injekcióval, milliárdos közmunka megindításával tartják ideig órág az életet, de megmenteni nem tudják. Legyünk tehát humánusak és ne nézzük a bérrendszer beteg testéinek hosszú és kínos vergődését, hanem adjuk meg neki a kegyelem döfést, hogy elmehessen oda, a honnan soha többé vissza nem térhet. Ezt a kegyelemdöfést azonban csak az ipairlag szervezett bérmunkások általános sztrájkja adja meg. Harlan (Ky.) városkában, a mely város bírája és sheriff je munkásgyülöletéről hírhedt, ismét történt valami. Most azonban nem ártatlan bányászokat gyilkoltak le hidegvérrel a részeg sheriffek és nem ártatlan bányászokat küldtek életfogytiglani börtönre a bányaurak érdekében működő bírák. Csak az történt, hogy judge Bradly és sheriff D. Middleton összevesztek kártyajáték közben és összelövöldözték egymást úgy, hogy mindkettő haláláéi van. A harlani bányászok nem hisszük, hogy sok köny- nyet fognak értük hullatni. A cincinnati-i munkanélküliek ingyen zongora leckéket kapnak. Az üres gyomrok kor- gását a zongora hangjaival akarják talán elnémítani? Parasztbecsület Irta: Giovanni Verga. Amikor Turiddu Macca, Nun- zia néne fia visszajött a katonaságtól, minden vasárnap ott tollászkodott a piactéren vadász-egyenruhájában és vörös sapkájában, amely nagyon hasonlított az utszéli jövendőmondóéhoz, aki az utcán ácso- rog kanárimadaraival. A leányzók majd felfalták a szemükkel, amikor, orrukat a köpönyegük alá behúzva, a misére mentek és a kis utcagyerekek úgy nyüzsögtek körülötte, mint a legyek. Turiddunak pipája is volt, lovas király a kupakja, mintha csak élne és a kénesgyufát az alfelén rántotta el, felemelvén az egyik lábát, mintha valakit meg akarna rúgni. Mindazonáltal Lola, Angelo gazda leánya, nem mutatkozott sem a misén, sem a táncnál, mert eljegyezte egy licodiai ember, aki fuvaros volt a mesterségére nézve és négy sor tinói öszvér állott az istállójában. Eleinte Turiddu, amikor ezt megtudta, — az istenfáját! — ki akarta szedni, ki akarta tépni a licodiai fuvarosnak, annak a gazembernek, a belét. De nem csinált semmit, hanem úgy öntötte ki a mérget, hogy eljárt a szépséges Lola ablaka alá s ott elénekelte az összes ismert guny- dalokat. — Nincs jobb dolga Turiddunak, Nunzia néne fiának, — mondták a szomszédok, — mint hogy az éjszakát énekléssel tölti, mint egy özvegy veréb. Végre is összetalálkozott az utcán Lolával, aki éppen szűz Mária búcsújáról tért haza. Mikor a leány a legényt meglátta, sem halváínyabb nem lett, sem 'pirosabb az arca, mintha semmi köze sem lett volna hozzá. — Boldog aki magát láthatja! — mondta a férfi. — Óh, Turiddu szomszéd, mondták már, hogy a hónap elsején hazaérkezett. — Nekem még más dolgokat is mondtak! — felelt amaz. — Igaz, hogy férjhez megy Alfio- hoz, a fuvaroshoz? — Ha az isten is úgy akarja! — felelte Lola, megszorítván az álián a fejkendőjét. — Az isten akaratát szép lassanként úgy irányította maga, hogy jöjjön ki vele! Az is isten akarata volt ugy-e, Lola, hogy olyan messziről hazatérve, ilyen szép híreket kelljen hallanom! Szegény feje, szeretett volna még dacoksodni, de a hangja elcsuklott és csak ment, ballagott a lány mögött, s jobbra-balra táncolt a sipkájának bojtja. A leányzó lelkében sajnálta ugyan, hogy igy megnyúlt a legény arca, de ahhoz nem volt elég szive, hogy szép szavakkal biztassa. — Hallja csak, Turiddu szomszéd, — mondta végül, — hadd érjem utói a többi lányokat. Mit szólnának a faluban, ha magával látnának?. . . — Igaz, — felelt Turiddu; — most, hogy feleségül megy Alfióhoz, akinek négy öszvér áll az istállójában, nem szabad dngedni, hogy a népek pletykálhassanak. Az én anyámnak, szegénykének pedig el kellett adnia a barna csacsikat, meg azt a kis szöllőcskét is az országúton, amig én katona voltam. Elmúlt már a régi jó idő, maga nem gondol már többé azokra a napokra, amikor az udvarról beszélgettünk az ablakon át és amikor azt a keszkenőt ajándékozta nekem, mielőtt elmentem volna, amelyikbe, isten a megmondhatója, hogy mennyi keserves könnyet sírtam, mikor olyan messze voltam, ahol már a falunk nevét se tudták. Isten vele, Lola, a mi útjaink már elválnak, vége a barátságunknak. Lola férjhez ment a fuvaroshoz és vasárnaponként eljárt a táncba, a hasán összekulcsolta a kezét, hogy megbámulhassák a nagy aranygyűrűket, amelyeket az ura ajándékozott neki. Turiddu továbbra is ott járkált, ólálkodott a kis utcában, pipával a szájában, zsebretett kézzel; közönyösnek akart látszani, és a többi lányokra kacsintgatott. De igazában nagyon rágta a szivét, hogy Lola urának annyi aranya van és hogy az asszony úgy tesz, mintha nem is látná, amikor elmegy mellette. — Hadd egye a méreg a hűtlenjét! — mormogott. Alfióval szemben lakott Cola, a, szöllősgazda, akiről azt mondták, hogy disznómódra gazdag ember és volt neki egy eladó lánya. Turiddu addig settenkedett, amig végül is beszegődött pásztornak Cola gazdához, aztán bejáratos lett a házba is és kezdett szerelemről suttogni a leányzónak. — Miért nem mondja i|nkább ezeket a szép dolgokat Lolának? — kérdezte Santa, Cola leánya. — A, Lolából nagyúri dáma lett! Azt hiszi, hogy most már kiskirály az ura! — De én, ugy-e, nem vagyok méltó kiskirályokhoz. — Maga száz Lolával is felér és ismerek egy embert, aki nem törődnék sem Lolával, sem senki mással, ha az övé lehetne maga, akinek Lola még a lába nyomába se léphet, de nem ám. — A róka, amikor dem tudta elérni a szöllőt. . . — Azt mondta: milyen szép vagy, édes szöllőm! — Hé, Turiddu szomszéd, félre a kezekkel! — Fél talán, hogy megeszem ? — Nem félek én se magától, se az istentől. — Eh, tudja mindenki, a maga anyja* licodiai asszony volt! Forró a maga vére! Hju, hogy felfalnám a szememmel! — Hát csak faljon fel a szemével, de egy po. cikámhoz se nyúljon. Most pedig adja fel ezt a csomót. — Feladnám és magáért az egész házat, fel én! A lány, hogy palástolja elpirulását, felkapott egy darab fát és hozzávágta s isten csodája volt, hogy el nem találta. — Gyerünk, mert megered felőlünk a pletyka. — Ha gazdag lennék, csak olyan feleséget keresnék, mint maga. Santa. — Én nem megyek kiskirályhoz, mint a Lola, pedig nekem is meglesz a hozomány ócskám, ha az Ur küld értem valakit. — Tudjuk, hogy gazdag, tudjuk! — Hát ha tudja, akkor siessünk, szedjük a lábunkat, mert éppen jön az apám, nem szeretném, ha itt találna bennünket az udvaron. Az apa már kezdte fintor- gatni az orrát, de a lány úgy tett, mintha nem venne észre
